2010. március 29., hétfő

Porno-gráfia

Ehhez azért tényleg gyomor kell, és valami rinocéroszi vértezet. A magyar politikai közéletre gondolok.

A gond nem az, hogy a közélet politikai szereplői ilyenek vagy olyanok. Illetve egy fenét nem gond, dehogyisnem. De nagyobb gond az, ahogyan felmentésként hat, stratégiává válik, hogy a másik sárosabb, piszkosabb, tolvajabb, erkölcstelenebb: mintha ez bármire is mentség lenne.


Most hirtelen sok mindenről írhatnék, és sok mindenkit vehetnék védelmembe vagy célkeresztbe, tetszés szerint. Hiszen vannak barátaim, akiket naponta zsidóznak le, pedig lelkük par excellence magyar. Vannak barátaim, akik úgy "nácik", hogy ha arra kerülne sor, még a legyet is bújtatnák a fecskék elől. Vannak barátaim, akik megalkudtak a kis dolgokban a nagy dolgokért, és vannak, akik nagyot buknak majd kis dolgokért, bár még nem tudják.

És mind barátaim.


Személyre szabott, kinek mi az ingerküszöb határa. Számomra a képmutatás az.


Mert undorító az is, amikor valakit a származás miatt köveznek meg, vérlázító az is, amikor politikai hitvallás miatt, a szín szerinti megkülönböztetés pedig maradjon a hülyék privilégiuma: de egyik legocsmányabb az álszemérem, amikor Krisztus nevében kiáltják, hogy: „feszítsd meg!”


Most éppen egy pornószínésznőről lesz szó, aki ugyanakkor (Új) Magyar Gárda-tag, és nem, nem érzem erősnek a felütést.


De beszélhetnénk akár a szóvivőről, aki melegfesztiválon ölelkezett melegekkel, és füvet szívott, vagy lehetne szó a leszbikus bébiszittert alkalmazó Morvai Krisztináról, vagy akárkiről, akiktől pusztán azért kéne elhatárolódni, mert.


Hát nem. Ahogyan nem vagyok hajlandó sem elhatárolódni tőlük, sem megtagadni azon embereket, akik tettek valamit a nemzeti asztalra, legyenek bár zsidók, kommunisták, nácik, fasiszták, buzik, zulukafferek, fideszesek, jobbikosok.


Ez ismét egy furcsa dal időnként Kis-Magyarországon, hogy úgy is szerethet az ember, hogy az nem pártfüggő.


De vissza a pornós lányra. Aki tulajdonképpen nem „a pornós lány”, de még csak nem is „a magyar gárdista”. Ő egyszerűen csak valaki, aki olyan, amilyen, teszi, amit érez, vagy amit akar.


Hosszan el lehet vitatkozni azon, összefér-e a keresztény-nemzeti lelkülettel a pornózás, hát ezt a vitát hagyjuk másra, részemről lezárom annyival, amit a Székelyföldön mindenki tud: nem az a bűn, ami az ember száján bemegy, hanem az, ami kijön rajta.


Ezt azért nem ártana megszívlelni, mielőtt nemzeti és nemzetellenes oldal vállvetve kezdené megkövezni a pornószínésznőt, a melegfesztiválon mulatót, a leszbikus bébiszittert alkalmazót.


A kezdeti felháborodás, és jóleső kurvázás-buzizás után ugyanis kicsit gondolkodjon már el mindenki, szeretne-e olyan világban élni, ahol dogmák és törvények szabják meg a nemi preferenciát és a szexualitás kereteit? Ha igen, nem kívánhatok mást számára: ám legyen. De csak neki.


Kevés stupidabb dolog van a világon, mint amikor a jó keresztény magyar embert ivartalan, glóriás, csupa jótulajdonsággal felvértezett makulátlan lovagként képzeljük el, akinek rossz szokása nincs, soha egy fillér adót nem csalt, és ötven év múlva szentté fogják avatni. Na az éljen velük együtt, aki ilyet akar.


