2010. december 22., szerda

Magyarország, 2010

Annyit fanyalogtak róla radikális portálokon, megnéztem. És gyönyörű. És helyes. És igaz.
Ez, például, az én Magyarországom (is).

2010. december 21., kedd

Toszkánába - félúton


- Ónagy Zoltánnal beszélgetünk -
(megjelent az Irodalmi Jelen hasábjain)


Onagy Zoltán: Napok óta olvasom a MEK-en a Malefica című regényes boszorkánydolgozatodat, megvásároltam volna egy helyi boszorkánynak karácsonyra, de egyetlen könyvesboltban se hallottak róla, ahol megnéztem. Meglepetésemre a neten sem árulják, kivéve a MEK-et, ahol olvasható. Erdélyben ritka ínyencfalatok jelennek meg, szándékosan fosztjátok meg könyveitektől az anyaországi olvasót?(http://mek.niif.hu/02500/02587/02587.htm)

György Attila:
Üdv, Zoltán! Jólesik a kérdés, a „boszorkányos” könyvem olyan bumerángnak bizonyult, ami 15 éve folyamatosan vissza-visszatér. Nagyon jó fogadtatása volt, annak ellenére, hogy ha szabad ilyet mondani egy szerzőnek, nekem ma sem tartozik kedvenc olvasmányaim közé…
Nos, hogy a könyvesboltokban nem kapható, az két dolgot jelenthet: az egyik, hogy ismét elfagyott a piacról – mostanáig két kiadást ért meg –, másik, és valószínűbb, hogy nehézkesebb az erdélyi kiadók piaci érdekérvényesítése, kevesebb pénz, tehetség, mozgáslehetőség van erre. Régi mániám (a tankoson kívül), hogy létre kellene már hozni egy olyan alapot, amit a határon túli (istenem, de buta kifejezés, de jobb híján használjuk) kiadók, irodalmi műhelyek marketingre, piaci megjelenítésre használhatnának. A legrosszabb fércművet is el lehet adni, ha okosan meghirdetik, a közönség elé viszik, és a legnagyobb remekmű is csak néhány vájtfülűhöz, és maximum a szakmához jut el piaci utóélet nélkül.
Hát ennyit a szándékosságról. Sok mindenre képesek vagyunk mi erdélyi írók, jó és rossz értelemben egyaránt, de hogy megfosszuk magunkat az anyaország nagyságrenddel nagyobb olvasóközönségétől, na arra azért nem…

OZ:
Mi ez a tankos mániád?

György Attila:
Csak kihagyhatatlan játék volt, ugye, a régi nóta irredenta változatára való utalás, „régi mániám / tankkal végigmenni Románián”, amit remélem, senki nem vesz komolyan. Noha az én bundámon már annyi varrás van, hogy ezt még nyugodtan kibírja.

OZ:
Rendszerint valami különlegességgel rukkolsz elő, ilyen volt a Harcosok könyve is (Irodalmi Jelen Kiadó, 2005). Ez írói alapállás kérdése, vagy te magad vagy különlegesség?

György Attila:
A Harcosok Könyve mindenféle szempontból erősen hasonló felállásban született meg, mint a Boszorkányok… Nem véletlen, hogy második kiadásukban már egy kötetben jelentek meg, amolyan yin-yang felállásban, női- és férfioldal. Hogy különlegesség vagyok-e? Természetesen. Miért, Te nem? Komolyabbra fordítva: azt hiszem, engem valahol végképp bekerített íróként a női(e)sség és férfi(a)sság tárgyköre. Persze, tudom, már Neanderthalban is ezen törte a fejét az okosabbja, de hát ettől még létező csodálatosság az érzékiség, az ösztönök világa, illetve a harc, az önmegvalósítás. Írói alapállás? Lehet. Íróként erősen elmélkedő, lírai alkat vagyok, nem véletlen választom többnyire a traktátus-formát, vagy novellafüzért „csomagolásként”. De, hogy mindenki megnyugodjon: most éppen sem nőkről, sem harcosokról nem írok. Most macskákról írok, egy macskás-könyvön dolgozom (nem mintha a macskák nem lennének par excellence szenzuálisak és harciasak).

OZ:
Kénytelen vagyok elismerni, előkészítő, beugrató kérdés volt, kíváncsi voltam, mit válaszolsz. Sántha Attila – teljesen más szövegkörnyezetben – ugyanezt mondja heti tárcáid gyűjteményéről: „György Attiláról minden jót és minden rosszat el lehet mondani. Hogy zseniálisan tisztánlátó, hogy fatálisan szűklátókörű, hogy a magyarság lelkiismerete, hogy hazátlan székelycsángó, hogy oláhfaló, hogy az emberi jogok dühödt harcosa. Ám egyvalamit nem lehet tőle elvitatni: a tehetségét, az írni tudását. Publicisztikáiban úgy sikerült megfognia az utóbbi tíz év történelmét, hogy sem ellenségei, sem barátai nem ússzák meg szárazon. Tiszta beszéd ez, méghozzá a javából, Tamási Áron, Szabó Dezső szintjén.” A fülemnek a szöveg azt mondja, hogy semmi érdekképviseleti maszatolás, mellébeszélés, még akkor sem, ha könnyebb és egyszerűbb volna. Jól érzékelem?

György Attila:
Szinte éreztem, hogy lesz valami ilyen kérdésed, ezért volt helyénvaló a harcviselt bundámat említeni… Nézd, ez azt hiszem, nem is annyira erkölcs, morál kérdése, inkább alkati kérdés, hogy ki, mikor, miért, mit. Az ember, különösen az alkotóember hihetetlen kreatív tud lenni önmaga felmentésében, ezért mindenféle világkép, elkötelezettség megmagyarázható morális érvekkel. Annyit is érnek. A magam részéről úgy hiszem, ahogyan azt a Harcosok Könyvében is körüljártam: az ember, a nagybetűs Ember fedezze fel, mi az, ki az, ami számára fontos, ami kiegészíti, teljessé teszi, elfogadhatóvá teszi az életet. Mindenki találja meg hitét, hazáját, barátait: aztán, ha ez megvan, akkor „kivont karddal”, mindvégig ragaszkodjon hozzá. Mellékes, hogy ez mennyire trendi, vagy politikailag korrekt: a következetesség számomra az egyik legfontosabb erény.
Érdekképviselet? Fontos, persze. Az én olvasatomban ennek semmi köze a politikához. Én magyar vagyok, erdélyi, székely, európai, író, férfi, ember, és még kismillió más: az ezekhez tartozó értékeket védem, és mindig azt támogatom, aki ebben a legtöbbet segít, vagy legalább legkevesebbet árt.

OZ:
Az E-MIL-beszámolóban látom, hogy megrendítő nagyjátékfilm készült a boszorkánykövedből. Mit kell tudnunk róla? Mikor láthatjuk?

György Attila:
Lakatos Róbert kitűnő erdélyi filmrendező barátom valósította meg régi rögeszméjét és álmunkat, és tényleg egy gyönyörű, ugyanakkor kegyetlen filmet készített a „boszorkányokból”. Még abban sem vagyok biztos, hogy Robi szerint kész van-e a film, volt ugyan eddig két „nem hivatalos” bemutató, de azt hiszem, erről bővebben csak ő lenne illetékes nyilatkozni. A magam részéről mindössze annyit mondhatok, hogy bármenyire fájdalmas ezt szerzőként elismerni, a film legalább annyira jó, mint a könyv…

OZ:
Ezt nem akarom elhinni a szádból. Soha nem láttam jó adaptációt jó alapanyagból. Szerintem csak a barátság ösztökélt erre a mondatra, és a remény, hogy a következő forgatókönyvét is te írod.

György Attila:
Nem, őszintén gondoltam. Persze, más-más a kettő, de rendkívül jól ráhangolódott a rendező arra, amit én megfogalmaztam. Erősen vizuális alkat vagyok, és közismert „filmbuzi”, tehát komolyan gondolom, amit itt mondtam.
Forgatókönyvírással amúgy is rossz tapasztalataim vannak. A boszorkányos filmnek nem is én írtam, én csak „beleegyeztem”, hogy filmesíthessék. Egy sort sem láttam a forgatókönyvből. Tavaly írtam Ferenczes Istvánnal egy játékfilm-forgatókönyvet, el is rontották rendesen, azt hiszem, hosszú ideig viszolyogni fogok az anyaországi rendezők erdélyiesnek szánt filmjeitől. Borzalmas volt.

OZ:
Elképedve olvasom kétszer egymás után az új projektet, székely írók harcba szállnak az ősi örökségért, a székely Benyovszky Móricz trónjáért Madagaszkárban. Erdélyt csatoljátok a szigethez, vagy a szigetet Erdélyhez? És a tengerrel mi történik? Mi a terv?

György Attila:
Helybe’ értünk, ahogyan nálunkfele mondják. Régi kedvenc őrületünk jónéhányunknak a Madagaszkár-projekt. Sokat játszadozunk a gondolattal, ami lassan valósággá érik, legalábbis annyiban, hogy minden bizonnyal fizikailag is megtörténik majd a madagaszkári partraszállás. Igaz, csak „íróként”, na de tíz erdélyi, félig-meddig vagy tán egészen székely író is ér annyit, mint harminc francia tengerészgyalogos.
A célon pedig pontosítanék, nem csatolgatjuk mi egyiket sem, végre-valahára gyarmatosítunk egy kézhez álló földet, valahol közvetlen Magyarország, és a többi, frissebben elcsatolt területek után. A tervről természetesen most nem árulhatok el, mégis, milyen Hadúr lennék, ha kiteregetném a közönség előtt? Annyit azért már elmondhatok, hogy a leendő madagaszkári kormány a helyén van!

