2008. november 27., csütörtök

Piszkos mancsok

Mottóként idézhetném, amit nemrég az egyik kávézó illemhelyén olvastam a falra kanyarítva: „Az ember állat.” Valaki sietve kiegészítette: „Az állat pedig kijön az emberből.”

Nehéz dolog az ilyen ihletett helyen olvasható népi közhelyekkel vitatkozni, nem is akarok. Valahogy mégis folyamatosan eszembe jut, ahogyan újabban szinte nap mint nap a főállású állatvédők „hősies harcáról” olvasok. Az egyszerűség kedvéért maradjunk csak most a „Négy mancs”-nál, amely nemzetközi szervezet újabban Magyarországot és a magyar termékeket tünteti ki figyelmével.

A magyar libamájat gyakorlatilag teljesen kivégezték. Bojkottot hirdettek ellene, elriasztották a felvásárlókat, könnyes szemmel sopánkodnak a szerencsétlen libák rettenetes kínjain: merthogy tömik őket.

És ez a szerencsétlen magyar mezőgazdaság és kormány ebbe is belemegy, mert valahogy mindenbe belemegy, ahol önmagát kell fenéken billentenie: módosítja, leállítja, mérsékeli, átszervezi, istentudjamilyen bohócot csinál magából, csak a libák és a Négy Mancs érzékenysége ne sérüljön.

Hogy aztán mivel tömi, vagy tömné magát a munka nélkül maradt magyar ember, tönkrement vállalkozó: az, kérem, senkit nem érdekel.

Persze, vélhetően a francia vagy német libamáj garantáltan humánus eszközökkel nő, sőt a libák euforikus állapotban önmagukból szabják ki, látható élvezettel szolgálva fel azt az éttermekben.

Csak ez a fránya magyar libamáj ennyire megbocsáthatatlan.

Zárójelben jegyezném meg: amíg a magyar libák „szenvednek”, Kongóban közel ötmillió ember halt meg egy ocsmány polgárháborúban, alig két év alatt. Mondom: ötmillió emberi lény.

A négymancsos kutya sem ugat utánuk.

Na meg aztán most hirtelen az is kiderült, a Négy Mancs áldozatos munkájának köszönhetően, hogy a magyar nyulak is szenvednek. Borzasztóan. És rögvest felszólít mindenkit az állatvédő szervezet: kénköves eső sújtja, Szodoma és Gomorra minden átka, ha magyar nyulat forgalmaznak ezentúl az uniós polcokon.

Az ember ilyenkor csak néz, vagy esetleg káromkodna, amikor fontossági szempontból még a nyúl is lekörözte a magyar embert ebben a cifra világban.

Ja, hogy Eritreában tízéves gyerekeket visznek el katonának, és Szudánban merész ember, aki délben kimegy az utcára: ugyan már. Lényeg, hogy valahol Orosházán szenvednek a nyulak, ó jaj.

A belga tapsifüles persze nyilván nem szenved, boldogan és Mozart-zenére ugrándozik, a kellő állapotban pedig fájdalommentes euthanáziával múlik ki, a nyugat-európai fogyasztók legnagyobb örömére.

És persze, nem szenved az elevenen megfőzött homár, nem szenvednek az agyonvert fókák, nem szenved a vidáman szigonyozott ámbráscet. Nem: a szenvedés mértékét egyedül az arra hivatott Négy Mancs képes megállapítani.

Ennek a magyarázata pedig pofonegyszerű: meg kell ezt csinálni, tönkre kell tenni a kis(ebb) országok mezőgazdaságát: így majd nem szenvednek nyugat-európai vagy közel-keleti monopóliumok vezérigazgatói állatai. Megvesszük a libamáj és a nyúlpecsenye helyett majd a konzumsz*rt, igaz ugyan, hogy rosszabb lesz, de legalább drágább.