Nem azt mondom, hogy a közéletben kívánatosak a nemiségüket fitogtatók, különösen nem a devianciák. De pusztán ezért megfeszíteni valakit mégiscsak túlzás. Ugyanolyan túlzás, mint valakin számon kérni, hogy húsz évvel ezelőtt, fiatalon miben hitt – hogy mit tett, az más kérdés, azt számon lehet és kell! -, vagy azt feszegetni, hogy valaki miért zsidó, amikor nemzeti, vagy miért nemzeti, ha zsidó.


A szóban forgó pornófilmes lánynak csak annyi köze van a kóresethez, hogy konszenzusos elborzadás lett körülötte, hajaj, és rettenet, szodoma és gomorra. A gárdistáknak kurva, a kurváknak gárdista, ha egyszerűsíteni akarnám a helyzetet. De nem akarom, főként nem minősíteni a lányt.


Legfőképpen azért nem, mert a lány nem közszereplő. Nem polgármesterjelölt, nem képviselőjelölt, nem az Alkotmánybizottság tagja: nem, ő csak egy „mezei” gárdista, ráadásul azok egyike, akik nemcsak nethuszárok módjára radikálisok, ő legalább megbilincseltette magát vélt vagy valós igazáért.


Mindezen túl pedig: részemről a szex saját örömemre történik, elveim pedig saját meggyőződésemet tükrözik. Kinek mi köze hozzá?


Ha választanom kell, inkább háromszáz elvetemült, de jó kiállású, vérbő emberrel indulnék a Termopüléi szorosba, mint háromszáz ministránsgyerekkel.


Közíró és véleményformáló barátaim és ellenfeleim számára pedig megfontolásra ajánlom, hogy különbség van a pornó és a porno-gráfia között. Az előbbi javára.


Tanulság nincs ebből. Talán csak annyi, amennyit már idéztem, és vegye már ezt magára minden írástudó, kampányidőszak ide, vagy oda:

„Nem az a bűn, ami bemegy az ember száján, hanem az, ami kijön rajta”.

2010. március 26., péntek

Felsőház

Ahányszor csak szóba kerül, mindig felkapjuk a fejünket. Akinek megvan, azért, akinek nincsen, azért, aki szeretne, azért, aki nem szeretné, hogy szeressék, azért.
Majdnem azt írtam: ismét a kettős állampolgárságról van szó. Holott helyesebben: a magyar állampolgárság kiterjesztéséről van szó. Újra.

Most éppen Vona Gábor mondta: ezt nagyjából úgy lehetne elképzelni, hogy a leendő magyar Felsőházban foglaljanak majd helyett az elcsatolt területek képviselői.
Ezt nagyon könnyű úgy értelmezni - és értelmezték is - : hogy ez megint nem egy teljes értékű állampolgárság.

Hát ez igaz is. Teljes értékű magyar állampolgársága minden elszakított területen élő magyarnak, (vagy nem magyarnak) akkor lenne, ha területtel együtt térnének vissza, ami, maradjunk annyiban, egyelőre nem tartozik a realitások körébe.

Ezzel együtt Vona Gábornak nagyon igaza van, s ha csak negyedannyira számító lenne, mint amit szokás róla gondoltatni, nem tett volna ilyen őszinte kijelentést, hiszen ebbe mindenki beleköt(het). A mélymagyar azért, mert. A mélyszékely azért, mert. A híg meg azért, mert ő már ilyen, erről nem tehet. Aki nem magyar, az magától értetődően összevonja szemöldökét.

Évek óta mondom, baráti és nem baráti társaságban: valahogy így lehetne elképzelni az élhető, nemzeti Magyarország jogrendjét. Nevezzük Szent Korona-alapú jogrendnek (hiszen az lenne) vagy bárminek tetszés szerint: létre kell hozni a Magyar Országgyűlés Felsőházát, amelyben helyet kaphatnak az elszakított magyar területek képviselői. Továbbá az egyházi főméltóságok, az akadémikusok, a szellemi élet nagyjai. Ha rajtam múlik, a történelmi magyar arisztokrácia is.