OZ:
És mi történik fényes pej paripáddal? A paripa is részt vesz a hadjáratban? Nem mindegy ugyanis. És miután fényes győzelmet arattok, minden székely író hosszúfarkú cerkófmajmot tart a dolgozószobájában? A többi írót nem tudom, de hogyan békül meg a tájidegen állattal a macskád?

György Attila:
Ne forgasd a tőrt a sebben! Több mint másfél éve nem lovagoltam, pedig imádom. Nem a lovakat, ezt mindig megjegyzem: a lovaglást magát szeretem nagyon, azt az ősi szabadságérzetet, adrenalinöntetet, amit ad.
Paripát tehát nem viszünk a madagárokhoz, erősen hiszem, hogy ott is van, majd elvesszük azokat. A hosszúfarkú majmokat illetően – és ez a megnevezés már erős hasonlatosságot mutat a székely írókkal – van már kellően komoly projektünk, már a lemúrügyi minisztert is kineveztük.
Ami a macskámat illeti, felőle percnyi kétségem sincs, hogy feltalálja magát majd. Ő egy egyszerű lélek, akinek életében két vezérelv van. Az egyik: ami nála kisebb, megöli. A másik: ami nála nagyobb, azt megpróbálja megölni.

OZ:
Azért annyit talán elárulhatsz, hogy kik a résztvevők, kivel-kikkel számoltok, és mi olvasók és drukkerek kikalkuláljuk, versenyezhettek-e a francia idegenlégióval.

György Attila:
Egyelőre csak annyit árulok el, hogy hamarosan, további kormányegyeztetések után nyilvánosságra hozom a leendő madagaszkári kormány névsorát. Ami mindenképp nyilvános, hogy Orbán János Dénessel közös tandemvállalkozás lesz ez, eleve ő a kiszemelt államfő-miniszterelnök (nem demokrácia lesz ez), én beérem szerényen a teljhatalmú Hadúri címmel…

OZ:
Mi lesz, mik a terveid, túl ezen a kalandon, a rögtön kezdődő következő évtizedben. Egyáltalán tervezel?

György Attila:
Hm. Ha minden igaz, tavaszra befejezem a macskás könyvemet. Aztán végre be kellene már fejezni a két éve fiókban porosodó A Tilos Kávéház legszebb meséit. Közben dolgozom egy önéletrajz-szerű könyvön. Meg még el kellene menni végre Toszkánába, a hajdani etruszk birtokaimra, igen erős honvágyam van. De erre ne kérdezz vissza, akit érdekel, hogy van ez, olvassa el Harminchárom című könyvemet.
Mindemellett írom a publicisztikáimat, a blogomat, filmrecenzióimat, és természetesen szerkesztem a Székelyföldet. A fennmaradó idő – és hál’ Istennek elég sok marad fenn – enyém és barátaimé.
Tervezni pedig tényleg nem szeretek. Régi római közmondás: „Ha az isteneket meg akarod nevettetni, csinálj hosszú távú terveket”. Így van ez, és én jobban szeretek nevetni, mint nevettetni.

2010. december 19., vasárnap

Könyvajánló: Farkas Boglárka

Szerb Antal írja valahol, hogy a tudós egyetlen földi öröme a kortársak irigysége. Nincs ez másként az irodalomban sem, őszintén tanúsíthatom.


Ezek után szinte nem is kellene mást írnom Farkas Boglárka könyvéről, mint hogy tagadhatatlanul irigyelem kicsit. Nem annyira a könyvet: sokkal inkább az élményeit, azt a képességet, ahogy az élet apró finomságait átéli, érzékeli, megkóstolja, majd átlényegíti. Van ebben valami abból, ahogyan a búzából, élesztőből, vízből és tűzből kenyér lesz.

Női műfaj, ez egyértelmű. Férfiember ilyesmire képtelen, persze, mi sok minden másra vagyunk képesek. De most mégiscsak maradjunk inkább a női íróknál.

És ilyenkor ismét rájövök, mégsem élünk és írunk-olvasunk rossz helyen, hiszen ahol olyan kortárs női írók kényeztetnek könyveikkel, mint az itt korábban már emlegetett Nádasdy Borbála, vagy Mirtse Zsuzsa, és legutóbb Farkas Boglárka, aki debütánsnak számít íróként: nos, itt nagy baj nem lehet.

A sor még hosszabb is lehetne, de most nem a feltérképezés a cél, maradjunk a „Befejezetlenül” című könyvnél.

Címet, meglehet, jobbat is lehetett volna találni, de ezt most csak azért (is) mondom, hogy ne csak dicsérjem a könyvet és szerzőjét. A kettő ugyanis: könyv és szerző itt elválaszthatatlan, mert személyes vallomásokról, személyes emlékekről van szó, amelyek ugyan átlényegülnek valahol mindannyiunk közös tudatalattijának lenyomatává: de mégiscsak az övé.

A hajdani, szinte jelképpé vált, nehezen megszerezhető narancsok, a nagycsalád, a jóságos, szigorú nagyszülők, az idillikus (illetve azzá szelídült) kishaza, a Házsongárd és a székelyszentmiklósi ház, a gyerekkor, a hit, a hagyományok, a szikárságában szép, és ki nem mondott érzelmekkel telített erdélyi-székely világ: mindössze „csak” ennyiről beszélget Farkas Boglárka. És nem véletlenül használom a „beszélget” szót, mert leginkább ez illik a kötet stílusához: mintha csak egy pohár Légli-bor, vagy almási szilvapálinka mellett hallgatnánk valakit, ahogyan közös „deja’vu” élményekről mesél, amelyre csak bólogatni lehet.

Pedig enyhén szólva kissé szorongva olvas az ember tévés személyiségtől, még akkor is, ha személyesen ismeri. De valahogy mégiscsak ott marad az a fránya „tévékocka” a személyes aura körül, és ezért egyrészt kétszer olyan nehéz lehet az alkotónak abból személyesen kibeszélni, másrészt kétszer olyan nehéz elhinni a befogadónak, hogy ez bizony személyes vallomás.

Nos, a Farkas Boglárka könyvénél ez a második oldal után fel sem merült. Üdítő olvasmány, mindenfajta sztárallűr nélkül – egy kissé szinte túlságosan is érzékeny, fogékony nőt ismerünk meg benne, a lányt, az anyát, az erdélyi embert, aki valahol az emlékbéli sosemvolt világ és a gyors, sikerorientált jelen között ingázik: percig sem kétséges, hogy hol érzi otthon magát igazából.

Azért jó ezt tudni, és tény, hogy ha ezen túl Farkas Boglárka nevét hallom, nem a vizuálisan hozzánk nőtt bemondónő jut eszembe róla, hanem az, akit ebben a könyvben ismergetünk meg. És ez nagyon jól van így.

Befejezetlenül”… végül is, lehet, mégiscsak jó ez a cím. Nem is kell befejezni ezeket a történeteket, ezt a fajta életérzést. Jöjjenek, ahogyan jönniük kell, a továbbiaknak, mindig akad pohár bor, háziszalonnás falatozás a Sztána-melletti tisztáson, vagy egyszerűen csak egy-két csendes pillanat, amikor jólesik ilyeneket hallgatni. Vagy olvasni. Egyremegy.

2010. december 3., péntek

Könyvajánló: Eugen Barbu

Az is érdekes pikantériája kis világunknak, hogy egy normális romániai ember sokkal többet tud Japán sógonátus-kori történelméről, mint a román fanarióta korszakról.

Pedig ez is volt ennyire színes és véres, az kétségtelen. Ami a hatalmi játszmákat, intrikákat illeti, úgy aztán pláne kispályás volt mindenki a világon a hajdani Román Fejedelemség vásárolt uradalmi tisztségeinek megőrzési praktikáival szemben.

Külön finomság erről Eugen Barbu tollából olvasni, aki aztán igazán nem vádolható román-ellenességgel, miért is lenne? Végül is összefér a kemény, radikális nacionalizmus is az önkritikával, mást ne említsünk, csak Szolzenyicint, vagy Milorad Pavicot. Lényeg, ami lényeg: A Fejedelem című regény, ha az átlagolvasó leküzdi szerzett ellenérzését a szerző iránt, szinte kötelező olvasmány kellene legyen minden romániai és magyar(!) olvasó számára.

Románoknak azért, hogy lássák, ez is a bölcső része, sőt, meghatározó része. (Erdélyi) magyaroknak azért, hogy lássák, miféle bölcsőbe helyezték őket, ha eddig nem ismerték volna fel a keleti politikai boszorkánykonyha benső rendtartását.

A Fejedelem”, mint könyv, világirodalmi remekmű, ezt azonnal leszögezem. (Nem vita kérdése, és nem csak egyéni vélemény.) Akkor is, ha kissé elhamarkodta a szerző, akkor is, ha kevesen értik, akkor is, ha belterjes. De éppen ezért is, mert erről szól, erről a lázas, gyors, kevesek számára érthető világról. A vajúdó balkáni-kelet-európai világról, amely török-görög-orosz-szláv-zsidó-és istentudjamilyen masszából román hatalmi világot szült. Balesetszerűen ugyan… és hogy milyen áron?