Hogy mindez most még egyelőre „csak” Magyarországon zajlik, senkit ne nyugtasson meg. Percig se kétlem, ugyanerre a sorsra jut majd a román juh, a romániai csirke, és úgy egyáltalán minden, ami minimális kereseti kockázatot jelent a multiknak.

Eljő még az az idő, amikor tehenet fejni is szexuális molesztálás lesz.

Mert sajnos, mindig akad egy-két jóravaló, könnyes szemű ember, aki négy manccsal, boldogan végzi el a piszkos munkát a megrendelőknek.

Aztán hátradől, miután libakövérre tömték a pénztárcáját.

2008. november 25., kedd

Zászló, bontás

Azért annak sem egyszerű az élete manapság, aki a Kárpát-medencében magyarként zászlót bont valamilyen alkalomból. Különösen bonyolult ez itt, a Székelyföldön.

Kis humorérzékkel – és miért ne legyen humorérzékünk, egyebünk amúgy se igen van – azt mondhatnánk, először is a bőség zavarával küszködünk. Mert hát ugye, ott van először is A Zászló, a nemzeti, piros-fehér-zöld magyar zászló. Aztán ott van a székely zászló, ez mondjuk, megérne egy külön misét. Aztán ott van a kötelező zászló, a román, ott van a csillagos uniós zászló, nemzeti érzelmű embereknek az árpádsávos zászló, és akkor még nem is szóltunk a települések, városok saját zászlóiról.

Nem csoda, ha emiatt a bőség miatt időnként zavarba esik a többségi – esetünkben: román – nemzet, de újabban az anyaországra is jellemző ez a zavar. Olyannyira, hogy lassan ember legyen a talpán, aki eligazodik, hol, milyen zászlót ildomos, és kinek szabad bontani.

Nem is olyan régen még a Csíksomlyó hegyén lobogó magyar zászló, aztán annak hiánya, majd a helyette kerülő román zászló borzolta a kedélyeket. A bő egy éven keresztül vidáman lobogó piros-fehér-zöld zászló jelenléte vagy jelen-nem-léte még a székelymagyar lakosságot is megosztotta, magam is hallottam nem egy olyan véleményt, miszerint semmi keresnivalója ott a magyar zászlónak, székely zászlót kell kitűzni, ha egyáltalán.

Na mármost nekem egyformán kedves mind a kettő. De a magyar zászlót megtagadni, december 5-e ide vagy oda, olyasfajta balgaság, ami már a bűnnel határos. Aki (jogos) sértettségből vagy büszkeségből azt állítja: ez már nem az ő zászlója, az gondolatban kérdezze meg nagyapját és őseit, vajon a Don-kanyarnál, vagy a Kárpátok hágóin, Isonzónál és Doberdónál, Isaszegen és Komáromnál milyen zászló alatt harcoltak és estek el a székely honvédek?

Hát ezért van helye a magyar zászlónak, ha már valahova zászlót kell állítani. Ez ugyanis a mi zászlónk, nem kis- és nagymagyaroké, hanem mindannyiunké. És kész.

Ami a székely zászlót illeti, a kék-arany, napos-holdas lobogót, abban az a legjobb, hogy éppen a hatalom berzenkedése és ellenkezése miatt kap(ott) polgárjogot. Ez a zászló ugyanis szép és kedves szívünknek, de azt azért egymás között hadd ismerjük el, hogy igazi ugyan, de nem valódi. Legalábbis történelmi szemmel nem. A nap és a hold valóban a székely nemzet ősi jelképe: pecsétként. Lobogóként, legalábbis a ködösebb történelmi időkben, ahány szék annyiféle színösszetételt használhatott volna – de leginkább a király, a fejedelem vagy az ispán zászlója alatt vonultak mégis hadba az ősök.

Ettől még jó ez a zászló, végül is, minden jelképnek kezdődnie kell valahol, s maga a Székely Himnusz sem mondhat különösebb ősiséget magának: de mégis a mienk, s most már az is marad.