Hogy ez önmagában véve nem megoldás, az tény: hiszen ezek a tisztségek, a felsőházi helyek is egyféle választás, vagy nemzeti konszenzus eredményei. Ezért ott sem csupa ministránsgyerek fog ülni. De üljön bár, horribile dictu: Verestóy Attila vagy bivalyszentpéteri Gaz Aladár: inkább ott üljön, mint más országok más érdekeit szolgáló mechanizmusainak kiszolgáltatva. És amíg demokratikus játékszabályok szerint játszunk - tetszenek vagy sem a játék szabályai -: addig ez a legjárhatóbb, ha nem az egyetlen út.

Aki ezt nem érti, szántson és vessen, s hagyja másra az áldozatot. Megsértődni könnyű, azt a legkönnyebb. Okosan cselekedni, számítóan és rugalmasan szélesíteni cselekvőképeségünk és nemzeti újjáépülésünk határait a kívántakig: megint más ügy, és ez a nehezebb.

Csinálja meg ezt bárki, Jobbik, Fidesz, sőt akár az ördög nagynénje: számíthat a történelmi sikerre, és ez, bármilyen fájdalmas, lényegesen több, mint az azonnali sikerekért álmodók őszinte kiábrándultsága.

2010. március 21., vasárnap

Siker, történet


Romániában sok mindenért érdemes egy vidám embernek élnie, és a politikai humor mindenképpen ezek közé tartozik. Ezt példázza az egyik román hírtelevízió választások előtti műsorában a műsorvezető ironikus megállapítása is, miszerint: „Most fog eldőlni, Romániában melyik pártot éri az a megtiszteltetés, hogy az RMDSZ-szel kormányt alakíthat.

A kesernyés humor mindenképp találó és pontos helyzetleírást adott a románság közérzetéről, már ami az RMDSZ-t és politikai szerepvállalását illeti. A maga stabil 5–7 százalékával az RMDSZ valahogy mindig a mérleg nyelve a román kormány alakításakor.

Az, hogy a romániai magyarság kormányon van Romániában, minden józan ember számára remek hír. Az, hogy a több mint évtizedes múltú kormányzás a közösségi jogokat illetően nem sok kézzelfogható eredményt hozott, minden józanul gondolkodó ember számára elgondolkodtató. Legvégül pedig a puszta tény, hogy stallumokért, igazgatótanácsi állásokért, jól fizető hivatalokért csillogó paravánt tartunk a változatlanul agresszív román nemzetpolitika elé, minden józanul gondolkodó ember számára felháborító.

Az RMDSZ hajdani célkitűzései ma is megvalósításra várnak, mint a „hőskorban”, kormányra kerülése előtt. „A kisebbségi törvény elfogadása továbbra is hosszú folyamat”, továbbra is „fontos az anyanyelvű oktatást érintő mindennemű korlátozás megszüntetése, a pozitív diszkrimináció elvének érvényesítése”, ésatöbbi, ésatöbbi. Feltűnő, mennyire visszaszorul a nemzeti retorika, az autonómia igényének hangoztatása a kormányzati pozícióból. Persze, ez érthető – de a választópolgárok aligha a megértés kedvéért szavaztak képviselőikre, sokkal inkább a nemzeti minimum-célok elérése és megteremtése érdekében.

A röpke periódus alatt, amit nemrég az RMDSZ kormányon kívül töltött, hirtelen egész ötletbörze sziporkázott, és jelentősen megnőtt a pártkatonák székely ruha iránti kereslete. A kormány alá rendelt hivatalokból és politikai tisztségekből értelemszerűen kiebrudalt RMDSZ-hivatalnokok érdekében azonnal lármafák gyúltak, tömegek tüntettek, és fekete táblák hirdették: „Ebből az intézményből magyar vezetőt váltottak le.”
Az esélyegyenlőség jegyében azért pikáns lenne, ha mondjuk, a színromán Vaslui megyében tüntetnének most a magyar prefektus ellen, aki egy románt váltott le, ugyan-olyan értelemszerűen.