Ezért is kell elolvasni ezt a könyvet.

Alkímia, szerelem, homoszexualitás, korrupció, megrontás, kegyetlenség, elhivatottság, szépség, dekadencia, szabadosság, pogányság és kereszténység: mind együtt, egy hihetetlenül valószerű és valószínű lombikban. Ez a Román Fejedelemség a fanarióták idején. A mairól most nem mondunk semmit.

Egy nyugat-európai művelt fő irányítja és korrumpálja a fejedelmet és az országot a könyben, majd meghal vélt célja érdekében: hogy ismét előlről kezdődjön minden.

A máról ismét nem mondunk semmit.

Bizánc és Róma, gótika és román kor, kelet és nyugat, reneszánsz és megkövült paternalizmus egymásnak feszülése. Nem lesz heppiend, éppen ezért a máról ismét nem mondunk semmit.

Eugen Barbu sem mond ebben a könyvben. A végét összecsapja, de nyilvánvalóan, látszik, sietős volt, érezte, nagyot alkotott, de akkorát, hogy már nem bírta kivárni tető alá hozni, hirtelenjében csinált lapos tetőt egy bazilikára.

És, amit ő sem tudhatott, ettől csak még hitelesebb az egész. Olyan mint mi. Olyan, mint ez az egész, Hamvas Béla által is megidézett kelet-európai, balkáni kigőzölgéses mocsár. A befejezetlen zsenialitás. A megrontott szentség. A Román Fejedelemség.

Befejezetlen.

Ismeretlen szerző mai aranyköpését idézi fel bennem ez a könyv: „A múltunk sz.r. A jelenünk még sz.rabb. Még szerencse hogy nincs jövőnk”.

Más értelme nem nagyon volt eddig, de ez a könyv már megérte, hogy ismerem ezt a világot.

2010. november 8., hétfő

Pillanat, kép

Gyimesközéplok, szombat délután... Édesanyám és a házi kedvenc.

2010. november 6., szombat

Könyvajánló: Marcus Aurelius

Van az úgy, hogy az embernek egyéb sem jár a fejében, csak a napi nyavalyák, a közköltség, a kis-és nagy kudarcok, a család, a munkahely, s úgy általában, amiről azt hisszük, ez maga az élet. Hogy milyen élet, abba ne menjünk bele.

Illetve dehogynem. Mert ilyenkor jó elővenni Marcus Aureliust. Vagy Senecát. Vagy Epiktétoszt. A sztoikusok bármelyikét. De mi most maradjunk Marcus Aureliusnál, és fő munkájánál: az „Elmélkedések”-nél.

Már ez önmagában, hogy „fő munkája”… De egy sztoikusnál ez megengedett. Mellékesen a Római Birodalom legnagyobb, leghumánusabb császára. Kiterjedésében az ő idején volt legnagyobb a birodalom. És béke volt a Birodalomban: mert folyamatosan nyitva volt ugyan Janus temploma (a háborús hadviselés korabeli jelzése), de ezeket a harcokat nem a belországban vívták. Ott béke volt és bőség, és vallásszabadság, először és utoljára.

Az „Elmélkedések” egy emberfölötti hatalommal rendelkező, emberfölöttien bölcs ember halk szavú elmélkedései a világról. (Ennyit arról, hogy a hatalom korrumpál.)

Rövid, emészthető, emberi szóval szólott elmélkedések a világról. Nem szentenciák, bár annak is nevezhetnénk őket – de akkor éppen annak a sztoikus császárnak mondanánk ellent, aki elfogadta a római pantheon mellett a Mithrász-kultuszt, sőt, a bimbózó kereszténységet is. Lenézte ugyan kicsit: de hát egy jó sztoikus olyan, mint manapság az unitáriusok. „Egy az Isten, s az se’ biztos”. Vagy több, de az se biztos. A kételkedés nem kétségbe-esés.

Ha valaki éppen nem erkölcsnemesítési szándékkal olvassa ezt a könyvet, akkor is nagy élmény. Iszonyúan közeli és emberi lenyomata annak a világnak, ami nem is volt annyira távol. Mert tele van a hétköznapokkal, a hétköznapok nyavalyáival, a sorok mögött ott a füst, a vér, a könny, a pompa, az emberi hiúság.

Atyámnál megfigyeltem szelídségét és érett megfontolással formált ítéletéhez való állhatatos ragaszkodását. (…) Lemondott a fiúkkal való szerelmeskedésről, egyenlőnek tartotta magát embertársaival, nem vette rossz néven, ha barátai nem jelentek meg asztalánál, vagy útjain esetleg nem kísérték el”.

Hát erre varrjon gombot a mai olvasó. Pedig nincs olyan távol ez a meghökkentő részlet a mai élettől… Csak másak voltak a társadalmi szokások.

Senkivel sem történik olyasmi, aminek az elviselésére nem termett” –írja ugyanez a császár. És igen, ez visszaköszön mai napig minden vallás tanításából. Hogy beletörődés? Igen, az. Miért, a lázadásnak több értelme lenne?

A könyv – jó lenne tekercsben olvasni, szálkás, szép latin betűkkel, ahogyan azt Arrobonában írta a császár – rövid, didaktikus, autoritárius. Nem szépirodalom. De szép irodalom. Megvigasztal, gondolkodásra késztet. Arra tanít, hogy egy szabályok nélküli világban az egyetlen méltó élet saját szabályaid szerint élni: de ahhoz következetesen. Ne légy igazságtalan, ne légy mohó, ne légy hűtlen. És ebben nagyjából minden benne van.

Jut eszemben: Arrobona, ahol Marcus Aurelius e könyvet írta, mai nevén Győr. Ha hiszünk a hely géniuszában, akkor ezt is jegyezzük meg.

Végezetül a könyv egyik legfontosabb mondata a sok közül:

Egy dolog nyugtalanít: nehogy olyasmit tegyek, amit emberi alkatom nem akar, vagy ahogyan nem akarja, vagy amit most nem akar.

Na ezen aztán lehet, és érdemes elmélkedni.

2010. október 18., hétfő

Könyvajánló: Mika Waltari

Én, Lars Turms, a halhatatlan, arra ébredtem, hogy tavasz van, és láttam, és hogy a fű zöldellni kezd.


Hát így kezdődik egy Nagy Regény. Ilyen egyszerűen, keresetlenül, mellbevágóan.

És így végződik:

„Egyszer majd visszatérek, én, Turms, a halhatatlan”.

Ami a kettő között van, remekmű. Már ez a két mondat lelki sebeket gyógyít, bájital: és van még ilyen mondat legalább tizenkettőezer ebben a könyvben.

Mika Waltari: Turms a halhatatlan című könyvéről van szó. Nem hiszem, létezne a világon ismeretlenebb híres könyv.

Híres, mert gyakorlatilag minden ismert nyelvre lefordították, és olvasóinak száma alighanem vetekszik a Harry Potterével (bocsássa meg nekem Waltari a méltatlan hasonlatot) – és ismeretlen, mert a „szakma” (különösen a hivatásos magyar irodalomrecepció) egyáltalán nem ismeri, nem foglalkozik vele. Ónagy Zoltán írja valahol, ennek egyedüli észszerű oka az irodalmi sznobság, hogy eleve „nem olvasunk” míves, szépen megírt, klasszikus történelmi regényeket.

Ezen Waltari egyáltalán nem lepődne meg. Hiszen ez a könyve is arról szól, hogy a nagyokat, a „visszatérőket” szinte soha nem ismerik fel a kortársak, ha igen, akkor elhatárolódnak tőlük.

A „Turms...” egy isten története. Egy etruszk istené, és ez már eleve vérlázító: micsoda pimaszság kell ahhoz, hogy valaki egy isten nevében írjon könyvet, egyes szám első személyben?!

Egyetlen mentsége lehet: hogy ez maradaktélan remekmű. Olyannyira, hogy az első oldal után elhiszem Neki, hogy ez valóban Turms, az etruszk lukumó (papfejedelem) emlékirata, legyen az ő baja, hogyan jutott ez az örökség egy finn író birtokába.

Persze, ezt még meg is magyarázza, szép, gyógyító mondatokkal. Nem mesélem el a könyvet, legyen ennyivel is szegényebb az, aki nem olvassa el. Arról szól, amit mindannyian átélünk, és arról, amit nagyon kevesen: hogy vagyunk, akik vagyunk, ott él a bennünk rejlő istenség, amit vagy felismerünk, vagy elnyom a kéj-, pénz-, és hatalomvágy. Persze ezek mind együtt is megélhetők: ehhez azonban bölcs kell lenni.

Olyan bölcs, mint Waltari.

Aki emellett megírta a Szinuhet, az Emberiség ellenségeit, az Ország titkát, a Joánnész Angéloszt, a Mikháél-trilógiát, és sok mást, amiről ismét mondom: vagy lelkiszegénységből, vagy frusztrációból nem veszünk tudomást.

Ami egyébiránt érthető, mert egy Waltari könyv után az íróemberben erős a késztetés végképp letenni a tollat: mi a búbánatos nyavalyát írhatnánk még ezek után?!

Nem véletlen, hogy ennek a csodálatos embernek szinte minden könyve mentegetőzéssel kezdődik: hogy amit elír, felesleges, és csupán önmagának szól. Ez egészséges önzés. Márai, hazaibb tájakon valami hasonlót írt, ő úgy fogalmazott: a mű egy időzített bomba, ami egyszer majd csak felrobban valaki lelkében.