Mindenesetre, ha én román politikus, vagy pláne prefektus lennék, eszembe nem jutna olyan butaság, hogy megtiltsam, vagy egyáltalán szóvá tegyem ezen lobogó használatát a középületeken. Amióta a világ világ, az ilyen intézkedés ellenérzést, sőt dacot és kitartást szít: a végső eredmény nem a jelkép használatának megszűnése, hanem a közösség egybekovácsolása lesz. A zászló, köztudomásúan az a jelkép, amely köré odagyűlnek az emberek: hát ezért tulajdonképpen szinte köszönet illeti a kákán csomót keresőket…

Ugyanez az okozati hatás érvényesült az árpádsávos zászlóval is a maradék Magyarországon: elég volt kicsit krákogni, köhögni, betiltásra javasolni, hogy hál’Istennek újra megbecsült nemzeti jelképpé váljon a társadalom jelentős része számára.

És ami a hivatalos zászlókat illeti: hát itt éppen ezért nem különösképpen szívügye senkinek. Nemcsak azért, mert többé-kevésbé még mindig idegenek, hanem azért, mert amit muszáj kitűzni, az muszájból van: eleget tesz neki az ember, de nemigen melegedik a szíve, ha csattogni hallja. Legfennebb közömbösön tesz eleget az elvárásoknak.

Kétes értékű kivétel például az olyan igyekezet, amilyet legutóbb Gyimesközéplokon láttam, nyilván máshol is előfordulhat: az önkormányzat épületén büszkén feszít a román és uniós zászló mellett a NATO lobogója is. Gondolom, ettől még nem emelkedik a derék gyimesiek morálja, de hát miért is ne vegyük ki jelképes részünket mi is Afganisztán és Irak szétbombázásából, ugye.

Száz szónak is egy a vége: néha azért megértem a zászlóügybe belegabalyodó nem-magyar politikusokat. Valóban nem könnyű nekik sem az életük. Nem értik szegények, minek ennyi zászló, és nem értik, hogy miért nem elég az az egy, amit éppen ők javasolnak.

Pedig a válasz egyszerű, kicsit olyan, mint a magyar hazával. Akinek egy sincs igazán, annak több közül kell megpróbálni válogatnia.

* Az illusztráción Bethlen Gábor fejedelem zászlója.

2008. november 21., péntek

"Nemzeti" blogcsúcs (?!)

Régóta bosszantja a csőröm a majdnem-anyaország "hivatalos" jobboldalának látszatcselekvése, mellébeszélése, pót-politizálása. Nagyon rég, de mivel mégiscsak a "mi kutyánk kölyke" alapon ismerősök, sőt, barátok időnként ezek a szalonhuszárok: hallgattam. Többnyire most is hallgatok, bár nemegyszer fogcsikorgatva, némán küldöm el őket oda, ahová valók lennének.

Ami mellett most mégsem tudok elmenni: ez a Navracsics-féle jobboldali blog. Vagy blogportál, vagy nevezzék, aminek akarják. Már megjelenésében nevetséges: a jelen helynek is gazdát adó blogspotnak koppintása, amelyen Navracsics úr barátai, üzletfelei, alkalmazottai, sajtómunkásai és néhány valóban tisztességes ember, a szebb jövő ígéretében ír teljesen semmitmondó, üresszavú, mellébeszélő eszmefuttatásokat a magyar közéletről. (Amúgy maga a site is a Fidesz egyik szerverén van, nyilván, ez is magánpénzből műkődik, ugye, de üsse kő, kicsire nem adunk. Bár ez lenne a legnagyobb baja.)

Igazából nem is lenne fontossága egy ilyen hamvábaholt látszatcselekvésről írni. Az egész honlapnak, aminek nevét csakazértsem írom le, nevetséges a társadalmi hatása, holott Navracsics gyufába szakadva erőlködve ír néha napi két szösszenetet - ha másról nem, akkor a szerb védőszentről -, amit a közel harminc törzskommentelő lelkesen csócsál, lelkük rajta.