Persze lehet ezt optimistábban és ugyanúgy objektíven nézni is. Nem kis eredményt jelent, sőt létfontosságúnak számít, ha sikerül az RMDSZ-nek átverni a román alsóházon is a régiók átszervezéséről szóló saját variánst, azaz egyben marad a Székelyföld. Nem kis eredménynek számítanak a magyar közösségeknek, érdekcsoportoknak csurranó-cseppenő állami megrendelések, leosztandó központi pénzek.
Egyvalami azonban egyértelmű: az erdélyi magyarság kormányzati szerepének mindenkori hozadéka a helyi önkormányzatokban mutatott erő. Az igazán fontos hétköznapi dolgok itt dőlnek el. Egy polgármesteri vagy megyei tanácselnöki szék jelenleg összehasonlíthatatlanul nagyobb mozgástér és politikai hatalom, mint a prefektusi vagy egy „névtelen” képviselői.

Aligha véletlen, hogy az RMDSZ-en belüli „új nemzedék”, a „fiatal farkasok” elsősorban ezeket a helyeket célozták meg. A következő választásokon valószínűleg a régi partner új arcaival kell majd alkudoznia az éppen nyertes román pártnak.

És ennek az éhes, új nemzedéknek köszönhetően talán addigra sikerül annyira megerősödniük a helyi magyar közösségeknek és településeknek, hogy az áhított autonómiát még saját kományképviselete se legyen képes elodázni Bukarestben.

(Megjelent a Nagyítás 2010/10-es számában)

2010. március 15., hétfő

2010. március 12., péntek

Wiwaty!

(pohárköszöntő '48 magyar, székely és lengyel hőseire)

Ahhoz képest, hogy milyen békés nép vagyunk, rengeteget harcoltunk. De hát már a régi rómaiak is tudták – ha valaki, hát ők igen -: aki békét akar, készüljön a háborúra.

Kíváncsi lennék rá, amikor az első székely az első magyarral találkozott – történt legyen bárhol is, az anyaméhben, a belső-ázsiai pusztákon, Etelközben vagy a Kárpát-medencében – szertartással vagy szertelenkedésekkel kezdődött ez a holtig tartó majdnem-azonosság.

Azt persze tudjuk, hogy amikor párducos Árpád vitézeit fogadták, a Székely Krónika szerint: „mintegy vérvel könyvező szemekkel sírtanak örömekben, és utána jót ivának reája”.

Kétségtelen, hogy rólunk van szó, hiszen sírni és inni azóta is majdnem olyan jól tudunk, mint harcolni…

S bár azóta bizony az is előfordult nemegyszer, hogy egymás ellen ragadtunk fegyvert, ütöttünk pártot, Mihály Vitéztől az újkori december ötödikékig: katonadolog. Nem is ember, aki saját vérével nem pofozkodott.

Azért a testvér testvér marad, ha nagyobb, ha kisebb, ha hálátlan, ha nagylelkű, ha vesztes, ha diadalmas. Nem olyan családból származunk, ahol az esküszegés divat, legfennebb a történelem hajlamos hitszegő módon viselkedni.

Boldog emlékezetű Bocskai fejedelmünk prófétai végrendeletét percig sem szabad szem elől téveszteni. „Az erdélyiek, (…) Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiak, (..) az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak…”

Voltak kegyelmi pillanatok a nemzet életében, amikor ez percig sem volt kétséges. Ilyen volt negyvennyolc is: igaz, lassan forrott fel a székelység vére, de azért csak fellobbant a Madéfalván lefojtott szikra, amikor igazán szükség volt rá. Az is tény, hogy Kossuth toborzótisztjeinek mindössze két embert sikerült Csíkban meggyőzni a kezdetekben, és azok sem tartoztak a legokosabbak közé: de végül mégiscsak a székely honvédek küzdöttek utolsó vérig a Nyerges-tetőn.. Mások pedig Lengyelországban, Olaszországban, a tengerentúl folytatták más hazákért a szabaságharcot: mert nemcsak a hon számít, de az idea is.