Ilyen tekintetben Mika Waltari tömegpusztító fegyver. Ha rajtam múlna, kötelező olvasmányá tenném 16 és 18 év között. Ha nagy filmrendező lennék, megpróbálnám filmmé ültetni ezeket a műveket: de majd egyszer ez az idő, és ez az ember is eljön.

A Turms a halhatatatlan, akárcsak a többi történelmi eposz: nemcsak remekívű regény. Nem csak hihetetlen mesterségbeli tudással felvázolt emberi sorstörténet, de iszonyatos történelmi lecke is, olyan háttérinformációkkal, amelyektől történelemszakos egyetemi előadók elszégyelhetnék magukat. A „Turms…” kézzelfogható, szinte szagolható közelségbe hozza Milétoszt, Spártát, az ókori Szicíliát, az akkoriban még farkasivadékok által lakott Rómát és az etruszkokat. Átad valami olyan bölcsességet, amire a mi, racionálisnak tartott korunkban nincs magyarázat. Beavatás.

Én, Lars Turms, a halhatatlan, arra ébredtem, hogy tavasz van, és láttam, hogy a fű zöldellni kezd.

Ha ezt a sort valaki megérzi, átérzi, olvassa el a könyvet.

Más színben fog tűnni a világ, és más színben az irodalom.

(megjelent a Székelyföld kulturális folyóirat októberi számában)

Hódolat Zerkula bátyánknak

Egyik legszebb nótája Zerkulának. Amúgy meg tökéletes hangulatleírás(om). Dedikálhatnám sokfelé, így hamarjában.

2010. október 1., péntek

Skandináv haza

Svédországi rokonaimnak és barátaimnak

Nem tudom, hányan tudják, hogy Báthory Istvánnak skandináv testőrsége volt… Akkoriban még így műkődött a korabeli NATO.

És hogy Árpád apánk második felesége varég (viking) hercegnő volt…

És hogy St. Gallent nem csak mi magyarok fosztogattuk előszeretettel, de a vikingek is, és egy alkalommal hosszasan és jót ittak együtt őseink ott, ahogyan azt a frank krónikás megörökítette…

És hogy Vinland felfedezője, Veres Erik mellett egy Türker nevű hazánkfia, Veres Erik nevelőapja csinált először bort, innen kapta varég nevét Grönland…

És hogy Árpádházi királyaink csak olyankor házasodtak másfelé, ha éppen nem volt egy kéznél fekvő északi, dán, svéd, vagy hasonló hercegnő…

Régóta otthon vagyunk Svédországban, Dániában, Norvégiában. Őseik az Eddák szerint is Attilával harcolták fel magukat mai lakóhelyükig. Aztán feledésbe merült ez is… azazhogy dehogy merült feledésbe.

Vannak helyek most is Svédországban, ahol otthonabban voltam, mint Csíkszeredában.

Ilyen volt például a Göteborgi autóbuszállomás, ahonnan Ljungby-be utaztam, csak hogy egészen prózai dolgokról essen szó. Kedves emberek voltak ott, a közelben kolbászt vettem, megettem, és a székely angolságomat is megértve vettek szárnyaik alá, amíg le nem tettek Ljungbyben.

Ljungby, ahol a fél családom él. Nagybátyám, unokatestvéreim, olyan csángó-székely génbank, ami a svédekkel keveredve időtálló nemzetséget eredményez.

És Göteborg, ahol Attilával félóra ismeretség után sikerült úgy összeveszni, ahogy csak magunkfajta tud a hazától kétezer kilométerre, s amelyből mégis barátság maradt. Tünde, a hajdani osztálytárs, aki úgy bukkant fel Göteborgban, mintha a gyimesközéploki utcán találkoztunk volna…

Malmö. Jobban fújt a szél, és hidegebb volt, mint Csíkban februárban. Szerencsére ott volt Rex barátom, aki melegítette a lelkem.

És Stockholm, ahol nem jártam, mert lusta voltam elmenni odáig. Uppsala, a régi királyok fészke, ahol megint rokonaim élnek.

És a csend, a nyugalom, az ismeretlenként, „turistaként” megélt csend, a gondosan nyírott élősövények, a függöny nélküli házak, az előzékeny közlekedés… Hogy van egy másik, nem annyira idegbetegen délamerikai vagy keleteurópai világ, mint amit megszoktunk itthon.

Ami néha hiányzik. Hiányzik az Északi-tenger. Hiányzanak a kerek szemek az erős arcokon. Hiányzik a skandináv nyugalom. A hosszú esték. Hogy nincs pálinka a kocsmában. Hiányzik a rokonság. A történelmi, és a valóságos.

A barátok.

Svédország. Mert nekünk, székelyeknek, aki örökbe fogad, van annyira haza, mint amelyik elrabolt.

2010. szeptember 30., csütörtök

Zakuszka!

szeretettel, Chef Tibinek, és a Spritz Cafénak...

Azt ugye, mindig es tudtam, hogy keménytarkójú, nagyhátú bolgár barátaink a ződségek mesterei, s bár jó székely emberként magam es azt vallom, az ember legfinomabb barátja a disznó, azért ha ződség, akkor zakuszka, esetleg muretura.

Pár évvel ezelőtt Bulgáriába járva-kelvén, örömmel láttam mindenhol, de tényleg minden vendéglátó helyen ékesen, vagy krétával kiírva: zakuszka. Mondok magamnak, ez mán’ döfi, jó helyen járok. Aztán egyszer csak mondtam egy helyen: na, én most zakuszkát kérek. Elég furcsán nézett rám a pincér, sűrűn bólogatott (ez a bolgároknál a tagadás jele), és mondta kedvesen, hogy az már nincs. Mondtam, hogy de van. Mondta, már nincs. Mondtam, de van. Ezt még mondtuk egy ideig, aztán feladta, és hozott nekem valami sonkás tojásrántottát, aminek láttán azonnal elátkoztam a közös székely-bolgár rokonságot.

Pedig kiderült, ő azt hitte, neki van igaza, mert bolgárul a zakuszka, az reggelit jelent.

Aztán egy másik este egy másik helyen mindenféle kimondhatatlan nevű bolgár étellel próbáltak etetni, az egyikről ma is esküszöm, hogy a ló (ménló!!!) kimondhatatlan része volt uborkalevesben megfőzve, végül hoztak valami cserépedényt, és azt felbontva: lássál csudát, a legeslegjobb zakuszka volt, amivel valaha találkoztam. Még paszuly is volt benne, egészben, ahogy kell.
Meg is ettem.
Közben a mellettem ülő török sofőr erősen méltatlankodva falta béfelé a zakuszkát (villával!), s valami olyasmit mondott, hogy ezt is tőlük lopták, de legalábbis a görögöktől.

Én ezen persze csak mosolyogva nevettem (á la Sántha Attila), mert én jól tudom, hogy a zakuszka székely találmány, kit érdekel, hogy annak idején a nyereg alatt sem árdé, sem paradicsom, sem vinete, sem egyéb ilyen hülyeség nem volt. A zakuszka a mienk és punktum, münk aztat nem csak reggelire esszük, hanem délben és este es, attól vagyunk ilyen szépek és erősek.

Azóta is alig várom, hogy egyszer egy bolgárnak, itthon, reggeli helyett, amikor zakuszkát kér, zakuszkát adhassak.

2010. szeptember 23., csütörtök

Freud és a közigazgatás

Visszatérő rémvalóság számomra (ha rémálom lenne, örülnék neki!), hogy ahányszor közintézményekbe, adóhivatalhoz, önkormányzathoz, ne'adj Isten minisztériumokba járok, rendszerint lilahajú/őszes, megsavanyodott, rossz öltönybe/ruhába öltözött hivatalnokok fogadnak, innen fogva pedig, halandó, hagyj fel minden reménnyel.

Persze, ez akkor is úgy lenne, ha női bombázók, vagy éppen sármos pasik fogadnák a derék adófizetőt: de mégis, ha már így is, úgy is elveszik a pénzed, legalább legyen benne valami esztétikai élmény.
(Szép román közmondás: "Şi futut în cur, şi cu banii luaţi". Magyarra nem fordítom, azért se', maradjon ez a balkán varázsa.)

De közben olvasom, hogy most éppen a Nemzeti Erőforrás Minisztériumában többé nuku miniszoknya, szandál, kivágott cipő: nem, "a munkatársak megjelenésükben- öltözet, hajviselet, ékszerezés, ápoltság- kötelesek megfelelni az állampolgárok minisztériummal szembeni elvárásainak".

Hm. Most kihagyom az olcsó poénokat, de azért kíváncsi lennék, mire alapozza illetékesünk az állampolgárok esztétikai-viseleti elvárásait?! Közvéleménykutatást rendelnek meg a Szondától vagy a Századvégtől, hogyan kell kinézzen egy köztisztviselő?! Előveszik a spanyol etikettet?! A viktoriánus korszak decens megjelenését, fűzővel és parókával?

A háttérben - mindannyian emberek vagyunk - van valami bájos freudi elszólás. Nincs miniszoknya. Nem látszódhatnak a lábujjak (komolyan, ez tényleg pszichoanalitikus dolga, miért akadályozhat ez munkájában bárkit is), vastag harisnya kötelező, és csak a mondóasszony meg a minisztérium stylist-ja a megmondhatója, milyen frizura lehetséges majd.

