2011. május 26., csütörtök

2011. május 24., kedd

Mátyás népe?!

Kering a neten, sms-en, minden jóravaló XXI.-ik századi forradalomcsináló közegben az amúgy jóindulatú, de mégiscsak önfeladó, és kissé szégyenteljes felhívás, amitől egyáltalán nem érzem magam jobban magyarként:


"Ma 20:00-kor, Kolozsvár, Főtér, Mátyás-szobor/ Cluj, Piața Unirii, statuia lui Matia Corvin (sic!)

Úgy gondoljátok, nem helyénvaló a Mátyás-szoborcsoport előtt elhelyezett Nicolae Iorga-idézet? Ha arra jártok, takarjátok le egy csokor virággal! Hogy miért éppen virág? Mert békés. Mert tiszteletet fejez ki Mátyással szemben, ugyanakkor pedig eltakarja a tendenciózus, lejárató Iorga-idézetet. Mert nem létezik olyan törvény, mely tiltaná egy virágcsokor elhelyezését egy szobor talapzatán. Tippek, trükkök: Ne csoportosan, egyszerre menjetek: a fontos az, hogy az elkövetkező időszakban mindig eltakarja egy-két virágcsokor a táblát. Ne hangoskodjatok, kerüljétek a feltűnést: így senki nem találhat kivetnivalót a gesztusotokban. Ne viseljetek semmilyen, nemzetiségi vagy politikai hovatartozásotokra utaló jelet: a Mátyás-szobor ügye minden kolozsvári közös ügye."


Ez így elvileg még szép is, ugye. Első látásra. Aztán mégsem.... Mert az önfeladás magasiskolája, azért megnézném, maga az Igazságos mit szólna ehhez:

" Ne hangoskodjatok, kerüljétek a feltűnést: így senki nem találhat kivetnivalót a gesztusotokban. Ne viseljetek semmilyen, nemzetiségi vagy politikai hovatartozásotokra utaló jelet: a Mátyás-szobor ügye minden kolozsvári közös ügye".

Mintha még nekünk, magyaroknak kellene szégyellnünk magunk, mintha egy hátizsák trotillal lopakodnánk oda.

És persze, utána mindez románul is szépen leírva az eredeti felhívásban, ami a stupiditás teteje, legalább hadd tudják a táblaelhelyezők is, mit akarunk, hogyan, és azt is, hogy félünk. Vagy lehet, arra várunk, hirtelen megtért románok tömkelege fog dáliákkal odaseregleni a szobor elé, és bocsánatot kérnek...

Miért nem mindjárt éjszaka, titokban, négernek álcázva helyezzük el a virágokat három méterre a táblától, nehogy már bántanánk valaki érzékenységét...

A szikár tény ugyanis, hogy ez egy anonimok által elhelyezett tábla, hivatalosan, elvileg nincs gazdája. Normális világban odamegy két ember, megfogja, odébb teszi, mondjuk az első szemetes mellé. De ez nem egy normális világ. Nem, mi flash-mobot rendezünk, virágokkal borítjuk, és pont olyanok vagyunk mint a hatvanas évek hülye hippijei, fontosságot adunk és ünnepélyességet egy alapvetően provokatív cselekedetnek. Legitimizáljuk, elismerjük, hogy erővel mindent meg lehet tenni. Sőt, erő nélkül is, csak, mert megszokott félni, fene tudja, mitől, a kolozsvári magyar.

Ennél már az is jobb lenne, ha meghirdetnénk a Monitorul Oficialban, (Hivatalos Közlöny) hogy aki elveszített egy bronztáblát, Iorga idézettel, az jelentkezzen, ha meg nem jelentkezik, ügyesen le kell adni a városgazdálkodásnál, mint színesfém-hulladékot.

