2009. április 17., péntek

Ember

Nem adatott meg, hogy személyesen megismerhessem. Mindig is legenda volt. Akkor is, amikor üzeneteket váltottunk, akkor is, amikor valamilyen formában „munkatársak” voltunk, - és most már végképp legenda marad.

Eduardó…

E sorok írásakor a televízióban azt mondják: „ - Állítólag két magyar nemzetiségű férfit lőttek le Bolíviában…”

Állítólag… „állítólag magyarok.”

Eduardó Rózsa Flores, a horvátországi harcok egyik jelképes hőse, Szentlászló és Eszék védője… méghogy „állítólag magyar”…

Keresztény emberként is csak annyit tudok ilyenkor mondani: az istenét ennek a cifra világnak. Olyan világ maradt itt Eduárdó után, amilyet Ő aztán végképp nem szeretett volna. És Ő járt jól, Ő, ezzel a véres, mocskos halállal, egy santacruzi szálloda negyedik emeletén: mert ő mindent megtett, amiről más csak álmodik. Rajta nem múlott semmi. Ott volt, ahol csak egy véges erejű embernek ott lehet lenni: Szudánban, Irakban, Palesztinában, azelőtt Horvátországban… Dél-Amerika-szerte, és Isten tudja még hol… Magyarországon pedig volt annyira magyar, amennyire sokan csak álmodni szeretnénk magunkat, és bárhol volt is a világon, mindig ott volt a vesztes fél oldalán, az elnyomottak, az igazságért harcolók mellett.

Magyar zsidó apa, bolíviai anya.

Eduardó Rózsa Flores.

Mi ez, ha nem valódi nemzetköziség, szabad szellem, szabadságszeretet, empátia, emberhez méltó létezés? A kérdés azoknak szól, akiket Ő is szívből gyűlölt, a kommunista emlőkön felnőtt szalonliberálisokhoz. Mi ez a szerencsétlen, mekdonáldszon és videójátékokon „edződött” világ az Eduárdó-félékhez képest?!

És ez a tragédia. Nem az, hogy meghalt egy ember Bolíviában. Sokan meghalnak, naponta. Hanem az, hogy milyen ember halt, milyen emberek haltak meg. Olyan fajta kiveszőfélben lévő példánya, amelyről legendák szólnak életében, aki „emberségről formát, vitézségről példát” mutatott a világnak.

Tudom, nem volt ministránsgyerek. Illetve az is volt, minden bizonnyal gyerekkorában. Emberként, felnőttként, férfiként természetesen nem volt makulátlan. Melyikünk az? Szent Ágoston sem volt…

És mégis, Eduárdó például az Opus Dei tagja volt, amely illusztris társaságról katolikus embernek nemigen kell beszélni. Aztán áttért muszlim hitre, Bosznia, és az ottani mocskos háború után… Na és? Nem egy az Isten? Nem ugyanazt az örök eszmét imádjuk? Nem szabadon választható az ösvény az üdvözülésig? Dehogynem…

Allah öleljen kebelére, Eduárdó, kívánom Neked én, a csíki katolikus székely-csángó.

Eduardó Rózsa Flores haditudósító volt a BBC-nél. Aztán a horvát hadsereg ezredese. Filozófiai diplomája volt, ha jól emlékszem. Humanitárius szolgálatokat teljesített Afrikában és a Közel-Keleten. Dél-amerikai és magyar hazafi volt, mindazzal, ami ezt jelenti. Végletesen és végzetesen.

Ember volt, és ebből a fajtából egyre kevesebb van. Ember volt, mint például Balassi Bálint, vagy Benyovszky Móric. Persze, kalandor is. A kettő együvé tartozik.

És péntek reggel hirtelen azzal szembesül az ember, hogy egy bolíviai város szállodájának negyedik emeletén vérbefagyva, holtan fekszik ez az Ember, és mellette még két társa, egy ír, és egy erdélyi magyar. Neveik álljanak itt, ők is megérdemlik: Dwyer Michael Martin, és Magyarosi Árpád. És jelenleg, bolíviai letartóztatásban, és minden bizonnyal már a siralomházban még egy erdélyi (szovátai!) magyar srác: Tóásó Előd. Aki teheti, még mondjon egy imát az életben maradt Elődért is. Szüksége lesz rá.

Állítólag Evo Morales bolíviai elnöket akarták megölni ezek a „szélsőjobboldali, fasiszta terroristák” (idézet a bolíviai hivatalos közleményből).

Nem tudom, így volt-e.

Ha így volt, okuk volt rá. Ők voltak ott, ők tudják, nekem Evo Morales se’ ingem, se’ gatyám. Eduardó testvéremnek számít, és életem végéig büszke vagyok arra, hogy barátjának nevezett.

Az bizonyos, hogy ez a világ nem lesz jobb Eduardó nélkül.

És az is bizonyos, hogy Eduárdó most valahol, akár Allah kebelén, akár a Mennyben, most elégedetten mosolyog, ahogyan szokott. Olyan halála volt, amilyen emberhez méltó. Amilyen kevesek osztályrésze. Maga választotta meg.