Részemről, mint januártól reményteljes magyar állampolgár, és eddig is gyakori szenvedő alanya a magyarországi bürokráciának, miniszoknyás, kívánatos, mosolygós hölgyeket szeretnék látni, női honfitársaim számára pedig jóképű, szűk nadrágos fickókat, ott egye meg a fene a protokollt.

Viszont nem szeretnék packázó hivatalnokként látni egy csomó más, magyar állampolgárként visszatetsző egyedet, de ha most erre kitérek, azonnal fasisztoid, szalonképtelen állat vagyok, pedig kisebb lenne az ízlésbeli különbség, mint a hosszú- és rövid szoknya között.

Hajrá prüdéria, hajrá freudi komplexus, hajrá decens közigazgatás. Ha ezen múlik...

2010. szeptember 20., hétfő

Személyi kultusz (sokadik)

Jó, tudom, tudom, vannak lapok, elmebomlások, amiket még így sem volna szabad reklámozni... de ez megint szívemnek kedves őrület. A mellékelt linken már sokadikszor vagyok ismét leleplezve, jó étvágyat hozzá, számomra is vidám meglepetés, hogy már nem csak zsidó terrorista, mosszados, székely hazaáruló, de már Csurka házi szerzője is vagyok....

Unom bemásolni, inkább mellékelem a linket, ha úriemberek lennének, amik nem, jönnének nekem egy sörrel a látogatottságért:

http://zionistterror-inhungary.blogspot.com/2010/09/szeptember-zsidok-lobbiznak-zsido.html

Rendkívűli állatok

Gyönyörű bakija a román közszolgálati tévének (RTV1).

Emil Boc román kormányfő magyarázkodása közben, a digitális adás felirata: "Rendkívűli állatok" (Animale extraordinare).

És még mondja valaki, hogy hazudnak... :-D

2010. szeptember 14., kedd

Hetven éve...

Hetven éve, a Csíkszeredában megjelenő Csíki Lapok 1940, szeptember 15-i számából tallózok:

-"Gróf Teleki Pál magyar miniszterelnök a bécsi döntés után azt mondta: Valahányszor eredményeket értem el, lelkiismeretvizsgálatot szoktam tartani. És arra szólítok fel minden magyar embert, vizsgálja meg lelkiismeretét, hogy ebből a lelkiismeretvizsgálatból fakadó önismeret fokozott kötelesség- és felelősségérzetre taníthasson bennünket.
Huszonkét hosszú évnek végetérni nem akaró szenvedései után mi az élet lemaradottjai és félreállítottjai, kiket tehertételként kezelt egy ellenséges nép rosszindulatú, embertelen kormányzata, bőven tarthattunk lelkiismeretvizsgálatot, keresvén a hit világánál és hazaszeretetünk csak eldugottan égethető mécsesénél az önmegismerést."

---

- "Éppen azért arra kérünk Titeket, felszabadító Magyar Testvéreink, legyetek hozzánk jók és türelmesek, és sose ítéljetek meg minket a külszín szerint. (...) Ne feledjétek el, hogy az erdélyi lélek kissé mindig talány a Ti szemetekben, Magyar Testvérek."

---

-"Álmunk, 22 éves szakadatlan várakozásunk valóra vált: a Székelyföldön magyar honvéd áll. Ezeréves magyar határunk újabb nagy szakaszán ismét magyar hadilobogót lenget a szél."

---

-"A hónapok óta, kimondhatatlan boldog reménységek között készített piros-fehér-zöld lobogók és kokárdák előkerültek. (...) A zászlók alatt félelemtől reszketve, sápadtan remegtek a 22 éves elnyomás végrehajtói: a román csendőrök. (...) Rossz lelkiismeretük minden pillanatban megtorlástól remegett. Népünk azonban fegyelmezett maradt. Ujjal sem nyúlt azokhoz az emberekhez (...) Nem nyúlunk hozzájuk, csak menjenek! Elmentek! A legtöbb helyen tolvajok módjára lopakodtak ki a falvakból."

Hetven éve volt. El ne feledjük.

2010. szeptember 6., hétfő

Közvélemény. Kutatás?!

Kezdem azzal, a közvéleménykutatásokkal úgy vagyok, mint Churchill, csak azt hiszem el, amit én hamisítottam.

Különösen egy olyan "közvélemény"-kutatással, amely a román IRES intézet szerint 1231 válaszadót érint, a Jóisten lenne a megmondhatója, miért nem 1200, vagy 1300. Magyarázza majd ezt el egy hivatásos statisztikus, miért van így. Illetve ne magyarázza el.

Lényeg az, hogy ez a vidám statisztika a románság befogadókészségéről szólna, vagy miről. Egyből kiderül belőle, hogy "A megkérdezett románok 37 százaléka ellenezné, hogy roma szomszédja legyen, 32 százalék még saját településén belül sem szeretne cigányokat látni, 23 százalékuk még munkatársnak sem fogadna el közülük senkit."

A vicc csak annyi, hogy (ez eddig 92%), ennek ellenére, a lakosság 23%-a elképzelhetőnek tartja a házastársi-rokoni viszonyt a romákkal, további 10% enyhe fenntartásokkal szintén...

Hoppá.
Vagy az én alapvető matematikai számításaimmal van baj, vagy a román néplélek eredendő furcsaságaival. Tehát se szomszéd, se polgártárs, se munkatárs... de rokon: hát az más...

Ezek után már alig releváns, hogy ezen közvéleménykutatás szerint "alig" 58%-ban utasítanak el bennünket, magyarokat derék románjaink (a megkérdezett románok 15 százaléka nem tűrne el magyar szomszédot, 18 százalékuk saját településén is ellenezné jelenlétüket, 14 százalékuk kollégának sem fogadna el magyart. A válaszolók 11 százaléka Románia területén sem szeretne magyart látni.)

Viszont ugyanakkor a megkérdezettek 53 százaléka szerint kifejezetten jó ötlet magyarrral házasságot kötni, no komment.

Nincs furcsább a népléleknél. És a közvéleménykutatásoknál. És Közép-Kelet-Európánál.
Én a magam részéről maradnék a magyar szomszédnál és magyar házastársnál, aztán majd utálom otthon, tükör előtt a nacionalista lelkemet.

Mert a szomszédaimat ismerem. A családomat is, de azt szeretem.

2010. augusztus 26., csütörtök

Madagaszkár-projekt 2.

…és elképzelem, ahogyan majd átlépjük a madagaszkári határt, és ahogyan beléptünk az antananarivói reptérre, elveszi egy derék szerecseny a székely író útlevelét, és megkérdezi tőle: Occupation? Amire majd a székely ennyit válaszol szerényen: - Yes, indeed…(Hogyne, rögvest, a gyengébbek kedvéért.)

Hát valahogy így fog kezdődni Madagaszkár székely gyarmatosítása, ami a kelleténél körülbelül húszezer évvel váratott többet magára, még a maláj bennszülöttek is hamarabb érkeztek oda az ősi földre, mint Benyovszky Móric apánk.

Egyébiránt, a malgasok titkos története szerint a lemúroknak, - akik a másik őslakosok a szigeten, és Muszka barátunk szerint olyan görények, amelyek majmok – a szeme azért van kidülledve, mert amikor az első magyar ember, Benyovszky apánk partraszállt, teljesen elhűlve bámultak rá, és azóta is úgy maradtak. És azóta is kíváncsi szemekkel várják a jog szerinti utódokat, akik íme, most érkezünk.

Persze, néhány megoldandó probléma még van. Magunkat ismerve hosszadalmas procedúra lesz majd megbeszélni az elgyarmatosított terület széki-, alkirályi- és miniszteri felosztásait, alighanem egy teljes délutánt vesz majd igénybe és néhány hektoliter sört, amíg kielégítő eredményre jutunk, de erre biztató precedenst jelent, hogy mi, jó székely író ártányok már régen megegyeztünk a Székelyföld felosztásában is. Ehhez képest Madagaszkár pipepurc.

Madagaszkár természetesen nem kis falat. Madagaszkár egy legalább ötfogásos vacsora, még nekünk, székely íróknak is. Madagaszkárt még a pingvineknek sem volt könnyű meghódítani, pedig erről még rajzfilmet is készítettek.

Földrajzilag nagyon rendben van, kellemes éghajlat, a monszunokat már jó ideje itthon is megszoktuk, víz van ott is, föld, domb, hegy és emberek, sok-sok fa, amit már itthonról majdnem mind elloptunk, tehát genetikai kihívást jelent majd az egész.

Nyilván, a szigetország felosztásánál majd komoly figyelmet kell fordítanunk a természeti-berendezkedési adottságokra. A csíkiaknak hegyek kellenek, fenyők (ami nincs), ideges szomszédok és sok kocsma. A gyergyóiaknak medvék, havasok, és néhány örmény sem ártana. Az udvarhelyieknek lankák, egy-két unitárius pap, meg legalább egy nagy temető, ahol még mindig jobb, mint Csíkban. A maroszékieknek legalább egy Köcsög utca, hogy az RMDSZ-nek is lehessen székhelye.
A háromszékiek majdnem mindenhol jól vannak, ahol zelegorkodni tudnak és ágyút önteni.