2011. május 8., vasárnap

Nemes, nemtelen

Bethlenek, Rákócziak, Tiszák, Báthoryak, Pállfyk, Bánffyk, Ugronok, Kálnokyak, Hallerek, Mikók, Balassák, Sándorok, Bergek, Nádasdyak… ez csak így hirtelen jut eszembe azon főnemesi családok közül, akik leszármazottjai mai napig a magyar élet, a magyar közélet szereplői és jó értelemben véve meghatározói.

Még sok más lenne, s a magam bocskoros nemességével ezért elnézést kérek a kimaradottaktól: nem felségsértés, egyszerűen csak „túl nagy” az örökség…

A nemesség: „nemesség”. Szép a magyar nyelv, van benne nemes és nemtelen. Aki nemesember, az nemes ember: érti, aki érti. Ez az, amit csak örökölni lehet, együtt élni vele, akár a luxemburgi kastélyban, akár a börögáni kitelepítettek között, akár ausztráliában, akár Erdélyben, visszafoglalva az ősi jussot.

De ha egyszer ismét ezek az emberek tudhatnák magukénak azt, ami az övék… a Hazát, a jussot, a méltóságot: ami kijár. Mert annak idején hittel és vérrel adóztak érte őseik, neveltetéssel ők(!), és csupán a plebejus kései káröröme tette őket dzsentrivé.

Dzsentri az volt, aki úgy élt, ahogyan élhetett volna.

Hányan élünk ma így… Ennek csak a bankkölcsönök a megmondhatói.

De a nemesség, a gyönyörű magyar nemesség, a gyönyörű lengyel nemesség, a gyönyörű közép-európai nemesség: hát ez az, ami a mienk, és ha a szentekre gondolunk, a történelemkönyvekre, arra, amik vagyunk: hát ez a nemesség az.

Amit most megmosolyog a plebejus utókor, legjobb esetben megsüvegel: de nem adózik neki.

Nem pénzzel: azt másnak teszi.

Tisztelettel, megbecsüléssel, lojalitással kellene adózni a nemességnek: mert nem csak legjobbaink, de vérünkből valók. Mi magunk vagyunk - és a természet, a Jóisten, nevezzük bárminek - kiválasztott családokat, ahogyan a jó gazdaember is tenyészállatokat tart.

Új világot élünk. Új Világ, új Európa, új Magyarország van születőben. Ez az, ami jó, a sok rosszban.

Éppen ezért, örömmel látnék végre, és nem csak én: egy új, újjászülető, politikai értelemben újjászülető magyar főnemességet.

Legyen az párt, páholy, lobby. De legyen. Mert aki évszázadokat harcolt végig jóban-rosszban egy nemzet mellett, adott esetben ellene, de mindig elvek mentén: még mindig jobb, mint a mai nem(esség)telen világ.

Hát ennyit a köztársaságról.

Hűséget én elveknek, embereknek, vezetőknek esküdnék: nem egy arctalan tömegnek.

Ha egyszer magához tér a történelmi magyar nemesség - és magához fog térni – más világ lesz. Jobb. Nem csak politikai értelemben. Mondom, szép a magyar nyelv. A jobb: jobb.

2011. május 4., szerda

Könyvajánló: Panek Kati

Ilyen sem gyakran történik: olyan könyvet ajánlok, ami még meg sem jelent. Sőt olyan könyveket, - mert hogy legalább két misét megérne a kiadó hiénáknak Panek Kati eddigi termése, az fix.

Panek Katiról most nem fogok beszélni, nem ismerem, illetve úgy ismerem, ahogy íróemberek között egészséges: sosem láttam, és Mikszáth óta tudjuk, az író olyan, mint a havasi kürt: minél távolabbról hallod, annál jobb.

De ez a gyönyör, amit elművel a magyar nyelvvel, gondolkodásmóddal, habitussal…. Talán igaza is van abban, hogy nem vesztegeti gyöngyeit irodalmi folyóiratok disznai elé szórni. Gyakorló szerkesztőként mondom: kár lenne.