Na de amiért mégiscsak megemlítem azt a jellemző, eszement attitűdöt, amivel nem egy választást veszített el a Fidesz: tegnap megrendezi ez a jobb sorsra (JOBB sorsra) érdemes társaság a "Nemzeti blogcsúcsot". Értjük, persze: minden bizonnyal sorsdöntő kérdés lehet "nemzeti blogcsúcson" megvitatni olyan kérdéseket, mint például: " Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?"

És még idézhetnék, de minek. Szegény, szerencsétlen, valóságtól elszakadt, amúgy jóindulatú emberek. Gondolkodnak, fontoskodnak, elbuknak. Ők a "jobboldali értelmiség".

Azért, mielőtt végképp megsajnálnám őket, olvasom beszámolójukat e jelentős eseményről. Majdnem százan voltak jelen (és ez a három "legnagyobb" jobboldali társasblog közönsége: hát nem vicces? :-)), de végül, az agyonrágott és értelmesen megfontolt "nemzeti" gondok után mégiscsak sikerült megnyugodniuk.
Idézem, a beszámolójukból:

"Egy szó mint száz, a magunk részéről feltétlenül folytatásra érdemesnek tartjuk a kezdeményezést - a következő találkozó témáiról és időpontjáról természetesen időben szólunk majd. Ja, és Ablonczy kolléga is megnyugodhat végre, mert tegnap senki sem tette föl az 1 millió dolláros kérdést, azaz hogy "miért nem csinál végre valamit a Fidesz?". Úgy látszik, van remény."

Remény? Kinek? Miért?
A magam részéről kétségbeesem az ilyeneken.

Csip-csirip

Néha a hétköznapi élet egész döbbenetes jelképekkel, parabolákkal szolgál. Van annak már tizenvalahány éve, hogy megírtam: a Kárpátok innenső lejtőjén, a Gyimesekben megjelent az első sakál. Úgy tűnik, kezdtek lassan betelepedni Erdélybe, s mint általában a délkeletről a Kárpátok hágóin érkező jövevények, az aranysakál is sunyi, gyorsan szaporodó, kis igényű, agresszív fajta. Akárcsak a balkáni gerle, amely alig nyolcvan év alatt teljesen birtokba vette nemcsak a Kárpát-medencét, de már a nyugat-európai fővárosokat is.
Ugye, mennyire ismerős?

Na és most hallom a minap a másik ijesztően életszerű történetet: Madéfalván, a Siculicidium emlékművén a gyönyörű turulmadár, szegény, a régiség miatt meglyukadt. Nem elég, hogy meglyukadt, de szépen beleköltöztek a bronztestbe a verebek.
Ott fészkelnek, röpködnek, és vígan belakják a turulmadár teremtette belső teret.
Már nem is csudálkozom ezen a sok csiripelésen... csip-csirip, Gyurcsány... csip-csirip Slota...

Ezek mindig, mindenhol találnak morzsát.

2008. november 12., szerda

Sport, diplomácia

Hangulatfestésnek egy anekdotába illő történet: jó néhány évvel ezelőtt Csíkszeredában az egyik kávéházban üldögéltünk népes baráti társasággal, és futball-világbajnokság lévén, éppen a francia-szenegáli mérkőzést követtük kellő mennyiségű sörök mellől.

Na mármost sokféle focidrukkert láttam én a Székelyföldön, de olyan, magyar nyelven beszélő embert nemigen, aki a franciáknak szurkolt volna. Nem kizárt, hogy létezik, mert sokan vagyunk, sokfélék – de az a fránya Trianon és Clemenceau hosszú időre leküzdötte az esetleges szimpátiát.