Azt ígérte nekem utolsó üzenetében, eljön a Székelyföldre. Most már alighanem mi fogjuk felkeresni egy szép nap. És csak rajtunk múlik, hogyan nézünk szembe Vele.

Gyász. Eduardó.

Pár héttel ezelőtt még arról beszéltünk, meg kellene már inni együtt egy kupa bort.

"Jönnék én Székelyföldre, jönnék én... ámde most távol vagyok a Kárpát-medencétől... Majd egyszer... Ölellek: Eduardo".

Ez volt utolsó üzenete. Pár perce olvasom a hírt, Eduardo Rózsa Flores hősi halált halt hazája védelmében. Egyik hazája védelmében. Hiszen Ő az az ember volt, akinek a sor különleges kegyéből több haza is jutott: Magyarország... Horvátország... Bolívia... Palesztina...

Ember volt, és harcos, a szó legnemesebb értelmében. A hír tragikus, pillanatnyilag még a bolíviai tévé képernyőjén látható, vérbefagyott test kísért, nehéz szavakat találni. Valahogy a döbbeneten és a gyászon mégiscsak átüt a vigasz: úgy halt meg, ahogyan igazi férfihez illik. Kevés, túl kevés ilyen van manapság.

Eduardó Rózsa Flores ilyen ember volt. Hős, szabadságharcos. És testvérem. Mert:

"Ki szabadságért küzdve,
érte elesik,

történjen bárhol is,
testvér mind velem. Vér szerint.
A kiontott vér szerint
."

Isten nyugtasson, Eduardó.

2009. április 14., kedd

Székely párducok


Tegnap a Hargitán jártam. És rájöttem, mégsincs veszve minden.
Vérszomjas, marcona székely harcosok gyakorlatoztak éppen, amint a mellékelt fotókon látható. :-)

Hajrá!

2009. április 12., vasárnap

"Nemzeti" válogatott

Lengyelországban éppen hokivilágbajnokság zajlik. Ama bizonyos A osztályos bajnokság, amire, végre, mi magyarok, a sors különleges kegyelméből, és nem utolsósorban tehetségünknél fogva, kicsit lenézően mosolyoghatunk, lévén már a jól megérdemelt Szuperligában válogatottunk.

Románia, e derék utódállam éppen ezen a világbajnokságon küzd most a kiesés ellen, a poén azonban nem ez.
Szinte közhely, hogy a romániai hoki gyakorlatilag székely privilégium, ennél szebben és látványosabban azonban, mint most, ritkán szembesül ezzel az ember fia. Nézem a szombati, jégre lépő "román" válogatottat", és van bennem annyi kajánság, hogy azonnal bontottam puszta kárörömből egy üveg bort.
Íme a román válogatott névsora:

Kapusok: Molnár Szabolcs, Ruczuj Gellért és Csergő István.

Hátvédek: Kósa Endre, Nagy Csaba, Papp Szabolcs, Molnár Szabolcs II., Antal István, Sprencz István, Dávid Attila és Nicuşor Luşneac.

Csatárok: Tankó Attila, Cătălin Geru, Mihai Georgescu, Szőcs Szabolcs, Moldován Ervin, Zsók Levente, Molnár Zsolt, Becze Tihamér, Virág Csanád, Leonard Pascaru, Imecs Attila és Ciprian Ţapu.

Jól látják, öt darab szegény regáti sportember próbálja megadni a csapat román jellegét. Ennél színmagyarabb válogatott amúgy Magyarországon sincs. És hab a tortán, hogy ez a válogatott azért néz így ki, ahogy, mert... mert az egyik csíkszeredai hokicsapat (a HC) megtagadta játékosai részvételét a román válogatottban. Helyesen, amúgy.
Ha ne tagadta volna meg, most tíz tökös székely legénnyel még több lenne a "román" jégkorongválogatottban. :-D

Hát ilyenkor ismét elgondolkodik az ember, miért is nem kegyeskedett az a bizonyos anyaország megadni, akár népszavazás nélkül, az alanyi jogú állampolgárságot... Hány aranyérem, kupa, bajnoki cím, - és ugyanakkor szellemi termék, teljesítmény, alkotás - gyarapította volna a magyar büszkeséget... Nem, ehelyett kínai munkásokat és Fekete Pákókat honosítanak kegyelmes helytartó uraimék Pesten.

Lesz ez még másként is egyszer.

Addig meg adjuk az utódállamok válogatottjait és válogatott erényeit. Sajnos.

2009. április 7., kedd

A Tilos-játék

Talán csak medve nem járt ezen a helyen.

Illetve, ha jobban visszaemlékezünk, de igen. Egyszer medve is járt benne, igaz, csak amolyan kétlábú, regáti szomszéd, aki medvének öltözve próbálta szórakoztatni az adventi székely vendégeket, hogy aztán elrettenve távozzon a fogadtatás után… Talán ma is borzadva meséli otthon, miféle helyek vannak a székelyeknél, Csíkszeredában.