Lényegesen komolyabb probléma leend majd a csíki sör gyártása, amely nélkül köztudomásúlag nem létezik székely élet. A komló talán még csak-csak megterem, de a jó csíki víz már fogasabb kérdés, azt kénytelenek leszünk tankhajókkal szállítani, márpedig a tengerészek anyira megbízhatatlan népség, hogy azok a tengeren még vizet is isznak.
(Ezennel meghirdettetik a tengeri szállítások felügyeleti kapitánysága, ajánlatokat a szerkesztőségben várunk.)

Ami a szilva- és köményes pálinkát illeti, egybehangzó vélemények között ezek Madagaszkáron is beérnek, különösen az északi oldalakon. Erre majd külön zetelaki és kápolnásfalusi iparosokat viszunk ki, biztosítani a létfontosságú pálinkatermelői telepek utánpótlását.
(Ha kell, még autonómiát is kapnak, ami szükség, az szükség).

Több szakértő komoly kételkedését fejezte ki a madagaszkári disznótartás kapcsán, amely fenntartást a gyarmatosító különítmény hűvös nevetéssel jutalmazta, lévén, hogy a disznó mindenhol megél, ahol ember van, sőt. A disznó a székely legfinomabb barátja, és tartós munkával, kitartással, rugalmassággal, széles látókörrel és egy székely Micsurinnal majd elérjük egy idő után azt is, hogy a lemúrok kétszázharminc kilós ártányokká nőjenek, amelyek savanyú káposztával igen ízletesek lesznek. A lemúrkolbász puszta hallatára esszefut a száj a nyálunkban, vagy fordítva.

Mi más kell még tehát Madagaszkár gyarmatosításához?
Ha valaki erre a kérdésre válaszol, az máris felségárulás és madagaszkárulás bűnébe esik, amiért majd a rögtönítélő székely ménes előtt felel, de nagyon.

Tehát: hajóra, székely! Vár bennünket Madagaszkár. Madagaszkáron mindig süt a nap, Madagaszkáron majdnem mindig esik az eső, Madagaszkáron nincsenek szomszédok. Madagaszkáron lemúr van és l’amúr, Madagaszkár a miénk, Madagaszkár, Madagaszkár, Borneó és Celebesz, székely volt és székely lesz!

2010. augusztus 25., szerda

Senkit hátra!

Nálunk szerencsésebb, erősebb, nagyobb népek katonai doktrínájában alaptétel: „senkit nem hagyunk hátra”.


Többek között ezért erősebbek, nagyobbak, szerencsésebbek. Mert bármilyen romantikusan is hangzik ez az alaptétel: bizalom, lojalitás, hit és hűség nélkül nem lehet építkezni. Ez nem romantika: ez tény.

Voltak időszakok a magyarság életében is, és többnyire ez volt a döntő, amikor senkit nem hagytunk magára.


És voltak időszakok, sőt bármennyire is fáj: vannak, amikor magára hagyjuk sajátjainkat.

Aztán jó nagyokat csodálkozunk, hogy senki nem vesz már lassan komolyan, hogy következmények nélkül lehet megverni, bezárni, kiutasítani, be nem engedi magyar állampolgárokat, magyarokat, akár államelnököt is, miért is ne.

Jó, ez a múlté – szeretném én hinni ezt, ezért is írom e sorokat.


Jelen pillanatban egy bolíviai, európai mércével börtönnek sem nevezhető helyen tartják fogva Tóásó Elődöt, immáron több mint másfél éve. Tóásó Előd szovátai, székely, magyar ember, aki mai napig érvényes és elfogadott, sőt érvénytelen és elfogadatlan ítélet nélkül ül egy számunkra közepes amerikai horrorfilmekből ismert helyen.

Tóesó Előd valahogy belekeveredett egy rendkívűl bonyolult vagy rendkívűl egyszerű történetbe, ahol rajta, és egy horvát srácon kívűl mindenki meghalt, és jelen pillanatban ő Bolíviában egy „terrorista”, aki Evo Morales életére tört.

Hát, ha valakire nem illik a külföldi, vérprofi államelnök-gyilkos zsoldos fantomképe, akkor ez Tóásó Előd. Előd zenélgetett, verseket írt, számítógépeket bütykölt, tanárkodott, majd elment egyet a barátaival Bolíviába.

Azóta is ott ül.


A kérdés most nem is az, hogy Tóásó Előd valóban pszeudo-kommunista államelnököt ment-e gyilkolászni Eduardó Rózsa-Floressel. Erről már többet írtak, és többet elmélkedtek, mint egy átlagos vidéki könyvtár állománya.

Nem. A tény az, hogy Tóásó Előd az ég egy világán semmit nem tett, ami bármilyen mérce szerint büntetendő lenne.

A tény az, hogy Tóásó Előd jelen pillanatban bolíviai fogoly.

Tény az, hogy Tóásó Elődnek semmiféle normális, elfogadható, sőt elfogadhatatlan tárgyalásban sem volt része, az ártatlanság vélelme az ő esetében költői fogalom.

Tény az, hogy Tóásó Előd, magyar ember kiszabadítása érdekében eddig semmiféle magyar diplomáciai erőfeszítés nem történt.

Kiszabadítása? Még csak egy jog szerinti tárgyalásra sem került sor. Hogy Előd hibás volt-e vagy sem, hogy egyáltalán létezett-e Evo Morales ellen merényletterv, ez sűrű, setét titok, amelyet a legnagyobb rosszindulata ellenére sem tud megerősíteni példának okáért Marcelo Sosa bolíviai főügyész.

Az a bolíviai főügyész, aki félévente bejelenti, ő majd jól eljön Magyarországra vizsgálódni az „Eduardó-ügy” kapcsán.

Ahelyett, hogy Magyarország, ami az erkölcsi minimum, kérné egy nemzetközi, vegyes bizottság felállítását az ügy kivizsgálására. Teszem azt, legyen magyar-horvát-ír-bolíviai. Csak mert így lenne méltányos.

Mert mégiscsak lelőttek két magyart, egy harmadik pedig börtönben van. Olyan börtönben, amilyeneken gulágos emlékektől borzadunk el. Ítélet nélkül.

Most nem a magyar külügyet kárhoztatom, éppen ellenkezőleg. Amilyen mostanig volt, tudjuk, szó se róla. Őszintén remélem, az új más.

Az új kellene bizonyítson, és megmutassa: mi, magyarok sem hagyunk hátra senkit. Mi, magyarok, gondot viselünk véreinkre. Mi, magyarok, nem csak megadjuk az állampolgárságot a magyaroknak: de meg is védjük őket. Mi, magyarok, nem kérünk többet, de kevesebbet sem: méltányos elbírálást, és jogszerű elbánást.

Tényleg itt az alkalom bizonyítani. Bolívia elnöke, Evo Morales aztán tényleg nem a kisantant, nem az Amerikai Egyesült Államok, még csak nem is a Nemzetközi Valutaalap.

Mégcsak nem is egy ministrángyerek.

Ha egy bolíviai diktátor önkényétől nem tudjuk megvédeni a sajátjainkat, akkor aztán tényleg megérdemeljük a sorsunkat. Ennél azért mégiscsak többek vagyunk, többnek kell lennünk.

Tóásó Előd jelenleg egy szigorított bolíviai börtön lakója. Hátrahagytuk. Magára hagytuk.

Csak remélni merem, hogy nem végleg. Önbecsülés kérdése, hogy a magyar külügy sem aludjon (erkölcsileg) puhább párnán, mint Előd.

2010. augusztus 24., kedd

Madagaszkár-projekt 1.

Székelyföldnek nincsen gyarmata, pedig lehetne… Legalábbis ezt gondolja az erdélyi írók egy része. Madagaszkár például ideális hely lenne, Benyovszky Móricot ugyanis a 18. században az afrikai kontinens mellett elhelyezkedő, nagy kiterjedésű szigeten a helyi bennszülöttek királlyá is koronázták. Ő volt a sziget első és utolsó egyeduralkodója – tudtuk meg György Attila írótól, a Székelyföld folyóirat egyik szerkesztőjétől.

gyorgy-attila_b

„Az ötlet gazdája én vagyok. Orbán János Dénes, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) az elnöke is, ahogy meghallotta, rögtön a magáévá tette. Szóval, arra gondoltunk, hogy indítunk egy játékot. Úgyis divat mostanában, hogy nap mint nap mindenféle hirtelen felfuttatott és önjelölt médiasztárokkal készült kalandtúrákat és túlélő túrákat láthatunk a tévében. Mi, gondolom, ennél minőségibb projektet valósítunk meg, ha sikerül Székelyföld számára Madagaszkárt meghódítanunk. Az elvi része már ezerrel halad… Remélem, azért »haditerveinket« nem veszik komolyan, és a partra szállásunk sikeres lesz, nem fognak megérkezésünkkor lelőni, elpusztítani. Folytatva a fantáziálást, Székelyföldnek most már nemcsak haza, hanem gyarmat is kell. Madagaszkár ilyen szempontból ideális, hisz tenger veszi körül, és nincsenek közvetlen szomszédok. Itthon ugyanis már sokszor ráfáztunk szomszédainkra. A sziget nagyon gazdag legelőkben, erdőkben és persze vízben, amely sokkal melegebb, mint a Szent Anna-tó, de aki fázni szeretne, felmehet a hegyekbe, mert azok is vannak ott…”

Persze, ez a felvezetés a „gyarmatosítással” tréfás. Az irodalmárokra jellemző ugyanis, hogy sokat utaznak a fantázia tengerén, játszanak a gondolatokkal. Attiláék előkészületeihez is például hozzátartozik, hogy Madagaszkár térképén már kijelölték, az egyes székely székeknek hol lesz a megfelelő gyarmatuk. Persze, nem a szokványos fegyverekkel, hanem a penna erejével próbálják a bennszülött lakosságot meggyőzni és céljaik felé hajlítani.