Rajtuk semmi nem múlott, „emberségről példát, vitézségről formát” mutattak.

És az, hogy elveszítettük volna azt a szabadságharcot, mi, magyarok és székelyek – erősen kétséges. Megnyertük, és nem is titokban. Hiszen mégiscsak Bem apóra, pákozdi csatára, és daliás honvédekre emlékezünk, nem pedig a Szent Szövetség, a korabeli NATO fegyvertényeire… És a negyvennyolcasok dicsősége visszaköszön még az amerikai könnyűlovasság uniformisáról is.. Örömteli találkozásoknál és sírva vigadó italozásoknál pedig mégiscsak honvédnótákat énekelünk, s a „Legyen úgy mint régen volt” üzenete ugyanolyan aktuális másfélszáz év után is, ami azért nem alábecsülendő dolog a világnak ezen szegeletében.

És a reálpolitikusok, elemzők, és mindenféle szellemi földönfutók okoskodása dacára, ott él a hit minden egyes székelyben, ahogy a magyarokban is, még az elvetemültjében is, hogy valóban lesz még úgy, mint régen volt.

Ennél nagyobb hozadék nem is kell, ehhez képest egy megnyert csata, megnyert háború, sikeres szabadságharc nem tétel.

Koccintsunk hát újfent, és sokszor erre. Mi, magyarok és székelyek: de legalább egy kupával ürítsünk a lengyel barátok egészségére is. Mert magunkfajták ők is, szeretik a becsületes harcot, szeretik a bort, és nem utolsósorban: szeretnek bennünket, ez pedig megint nem annyira megszokott ezen a földrészen. Végső soron még valami vérkötelék is van a nemzeti tudatalattiban, hiszen már Géza fejedelem lengyel nőt vett feleségül, lányát pedig Vitéz Boleszlávhoz adta feleségül…

Ürítsük hát a kupánkat Báthory Istvánra, Bem apóra, Wysockire, vagy Dembinskire, a Lengyel Légióra… és magunkra.

Aztán sírjunk örömünkben mintegy vérrel elegy könnyeket, és tartsuk meg egymást a régi barátságban és szövetségben.
Amíg együtt harcolunk és isszuk borunkat, nagy baj nem lehet.

2010. március 10., szerda

2010. március 7., vasárnap

Kétharmad


Ősi bölcsesség szerint három dologtól őrizzen meg bennünket a Fennvaló: sovány disznótól, részeg fehérnéptől és cigány úriembertől.

Kiegészíteném egy negyedikkel: a politikai dogmáktól.


Ilyen politikai dogma, kikezdhetetlen axióma a mai Magyarországon az Országház kétharmados többsége. Hogy minden ezen múlik, vagy sem.


Könnyű lenne most ezt mondani, hogy: lóf.szt. Ezt mondják is, sokan, de valahogy mégiscsak ott van a bőr alá ivódott reflex: na jó, de mégiscsak a kétharmad… Hát ezen ne múljon… Ha meglesz a nemzeti kétharmad (– istenem, micsoda kicsinyhitűség, saját országunkban már kétharmadról álmodunk!!! -), akkor minden jó lesz, lészen majd bőség, kettős állampolgárság, Széchenyi-terv és Szent Korona, és egyáltalán minden, mi test-lélek ingere.


Mielőtt tovább haladnék a kedélyesség farvizén, leszögezem: e sorok írója őszintén reméli, a Fidesznek nem lesz kétharmados többsége. És mindezt úgy, hogy baráti, emberi kötelékeim a Fideszhez közel állóak, és ha pusztán a logikára hallgatok: úgy nekük lenne igazuk.