Eleve fel van adva a lecke: itt van egy ízig-vérig írónő, teljes ember, remek humorérzékkel, élettapasztalattal, irodalmi hagyományokkal megáldva (mert az édesapa „is” Panek volt, ezt azért ne feledjék el az értők!!!), aki úgy konzervatív, hogy a legmodernebb kommunikációs eszköz által szórja gyöngyeit a már említett disznók elé: és erre tessék gombot varrni, mármint, aki még tudna gombot varrni bármire.

Panek Kati, írásai alapján ember, a maga teljességében, még akkor is, ha tulajdonképpen „csak” fehérnép, ami ugye a Székelyföldön csak majdnem ugyanaz. De ő az, aki ételt tesz az „ember” elé, alighanem meg is rendszabályozza, ha kell, azon kívűl olyan egészséges iróniával, öniróniával, és hűséggel szemléli a nemzeti létet, amiről csak álmodni mernének nemzetpolitikai tudoraink.

Panek Kati első könyve talán „A” szakácskönyv lenne, egy erdélyi nagyasszony használható és használatos receptjei, ami attól (is) különleges, hogy az ízek nem csak a kakukkfűtől, hagymától és ezer más összetevőtől érnek össze benne: hanem az igazi fűszer bennük az emberismeret, a humor, az élet ismerete, ahogyan csak az tudja, aki vérmes, idegesítő, kicsapongó, harcos férfiaknak főz, na meg az eljövendő idők hasonlóan nyűgös kölykeinek.

És ott van benne a végső fűszer: valami olyan humor, ami csak az anyós halálához hasonlítható: könnyet csal a szemekbe, de belülről olyan jólesik…

Ha Bornemissza Anna aszonyunk valami sci-fi folytán kezébe venné Panek Kati szakácskönyvét, első olvasás után minden bizonnyal messze dobná, majd jól fejbeverné a fakanállal a cselédeket. Aztán újra odahozatná magának, és csendes magányában elmosolyodna rajta: „Azért ez is jó erdélyi fehérnép. Magunkfajta.

A második könyve Panek Katinak: az erdélyi rémmesék. Bocsásson meg Czakó Gábor, hogy kölcsönveszem könyvsorozata címét, de ezek tényleg azok. Mesék, rémek, szépek, iszonytatóak, nevetségesek és csontig hatolnak, velőt vágnak.

Ilyet csak az tud írni, aki maga is volt boszorkány, aki megsütötte Jancsit és Juliskát, de Juliska is volt, sőt Jancsi is, bonyolult kérdés ez, ettől író valaki.

Napkeltétől napestig lehetne sírni ezeken a meséken, ha ne lenne elfáradva akkorra a rekeszizmunk a nevetéstől: mert ezt a szörnyű magyar, erdélyi, emberi tragédiát ismét olyan humorral oldja fel, tálalja, vágja a fejünkhöz Panek Kati, ami után székelyesen csak annyit mondhat a ’zember: „de igenis, az én anyám p…-ja.” Bocsánat, de ez így van, aki érti, érti.

Nem véletlen – de hiszem Panek Katinál semmi sem véletlen – hogy mindezek „Miénk itt a tér” ciklus-cím alatt jelennek meg.

Mert miénk itt a tér.

A bővérű, jó humorérzékű, művészethez, humorhoz, élethez értő embereké, akik még tisztában vagyunk örökségünkkel, hagyományainkkal, azzal is, hogy ami baj van a világon, „nem baszik egy öltést sem”, mindaddig, amíg úgy valljuk, ami számunkra az egyetlen valóság:.

„Miénk itt a tér”.

(fotó: Panekkati, facebook)

2011. május 2., hétfő

A karaván halad

Jellemző a mai(?) magyar politikai közéletre: ha nemzetpolitikai kérdésről van szó, az első felvetés mindig erről szól: jó ez a kormánypártnak? Az ellenzéknek? A határon túliaknak? A palesztin-izraeli konfliktusnak? Vagy a szlovákoknak, vagy a csendes-óceáni bennszülötteknek?