Szóval, ott ül valami harminc jóravaló székely, és lelkesen biztatja a szenegáliakat, amikor betéved egy szintén jóravaló regáti román ember, valamely kóbor kamionsofőr, és azonmód csatlakozik a televízió előtt söröző közönséghez. Természetesen, a frankofónia jegyében erős franciabarát érzelmekkel ült le, ezért néhány perc múlva hirtelen úgy kezdte érezni magát, mint akit idegen bolygóra pottyantottak, hitetlenkedve nézett körül, majd igen óvatosan szünetben megkérdezte az egyik vendéget:

- Már elnézést, uram… de maguk itt miért szurkolnak a szenegáliaknak?!

- Hát csak azért, merthogy azok még soha nem ártottak nekünk… - hangzott a felvilágosító válasz.

Na ezt azért nehéz megérteni annak, akit nem ide szült a jó- vagy a balsors. Mi azonban értjük, s talán a baszkok is. Meg esetleg az írek, akiknek elnökasszonya nemrég jelentette ki Kolozsváron, erősen reméli, a CFR megveri a Chelseat… Valószínűleg hasonló logikával gondolkodott a derék asszony is: a kolozsváriak még soha nem ártottak nekik, bezzeg az angolok…

A CFR-vel - elnézést: KVSC, azaz Kolozsvári Vasutas Sportklub –, a hétköznapi sportdiplomáciában ismét helyben vagyunk. Egy ideje ismét magával ragadja az érzelmeket ez a „magyar” csapat, holott, hát izé, kevés az a „román” csapat, ahol ne futkorászna több magyar játékos a pályán. De mégsem ez számít: hanem az, hogy valami ebben az esetben is, futballcsapatnak álcázva megint csak egy kicsit haza alakú űrt tölt be a lelkünkben.

És ha már lélek, hát nyilván, milyen régóta, hogy sokunknak „Sportklub van a szíve helyén…” Vagy éppen HC, kinek, ami közelebb áll, a lényeg, hogy minden testvéri torzsalkodás ellenére erősebb még mindig a Steaua elleni utálat, mert sportdiplomácia ide, korrektség oda: azok még mindig nem ellenfelek itt, hanem inkább ellenségek. Székelyföldön a hoki lényegesen több örömet, boldog pillanatokat, és nem utolsósorban nemzeti elégtételt szolgáltatott számunkra, mint 18 év magyarországi nemzetpolitikája… Még a „visszacsatolás” is csak ezen a területen sikerült, ha szimbolikusan is, de mégis.

Úgy tűnik, ahol a haza időnként elveszik, ott keresi meg az ember ahol találja. Ha a sportban, akkor a sportban: és nincs is ezzel semmi baj. Valamikor ez volt az első régi olimpiák szelleme is: városállamok vetélkedtek egymással a dicsőségért. És él valami ebből a szellemből ebben a megromlott világban is, Puskás Öcsi, vagy Egerszegi Krisztina összehasonlíthatatlanul nagyobb magyar márkanév, és többet tett a magyarságért, mint teszem azt, károlyimihály, vagy rákosimátyás.

A sportot, és a sikerélményt, hál’ Istennek, nincs ahogy elcsatolják tőlünk. És betilthatják Szlovákiában a magyar zászlót, magyar nemzeti jelképeket a focimeccseken: attól még egyetlen jó palóc ember sem fog a „tótoknak” szurkolni. És ez így is van a rendjén.

És ha végképp nem lesz, akinek szurkolni egyszer – amitől óvjon bennünket a Fennvaló – akkor majd csak annak fogunk szurkolni, aki kevesebbet ártott nekünk. Mert ilyenek vagyunk, és ez a természet rendje.

Huj-huj-hajrá!

2008. november 5., szerda

Cigányútra ment...