De ugyanígy remélem azt is, jelen állapotában a Jobbik sem nyeri túl magát, illetve lesz ereje a belső, morális megújulásra a neki minden bizonnyal kijutó, kb. húsz százalék után (tessék versenyfogadásként feljegyezni) –holott a szívem bizony feléjük húz néha, s ha pusztán az érzelmeimre hallgatnék, úgy nekük lenne igazuk.


És milyen szép lehetne egy nyílt – de mivel ennyire nem vagyunk utópikusok – akár egy hallgatólagos koalíció a mérsékelt és a radikális jobb között… Amikor a kétharmad nem felhatalmazna, de kötelezne, s a kölcsönös gyanakvás és versengés termékeny mederbe térve kötelezné egymást megvalósítani ama bizonyos nemzeti minimumot…


Mert így, amikor pusztán a kétharmad szajkózása a nemzeti minimum szavatolása, tényleg hiteltelenül hangzik. Ha változtatni akarok, akkor ezt nem kötöm a kétharmadhoz. Hanem a kétharmad elérését kötöm a változás akaratához. Nem akkor adok állampolgárságot, vagyont, hitelt, életlehetőséget, ha megvan a többségem: hanem megteremtem a többséget, hogy megadhassam ezeket.


Valamit valamiért, ugye.
A győzelemért mindent.

Másik oldalon a Jobbik. Szívhez, de nem értelemhez szólóbb az üzenet. Sokszor hitelesebb, de nem tartalmasabb. Jogos sértettségből szól, de jogtalanul sértően. A győzelemért mindent.


A kettő együtt, milyen szép lenne… Kétharmados, ötnegyedes arányban kormányozni tartósan… egymást ellenőrizve… ez persze már utópia.


És valahol már röhögnek a háttérben néhányan, akik holnap azt nyilatkozzák, becsomagoltak a fasizmus elől. Mert tudják, rövid közjáték után ismét ők jönnek majd. Az eljátszott, elvitázott, túl nagy fontosságot nyert kétharmadok, politikai dogmák miatt.

2010. március 5., péntek

Rend, őr, tempó

Ezt sem hittem volna, hogy idáig süllyedek, miszerint rendőrök érdekében kell billentyűzetet koptatnom: különösen pedig magyar(országi) rendőrök miatt.

Egyrészt, mert nem feltételeztem volna, hogy erre valaha is szükség lehet, másrészt az égadta világon semmit nem tettek, amiért nekem szeretni kellene őket. És mégis bosszantja a csőröm, amikor azt olvasom, hogy például Borsod megyében (Krúdy óta tudjuk: jó cigánytermő hely) tavaly 31 alkalommal támadtak rendőrökre, idén pedig már kilencszer.

Most legutóbb valami Taktaszada nevű településen rángattak, téptek meg, rugdostak össze két rendőrjárőrt a megszokott cigány atyafiak, illetve adott esetben atyalányok, ugyanis, mint a beszámolóból kiderül, az adatgyűjtő rendőrökre egy négyfős társaság támadt rá, és e négy főből három nőnemű. Ekkor pediglen: "A járőrök, látván, hogy itt nem két ember között kell rendet tenni, azonnal erősítést hívtak – számolt be a részletekről a megyei kapitányság sajtóreferense. Egyedné Novodomszki Éva szerint rendőreik fel vannak készülve az ilyen helyzetek kezelésére."

Hogy az a magasságos... Még szerencse, hogy fel vannak készülve rá. Két, szolgálatban lévő, fegyveres rendőrjárőr felkészültsége tudatában erősítést hív három nő és egy cigány erőszakoskodása miatt.

Nem tudom, milyen anya szülte ezeket a rendőröket, de biztos vagyok benne, nem Zrínyi Ilona vérvonalából származtak. Én még úgy nőttem fel, hogy a Székelyföldön a nagyon nagy verés szinonimája volt a "magyar királyi csendőrpofon", és most is nehezen tudok elképzelni olyan jó, demokrata, európai román rendőrt, akinek ha letépik az inggombját, ne osztana ki akkora pofont, amekkorától kiugrik a illető szeme.
(Apropó, a minap éppen ez történt egy kerelőszentpáli iskolában, a derék román rendőr a rátámadó roma tanárnőnek jogos védekezésként akkora fülest utalt ki a kamera előtt, hogy csak úgy dalolt láttán az ember szíve.)