Lényegében egy irodalmi kalandról van szó. Maga a kiutazás, kaland valószínűleg a jövő év tavaszán kezdődik, de még nem lehet konkrétumokat tudni, az sem ismeretes, hogy kik vesznek részt a projektben. Ahogy György Attila is aláhúzta, a székelyekre jellemzően „lassú és hosszas” az előkészület. Komolyra fordítva a szót, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Szépirodalmi Páholy egy érdekes, újszerű irodalmi projektre készül. Néhány alkotónk, írónk, költőnk az erdélyi kultúrának lesz követe az afrikai szigetországban.

„A humort egy kicsit hanyagolva, tényleg kiutazunk Madagaszkárra, felkeressük Benyovszky Móric sírját, aki köztiszteletnek örvend a bennszülöttek körében. Természetesen ebből a kalandból filmet készítenénk, és egy irodalmi antológiát is kihoznánk. Gondolom, így lesz ennek reális hozadéka mind az alkotók, mind a közönség számára. Továbbá szerintem egy írói üzenetet is megfogalmazunk: Merjünk nagyot is álmodni, még ha játékból is tesszük ezt. Nem kell visszahúzódottnak lennünk, hanem becsületesen játsszunk egy felnőtt, érett játékot. Szóval egy igazi, hangzatos irodalmi projektet valósíthatunk meg. Érdekes következményei lehetnek annak, hogy személyes példánkkal próbáljuk életformánkra rávezetni a madagaszkáriakat. Valószínű, ez fordítva is igaz, vagyis nekünk is nehéz lesz a disznótartásról a lemúr-tartásra áttérnünk. Ha egy ilyen egzotikus helyen követei lehetünk az erdélyi kultúrának, már csak az is megéri. Megtörténhet, hogy erdélyi szerzőket nem ismer az anyaországi olvasó, de a Madagaszkár-projekt kapcsán felfigyelhet ránk” – összegzett György Attila.

big_madagascar

az eredeti cikk ITT.

2010. augusztus 23., hétfő

Személyi kultusz :-D

Tudom, hogy kicsit unja már mindenki a témát, de ez annyira szép, hogy muszáj megosztanom.

Nemrég fedeztem fel a YouTube-on ezt a szívmelengető klipet, utólag is hálás köszönet a készítőjének, szidni csak ilyen szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes... :-D


2010. augusztus 3., kedd

Székely "konyha"

Székely? Magyar? Székelymagyar?

Azért annyira rossz dolgunk nem lehet, ha egy ideje azon vitatkozunk, hogy mennyire magyar a székely, vagy mennyire nem, adja Isten, ennél nagyobb bajunk ne legyen, a véleménykülömbségek dacára. Egyébként meg erről beszélni, vitatkozni azért is vicces számunkra, mert mindezt magyar nyelven tesszük, és ez önmagában választ ad mindenféle kérdésre.

Ha már a nyelvnél tartunk, akkor érdemes kicsit az irodalommal is foglalkozni, ez manapság ismét divatos, hogy aszongya, tényleg, akkor van-e székely irodalom, s ha igen, akkor az milyen állat?

Úgy vélem, minden irodalomelméleti vélekedés dacára, hogy az irodalomközeli embereknél nagyjából az ötven felettiek azok, akik erre határozott nemmel válaszolnak, a fiatalabbak óvatosabbak ezzel, vagy egyenesen meggyőződésük, hogy van.

Sántha Attila jeles kollégánk például, akit joggal nevezhetünk a „székely irodalom rabonbánjának”, esküszik ennek létezésére, s ebben alighanem ott van igaza, ahol annak idején a transzközép irodalom meghirdetésekor: amiben hiszünk, az van, és punktum.

A „transzközéppel” bevált a dolog, kitűnő alkotók sorait szabadította rá a kortárs erdélyi és összmagyar irodalomra.

Ha már Sánthát említjük, beszéljünk hát kicsit a napokban megjelent székely irodalmi antológiáról is. Címe, nem véletlenül: „Iszkiri a guruzsmás berbécs elől”, csak hogy az anyaországi is értse, hogy ő ezt nem érti. (Azonkívűl meg egy Sántha-vers címe.) Sántha többnyire „székelyül” ír, pontosabban a székely nyelvjárást emeli kiáltvány-szintre.

A székely antológia másik karizmatikus szerzője Orbán János Dénes, aki a kötetben a rá jellemző sokszínűséggel, mívességgel és polgárpukkasztással van jelen. Ha létezne székely Borges, ejsze’ Orbán János Dénesnek hívnák.

Fekete Vince, aki a hajdani új és jelenleg közép-nemzedéknek a mentora, e kötetben legfőként tárcákat, tárcanovellákat közöl: az ő írásaiból leginkább a székely kisváros, vagy a székely átlagember hétköznapjai köszönnek vissza, olyan otthonosan, amilyen a kapufélfán gubbasztó macska.

Muszka Sándor, az antológia szerzői közül a legfiatalabb, ismét új műfajt hozott magával, leginkább talán székely „stand-up comedy”-nek nevezhetnénk, és üdeségével, mindannyiunk számára ismerős fordulataival sok hivatásos humoristát megszégyeníthetne.

Az ötödik szerzőről nem szólok, azon egyszerű oknál fogva, hogy az jómagam vagyok, és én éppen e helyen elmélkedem a székely-magyarságról.

Ezek mind külön műfajok, mind irodalom, és mind székely.

Ugyanakkor mind magyar, ez kétségtelen.

Külön-különféle ízek, amelyek kitűnően egybeolvadnak egy terített asztalon. És ugyanolyan jól kiegészítik ezt a menüsort, ha mindenáron székelyül akarunk látni, Kányádi versei, Tamási írásai, de akár Nyirő József, vagy a kortárs székelyföldi, nevesebb költők-írók alkotásai.

Arról vitatkozni, hogy létezik-e külön székely irodalom, éppen olyan vidám, de önmagában véve értelmetlen dolog, mintha a székely konyháról értekeznénk. Persze, van székelygulyás, van „üstbetej”, és van kékes túró – de ez mind igen közeli rokonságban áll a palóclevessel, vagy hétvezér tokánnyal, a brassói aprópecsenyéről és Újházy-tyúkhúslevesről nem is beszélve.

A magyar konyha része az egész – nos, ugyanúgy ezek az irodalmi székely ízek is az egyetemes magyar irodalom részei.

Hogy önmagában is meg lehet enni, sőt jól is lehet lakni vele, az tény. De attól még egy „nemzeti konyha” részei.

Másként szólva: székelyesen főzünk, de magyarosan eszünk.
És ez legyen elég gasztronómiából. Lényeg az, hogy jók vagyunk benne.

2010. július 27., kedd

Tusnád után

Enyhe nikotinmérgezés, sör-allergia, lassacskán próbálom kiheverni a Tusványosi hetet.

Ez az oka a hallgatásnak az utóbbi napokban. Nem volt tévé, nem volt internet, volt viszont sok régi barát, sör ipari mennyiségben, rengeteg építő és érdekes program, amelyekből egyen sem vettem részt, és volt még például Kiss-Budai Tibor, akinek ezúttal is köszönet a baráti és konyhaséfi aggodalmas gondviseléséért.

Ja meg volt könyvbemutatónk, az Orbán János Dénes, Fekete Vince, Sántha Attila, Muszka Sándor és jómagam által jegyzett "Iszkiri a guruzsmás berbécs elől" című székely irodalmi antológiát mutattuk béfelé, kicsit talán pikánsabban, mint szokás, de azt mondják, jó volt.

És beszéltünk a Madagaszkár-projektről is, erről később írok, lényegében arról van szó, hogy ezentúl nem bízzuk senkire a sorsunkat, jövő tavasszal mi, néhány erdélyi magyar író kimegyünk, és magunkévá tesszük Madagaszkárt, amelyet már papíron fel is osztottunk székely székekre.

Addig is, amíg lábadozom, itt látható egy rövid összefoglalás irodalmi nyeletlenkedésünkről:

2010. július 18., vasárnap

Utánlövés

Nos, elmúlt vagy két hete annak, hogy bejegyeztem ide "A jó székelyt".

Időközben rengetegen átvették, közölték, megrágták, kiköpték, lenyelték, kommentálták, ahogyan ez ilyenkor illik.

Közben lettem "liberálgeci", "büdös zsidó", "szadeszos", "fideszbérenc", "puhapöcsű", "Gheorghe Attilescu", árokásó, hazátlan csángó, és ezek még a finomabb jelzők, amelyekkel az erdely.ma és a mandiner.hu honlapján elláttak.

Hja, kérem... húsz év "náci", "szélsőjobbos", "véresszájú magyar" után felüdülés ilyeneket is hallani.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy közvetlen a cikk megírása után magam is úgy gondoltam, ez kicsit túlzás volt, és éppen úgy általánosítottam, mint akiknek felrovom ezt.

A reakciókat tekintve most már úgy gondolom, nagyon is igazam volt, mi több, finoman fogalmaztam. Hiszen éppen azok, és éppen úgy reagálták le, akikről, és amit írtam.