Hétfőre virradóra rálőttek, illetve Molotov-koktélt dobtak két, cigányok által lakott házra egy magyarországi településen. Az egyébiránt, sajnos, szinte szokványosnak mondható eset ezúttal tragikusabb következményekkel járt: a támadásban, vagy fenyítésben, vagy példastatuálásban (nem kívánt törlendő) meghalt egy férfi és egy nő.

Az esettől magát a hisztérikusságig jogvédő álláspontba hergelő magyar média azóta is versengve szörnyülködik, jobb- és baloldalon egyaránt. Magától értetődő emberi alapállás, hogy senkinek nem kéne éjjel az ágyában meghalnia, mert valami barom sörétes puskával lövöldöz be az ablakon. Magától értetődő az is, hogy a Molotov-koktél nem az a csomag, amit az ember szívesen lát az ablakában.

Sajnos, ugyanennyire magától értetődő a magyar közélet ismeretében az is, ahogyan azonnal és kategorikusan "rasszista támadásnak" minősítik az esetet. "Egyértelműen szélsőjobboldali tett", fajgyűlölő indíttatás", ésatöbbi, ésatöbbi, minősítik kapásból az esetet az egyébként igencsak kétes ártatlanságú cigány vezetők, tökéletesen elfeledkezve azon gyilkosságok, rablótámadások, bántalmazások tucatjairól vagy százairól, ahol történetesen(?) a romák az agresszorok. Nem, olyankor nincs rasszista támadás, olyankor legrosszabb esetben is "megélhetőségi bűnözés" van.

Mi több, azokban az esetekben, ahol a cigány az elkövető: súlyos politikai inkorrektség ezt megemlíteni. Mit ad Isten, ha cigány az áldozat: azonnal korrekt és kötelező szóvátenni, hogy lám, ismét szegény kisebbségit hóhérolják a gonosz magyarok.

Jelen eset egyébiránt, minden valószínűség szerint - bár ezt a rendőrségi eljárás, most mérget vehetnek rá, soha nem fogja kideríteni -: tipikus cigányleszámolás. Ugyanúgy, ahogyan a Teve utcai rendőrpalotába lövetni is tipikus rendőrtempó volt. És tipikus az is, ahogyan az ismeretlen elkövetőket mindenfajta kivizsgálás előtt rasszista-fehér-magyargárdás-magyaroknak könyvelik el, aminek nemcsak az a haszna, hogy ebből néhány cigányvezető újabb politikai tőkét farag, hanem az is, hogy ha valahol két cigány lekaszabolja egymást - erre is volt már példa! -, azonnal a magyarokat lehessen felelőssé tenni.

Jópár évvel ezelőtt, amikor kies székelyföldi városunkban egy talpig cigány ember meglehetős szakszerűséggel próbált egy konyhakést helyezni a felsőtestembe (szerencsére csak a kezemig jutott) - eszem ágában nem lett volna rasszista indíttatású támadásként interpretálni ezt. Nem: az egy közbűntényes támadás volt.
Gondoltam én.
A támadót azonban a rendőrség és a bíróság egyaránt vidáman engedte tovább szárnyalni, zavart mosollyal közölve, hogy hát, az a helyzet, ha ők most vegzálni kezdik a romát, akkor annak mennyire rossz üzenete van, és hogy a "jogvédők" amúgy is lesben állnak.
Persze, ez szubjektív történet. Ugyanúgy szubjektív, mint mindenki más esete, akit már raboltak ki, támadtak meg "szegény, jogfosztott" emberek.

A baj csak annyi, a sok szubjektivitás előbb-utóbb kényszerű önvédelemmé érik: és akkor majd valóban rasszista indíttatású Molotov-koktélek és sörétek fognak röpködni mindkét irányban. Ami persze senkinek nem kell, és nem hiányzik.

Pedig mennyivel jobb volt Szalámival, a zetelaki jó cigány emberrel Kossuth-nótákat húzatva mulatni...

Valami elromlott, és ezért nem Szalámi, és nem én vagyok a hibás. Valami cigányútra ment.