Ehhez képest Magyarországon szinte nemzeti sport bizonyos társadalmi rétegekben rendőrt verni, köpdösni, szidni: büntetlenül. Más kérdés, ha ne'adj Isten árpádsávos zászló alatt találja elsuttogni magát a delivens, máris kap egy könnygázkoktélt. Na igen, valahol kompenzálni is kell a rendőrnek.

Biztos vagyok benne, hgy ettől ugyan nem érzi jobban magát. És értem én, hogy ez a kormányzat miatt van, hogy ez politikai nyomás, hogy ez a kisebbség terrorja... de mégis, feleim, hol van az emberi büszkeség? Hol van a mundér becsülete?

Jobb helyeken, ha rendőrre támadnak, utólag hosszasan vitatkozhat azon két ügyvéd, helyes volt-e háromszor gyomorszájon lőni az illetőt, vagy elég lett volna kétszer térden?

A rendőri túlkapás többnyire megindokolható. A bosszúvágy érthető. A "parancsra cselekedtem" úgyszintén. Ez mind a rendőri munka - hajdanában: hivatás - része.

A gyávaság nem.

2010. március 2., kedd

Csak a szokásos

Hát tényleg mindenki megbolondult? Értem én, turáni átok, meg kampányidőszak, meg ilyen-olyan bérencek, meg paranoia, meg nemzetmegváltás, meg besúgók, meg provokátorok, meg nyilasfasiszták és zsidók, oláhcigányok és nethuszárok… de mégis...

Csak nézem, hogy Te Úristen, április 11-ig, a választásokig még mennyi idő van, és máris nehéztüzérséggel lőjük egymás övön aluli tájékait, holott mégiscsak egy alomból valók lennénk, de innen ember, vagy állat, vagy politikus legyen a talpán, aki majd meg tud bocsátani a másiknak, márpedig enélkül megette a fene a kormányzatot, Magyarországot, egyáltalán, magunkat.


Most már kérdés nélkül: tényleg mindenki megbolondult.


És most csak a jobboldalról, a jobb oldalról beszélek, a többit én sem méltatom szóra. Aki nem teljesen süket, vak, és néma, fülébe nem öntöttek ólmot, nem vágták ki a nyelvét és nem tolták ki a szemét, azaz nem vazulosították, annak számára ma teljesen nyilvánvaló, hogy itt semmi sem nyilvánvaló.


De nem bizony, hiszen, ha hinni lehet barátainknak, bajtársainknak és saját médiánknak, úgy Orbán Viktor lassan egy rettenetes cionista fenevad, Vona Gábor maga egyszemélyben az apokalipszis négy lovasa, Morvai Krisztina iráni zsoldos, míg Németh Zsolt izraeli, Toroczkai legalábbis terrorista, Tomcat született besúgó, Pállfy köpenyegforgató Habsburg-ivadék, Bayer Zsolt fidesz-zsoldos zsidó, Szentesi Zöld László renegát áruló, és most hirtelen leállok, mert ha csak azokat sorolom is fel, akiket ismerek, szeretek, és bízok bennük, máris egyértelmű, hogy magam is fasisztoid, zsidó oláhcigány lennék, ami már többször is elhangzott, de üsse kő.

Hát ilyenkor szükséges az önuralom és a hit, mert Isten látja lelkemet, igaz
ából ilyenkor nehéz magyarnak lenni, amikor minden egyes barátom az, és senki más rajta kívűl.

2010. március 1., hétfő

(Hulló)csillag született



Kampányidőszakra kis lazítás. Nem lehet mindenki íjfeszítő nép fia.