De ugyanilyen megrökönyödve mesélhet róla az a „sápadtarcú” anyaországi turista is, aki betévedvén ezen emblematikus helyre, annyira meglepődött a magyar szón, hogy azt találta kérdezni: ugyan mennyi magyar él ebben a városban… „- Úgy negyvenezerrel több, mint Pesten…” – hangzott a válasz.

És kifogyhatatlan lenne az anekdotikus történeteknek, a nevelő célzatú vagy egyszerűen csak önző poénok kedvéért kialakult sztoriknak tárháza.

Ma már azt hiszem, ennek a helynek, amit egyszerűen csak A Tilosként emlegettek a Kárpátoknak ezen kanyarulatában, és a medence sok más tájain: legfőbb, meghatározó tulajdonsága a humorérzék volt. Végső soron ebben az építő jókedvben, és persze, alapítók és működtetők személyiségében, szándékaiban gyökerezett a hely szellemisége.

Na meg a bajtársiasságban, az otthonosságban, az évtizedes barátságokban, a hol jobb, hol rosszabb, de többnyire remek társaságban fogyasztott kávékban, és a sok hektoliternyi elpusztított szeszes italban.

Mert ez is hozzátartozott e kávéház hangulatához, nyilván, nemcsak a kulturális rendezvények. Errefele, a rossz italoknál jobban talán csak a kultúrsznobságot utálták a törzsvendégek, a személyiségnek pedig akkora hatalma volt, hogy senki nem lepődött meg azon, ha a másik asztalnál alkoholmentes sört ittak vodkával.

Valamikor polgári helynek indult, a(z akkor még) nemlétező csíkszeredai polgárság számára. Aztán másfél évtized után, tulajdonosi cserék után egyszerűen csak az lett, ami: A Tilos. A hely, ami nem kereste és nem kedvelte az ideológiákat, besorolást és rendszerezést. Független, öntörvényű, nyugodtan mondhatjuk: autonóm közösség formálódott itt, amely, noha távol állt a nyugati értelemben vett szabadelvűségből, gyakorlatilag mindenkit befogadott, aki elfogadta a többieket. Aki „viselkedni tudott”, ahogyan itt mondták.

Rendszeres vendég volt itt a másfél évtized alatt rengeteg helyi fiatal, akik gyakorlatilag az ellógott tanórák alatt „nőttek fel” az emeleti rész rejtettebb zugaiban, de ugyanígy szeretett órákat eltölteni benne az írószövetségi elnök, a társadalomtudós, az Amerikából érkezett emigráns és a vállalkozó egyaránt. Képzőművészek, zenészek, alkotók egész derékhadát lehetett szinte minden tetszőleges időpontban megtalálni a Tilos Kávéházban – és ami a legjobb volt ebben, hogy csak nagyon ritkán, elvétve beszélt itt bárki is saját munkájáról. Az emberek egymásért voltak itt: szakmai-, és nemritkán magánéletüket is kívül hagyták, a kávéház ajtaja előtt, és ebben mindössze csak a mobiltelefon sátáni találmánya jelentett némi változást, amikor a családi hívással ildomos volt a mellékhelyre vonulni, és ott elszorult hangon tudatni a hívó féllel, miszerint „ööö… véletlenül bejöttem a Tilosba…”.

És mindezen a bohémságon túl, a megélt több mint másfél évtized alatt több százra tehető a kulturális események száma. Talán fel sem lehetne hirtelenében sorolni az itt kiállító neves képzőművészek listáját. Könyvbemutatók tucatjait tartották. Kamaraelőadások, polgári vitafórumok, koncertek garmadáját rendezték itt meg, s annak csupán a vendéglátók védőszentje lenne a megmondhatója, hány vállalkozás, közös üzlet, jövőteremtő terv, ismeretség, sőt életre szóló kapcsolat született a kerek, fekete asztalok mellett.

Talán csak éppen gyereket nem csináltak itt, bár, erre sem lehetne igazából mérget venni.

Az tény, hogy egész nemzedék nőtt fel ezen a helyen: gyakorlatilag nyugodtan elképzelhető, hogy a meghúzódva teázgató tizenéves vendégecskének a szülei is itt ismerkedtek már meg.

Tizenhat év… Tizenhat év azért egy ember életének is jelentős része. Kávéházban, különösen egy folyamatosan változó, „átmeneti” világban, már-már matuzsálemi kor.

Hát többre nem is futotta. A rossz mesterember vigaszával mondhatjuk: míg a világ semmi nem tarthat… És nem is tart.

Végső soron azt mondják, nem az számít egy időtartamban, hogy mennyire hosszú, hanem az, mennyire széles, azaz mennyire tartalmas. Hát ezt illetően nyugodt lélekkel mondhatni, a megboldogult Tilos Kávéháznak aztán volt szélessége.

Köszönet azért mindenkinek, aki hozzátette személyisége egy részét, hogy azzá válhasson a hely, ami volt. Endrének, Istvánnak, Lászlónak, Tibornak, Costinak, Hajnalkának… és mindenkinek, aki valaha is kellemes perceket töltött azon a helyen, aminek zárt ajtaján ma már csak annyi áll:

Game over. A játéknak vége.

Azért ez egy jó játék volt.