És mindez mindig külön-külön, valakinek, nyilván, sose jó.

Amúgy, ami sosem jó a fentebb felsoroltaknak, és ezer más tényezőnek, azok kivétel nélkül mindig a nemzet egészét érintő kérdések.

A magyar nemzeté, nyilván.

Legyen az státustörvény, kedvezményes honosítás, Alkotmány, Szent Korona említése, nyugdíjpénztár, a pingvinek vagy a magyar tengeralattjáró-flotta fejlesztése:

1. Ha magyar, az rossz, és senkinek nem használ.

2. Már rég megmondták, nem jó ez így.

A baj „csak” azzal van, hogy mindezt folyamatosan azok mondják, akik csődbe vitték az országot, gazdaságilag, erkölcsileg, kulturálisan és önbecsülés szempontjából egyaránt.

Ettől még mindig ők a megmondóemberek, a „független” szakértők, akik igaz, hogy lehet, huszonéves újoncok, vagy veterán kommunisták, egy közös bennük: nem sok közük van a való élethez. De azért ők azok, akik mindig, pártkurzustól és kormánytól függetlenül nyilatkoznak: nem jó, ami a magyar nemzetpolitikát építi.

Persze, ezt nem így mondják. Most éppen nem, mert nem merik. Lehet ezt másképp is mondani, hogy például, a határon túliaknak azért nem szabad megadni a választójogot, mert: „Nem ismerjük a határon túli magyarok pártszimpátiáját, és az sem valószínű, hogy túlságosan érdeklődnének a magyar belpolitika iránt.”

Cinizmusból jeles. Ha már ez is szempont… hogy nem ismerik a pártszimpátiát. Miért, ehhez kellene kötni a szavazati jogot, és nem a magyar állampolgársághoz?! És hogy nem valószínű az érdeklődés… Azért megkérném Orsolyát, a Nézőpont Intézet munkatársat, aki ezt a Transindex kérdésére válaszolta, nézzen már szét kicsit az erdélyi prérin, és ne csak a Transindexből informálódjon.

Az erdélyi ember, ahogyan a felvidéki, kárpátaljai, délvidéki: határon túli, de nem hülye.

Ha hülye lenne, nem kérne magyar állampolgárságot, szavazati jogot, egyáltalán: élne, csak úgy „a világba”, és ha állást kapna egy intézettől, politikai elemzéseket írna arról, hogy miért nem jó, ha a magyarok magyarokra szavazhatnak.

Azért az elemzők dacára, vagy "csakazértis": a helyzet biztató. Jelen pillanatig 70 000 ember kérte a magyar állampolgárságot, év végéig bőven meg lesz a 150 000. Magyarország nem fogy, a „természetes” fogyás dacára, hanem nő. Hatvanöt év óta, újra: a magyarság intézményesen is egyesül. Nem csak névlegesen, hanem ténylegesen.

Ilyenkor már értem is, miért nem jó ez, és miért fanyalognak ilyenkor a hivatásos elemzők azon, hogy, jaj, ez ennek nem jó, de annak sem jó.

Arról véletlenül sincs szó: ez tizenötmillió embernek jó. Akkor is, ha még nem tudja.

A nemzet sorsa nem egyéni, és még kevésbé a pillanatnyi politikai érdekek döntése. Végre ezt is megértük, hogy volt, aki ezt felismerte: kétharmadnyi többséggel.

É hogy mi jó nekünk, mi jó a magyaroknak: hadd ne mondják meg azok, aki eddig csupa vesztes és nemzetellenes ügy mellett tették le voksukat.

Illetve hadd mondják: csak ne figyeljünk rá.

A karaván halad, a kutya üget mellette.