Itt semmiféle külömbséget nem tudok tenni a nevetséges perrel riogató oldalági, megélhetési Nyirő-leszármazott, a fotelnáci fenyegetőző, a hivatásos sajtólevelező elmeintézet-igazgató, vagy éppen nemzeti oldalon álló, de álnéven pocskondiázó közíró között. Egykutya. Ez az írás róluk szólt, és hál'Istennek, hogy leírtam.

Záróakkordként, ha már amúgy is majdnem kimerült a rám hordható jelzők tára, idézem a keserű viccet: "Mikor lesz a székelyből román? - Ha kimegy Budapestre..."

Vagy, ha éppen a szentnek tartott, és rendkívűl káros sztereotípiákon kívűl ír - mondanám most én.

Vitatkozni persze, ezzel az emberfajtával ezentúl sem fogok: disznókkal nem birkózunk, mert mindenki sáros lesz, de ezt a disznó még élvezi is.

Amúgy meg senki ne könnyebbüljön meg: továbbra sem lettem zsidó, liberális, sem román, sem fideszbérenc, de változatlan nem vagyok nemzeti barom sem, akit odaterelnek, ahová éppen akarnak. A nemzeti elkötelezettség nem jelenti az agyhalottságot.

Illetve nem kellene azt jelentse.

2010. július 12., hétfő

Minihoudini

A szlovák rendőrök és a negyvenkilós roma szabadulóművész borzalmas históriája, amelyet csak mozgóképben lehet elmesélni... :-D
(Színes, 6.51 perces szlovák akciófilm)

2010. július 5., hétfő

A "jó" székely

Anyországi, (szélső)jobboldali portálok, hangadók szerint a jó székely olyan, amilyennek ma azt az angyalföldi, borsodi, vagy tápiószentmártoni magyar ember megálmodja egy Nyirő-kötet, és hat feles barack után. Kemény mint a szikla, ugyanúgy porlik, zsigerből utálja a zsidót és a kommunistát, könnybe' lábad a szeme, mikor magyar turistát lát a galambdúcos porta előtt, és egyáltalán, mindenben, mindenkor egyetért azzal, aki visszakézből büdösolához és édeserdélyittvagyomozik.

Ha nem ilyen, akkor az szerintük nem is székely, az kollaboráns, hazaáruló, korcs, hülye, a nagyapja legalábbis kocsmáros volt a faluvégen, és ha nem, akkor biztosan van valamilyen RMDSZ-es rokona, ami tekintetbe véve a székely népsűrűséget, valószínűleg igaz is.

Mármost a valódi székely valóban nem rajong senkiért, aki nem magyar vagy pláne székely: de esze ágában sem jut kapásból pocskondiázni, földig alázni, kiirtani bárki mást, aki nem olyan, mint ő. Nem, ezt meghagyja az anyaország rosszabbik részének, és legfennebb azoknak oszt ki két jólirányzott pofont, akik anyaországból jövet őt megpróbálják igaz magyarrá nevelni.
És ezt milyen jól teszi...

Anyaországi, hivatásos magyarok szerint a jó székely utálja Orbán Viktort is, mint a kukorica-gölődint, a jó székely elkötelezett kelet-párti, a jó székely Dózsa óta egyengeti a kaszát, hogy na majd eccer jó rendet vágunk az ármányos nem-magyar világban.
Holott az igazi székelynek van annyi esze, hogy megnézze, kitől kapott egyetemet, állampolgárságot, pénzt, paripát, kedvet a fegyverhez: és mindezt nem téveszti össze a nemzeti bóvlival házaló anyaországival. Dózsát nem szereti, mert miatta már levágtak sok fület, és egyébként is, az is hülye, aki a kaszát nem kaszálásra használja, különösen, hogy errefele még maga kénytelen megművelni a földjét. Keletről megmegvan a maga véleménye, elég jól ismeri, szegről-végről, szuronyhegyről az oroszokat.

Anyaországi, hivatásos (szélső)jobboldali közíró nem érti, pláne, ha eddig még soha nem járt Erdélyben pünkösdi búcsún kívűl, hogy mégis, hogy van az, hogy a székelynek véleménye van, és nem zsigerileg hungarista? Nem érti, hogy soha nem volt az, nem érti, hogy a székely legalább olyan okos és művelt, mint ő. Nem érti, hogy két nyelvet beszélni nem gyengeség és nemzeti korrumpálódás, hanem nagy erény, - de honnan is értené?!

Hivatásos magyar turista Erdélyben, aki háromkilós mustárt vásárol két erdélyi műemlék megtekintése között, nem érti, hogy van az, hogy az a sok derék, vendégszerető ember miért nem olyan mint ő: és azt persze nem lehet megértetni vele, hogy tényleg, ha a székely is annyira hülye és önző lenne, akkor nem látná őt vendégül legközelebb.

Anyaországi, nadrágszíj-parcellán vagy panelban felnőtt, amúgy jóindulatú ember nem érti, hogy Székelyföld az, ami, saját élete van, és ugyanolyan jóindulattal fogadja el a tápos vendéget, ahogy évszázadokkal ezelőtt a román juhászt vagy cigány kéregetőt. Mert ilyen, és kész.

Valami ilyesmiről írta Mikszáth annak idején: "mintha egy tenger lenne köztük és miközöttünk".
De persze, már ő is a politikai osztályra gondolt. Mert amúgy a nemzet egy. Kivétel ezek közül csak azok, akik megszabják, milyen is kéne én legyek.

2010. július 3., szombat

Diktatúra?!

Amióta csak tudatosítom környezetem: tekintélyelvű vagyok.

Ma már azt mondom, a senecai, szentágostoni, urambocsáss: marktwaini elv alapján, hogy az ideális államforma a tekintélyelvűség - ha úgy tetszik: diktatúra - amennyiben a tekintély, avagy a diktátor tökéletes.

Persze ez illúzió. Tökéletes diktátor nincs.

De van olyan államberendezés, ami egy népcsoportnak vagy nemzetnek üdvös, tükrözi hitét, lekületét, és ebből néha csodák születnek. Néha katasztrófák is, igen: de hát a történelem már csak ilyen, és olykor a határozott fellépés igenis történelmet ír. Ki emlékezne a punokra Hannibál nélkül? Spártára katonai diktatúra nélkül? Athénre Periklész nélkül?

De ez ez most nem is erről szól. Egyszerű, hétköznapi intézkedésről beszélünk. A legújabb hírek szerint a közintézményekben kifüggesztik - illetve kérik őket, mármint az intézményeket! - a Fidesz és Orbán Viktor országmegváltási programját. (Na jó, legyen ez vízió a szkeptikusok szerint.)

És hogy ez rettenetes, északkoreai, és borzalmas kommunista, totalitárius gyakorlat, azt elsőként a jobboldali(bbnak tartott) sajtó kürtöli szét, enyhe vuvuzela aláfestéssel a vérszegény ellenzék részéről.

Na persze. Hogyne, utáljuk a ránk erőszakolt programot, a tacepaokat, a lózungokat. Ha másé.

Ez azért, ne tévesszük szem elől: a mienk. Illetve, bárhogyan is utáljuk egymást: Magyarország majdnem 70%-áé. A határontúliakat nem mérhették - eddig! - akkor alighanem több is lenne.

Mielőtt ijedtében összecsinálná magát a mai magyar népnemzeti(nek öndeklarált) oldal, gondoljon a két világháború között hál'Istennek minden csonkaországi közintézményben kifüggesztett kormányprogramra:
"Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában".

Ugyanígy kifüggesztették, ugyanilyen "diktatúra" eredményeként.
Ugye, azzal semmi baj nincs? Hát ezzel sem. Ugyanarról szól.

Döntsük már el, a nemzet javáért küzdünk-e, vagy egymás ellen.
Persze, ez is illúzió, ezért hiszek mégis inkább a tekintélyelvűségben.

2010. június 27., vasárnap

Csend, nyugalom

Csend van és nyugalom.

Írhatnék most arról, hogy egyre idegesítőbb az anyaország nemzeti(bb)nek aposztrofált internetes sajtója. Néhány barátom kivételével frusztált emberek, akik számára egyedüli mércéje a magyarságnak, hogy aki nem ért velük egyet, az hazaáruló, és nyilván zsidó.
Gyakorló szkepto-szemita vagyok (ezennel a megnevezést levédem), de ez azért erős túlzás.

Írhatnék arról, hogy foci-vb lévén, milyen jólesett, hogy nyertek a németek az imént, de hát ez csak természetes. :-)

Írhatnék Dani barátom állásfoglalásáról, de erről azért sem, mert a világon legalább két dolog van, ami vitathatatlanul emberi döntés: ez a vallás és a szex, ebben a sorrendben. Mindenki az, aki.

Írhatnék arról, hogy hál' Istennek egy sziklára épült házban élek Csíkszeredában, ami önmagában véve is elég magason van, de alattam tizenöt méterre már lassan összefüggő tó a vidék. Ha még egy-két métert nőne, nem lenne többé sem nemzetiségi gond Romániában, sem gond a bankkölcsönnel, szinte drukkolok neki.

De mindez most valahogy nem érinti meg újra az ingerküszöbömet. Nyár van, akkor is, ha esik az eső, akkor is, ha az emberi butaság változatlan, akkor is, ha a barátok barátok maradnak: ez ebben a szép.

Csend van, nyugalom, itt, Csíkszereda fölött is, nem kell ehhez messze menni.

(képen: Marczi von Benczével örülünk a nyárnak)