2009. szeptember 29., kedd

13.


Kezdetnek egy kedvesnek nem nevezhető vicc:

Kislány odasétál az ünnepelt sztárhoz:
- Szeretkezünk?

- Hány éves vagy?

- 13.

- Isten is őrizzen...

- Miért? Babonás vagy?

Hát, van aki nem hisz a babonákban. Roman Polansky sem hitt. Egy önfeledt bulin nem volt babonás, elvitt egy 13 éves kislányt, leitatta, némileg szívtak is valami akkor is büntetendő anyagot, aztán "szexuálisan közösült" vele, mondhatnám, megdugta, de én nem mondok ilyet... (Bocsánat, elismerte maga a rendező is.)

Aztán elmúlt 32 év, és néhány finom film, különös érzékenységgel a holokausztra, közben véletlenül sem ment a sokat szidott Amerikai Egyesült Államokba a derék Ryszard Liebling, végül is a maga liberális felfogása szerint is börtön várt volna rá.

Az idő telt. Sok idő. 32 év. És mit ad Isten, elmegy ez a derék, nagy pedofil művész (tényleg az: pedofil és művész) Svájcba, ahol horribile dictu letartóztatják.

És lett ebből nagy irgum-burgum, Franciaország (és Sárközy), Lengyelország (és holokausztipar), és diplomáciai ügy valamiből, ami egyszerű amúgy.

Megerőszakoltak egy kislányt? Meg. Beismerte az elkövető? Be.

Akkor viszont zárják be, kasztrálják (apropó Lengyelország!!!), négyeljék fel, kit érdekel a Zongorista?! Azt majd megnézzük, ezután is, aki akarja.

Közben zajlik a hollómosdatás, hogy dehát 32 éve, dehát nagy művész, dehát "rendőri túlkapás", dehát...

Egy fenét.

Ott zárják be, ahol van. Annyira, amennyi maradt a nyomorult életéből. Semmi emelkedett dolgot nem tudok ilyenkor mondani, de kislányokat azért mégsem erőszakolunk meg. És a bűnhődés hozzátartozik a bűnhöz, ugye, Polansky?

Ha ezt a zseniális művészt most szabadon engedik, akkor ezzel pofon ütnek mindent, ami emberi, ami a civilizációnkhoz tartozik. Amit nem szabad, azt nem szabad. Amit nem lehet, nem lehet. Ami nem morális, az nem morális. Ha mégis igen, akkor egyvalami bizonyosodik be: van aki egyenlőbb, van, akinek mindent szabad a fene nagy érzékenysége miatt.

Lássuk mi lesz.

Megmondom: szabadon fogják engedni.

Ideje van egy másik világnak. Közhely: de tényleg.

Hány Polansky van a világon? Egy.
Hány 13 éves kislány? Sok.

2009. szeptember 22., kedd

Re: Röpirat

Takarítok a számítógépemen. Átnézem, mi az, amit kitörölhetni, mi az, ami már nem kell, kicsit olyan, mintha az ember naplót olvasna, aztán hirtelen előkerül ez az írás, ami talán három éve jelent meg, nemistudommárhol, de akár ma is írhattam volna.

Pedig akkor még sehol nem voltak a Magyarok Nyilai, nem voltak "sorozatgyilkosok" (lehet, én találtam ki őket? Tipp a nyomozóknak... :-D), sőt, ez írás lejegyzésekor még Magyar Gárda sem volt. Csak az állandósult közérzet, ilyenkor érzi úgy az ember, megáll az idő.

Hát még egyszer, íme, ma sem gondolom másként:

Röpirat magyar barátainkhoz


Legyen már egyszer vége.

Ideje véget vetni annak, ami természetellenes, lealázó, és csak bibliai mértékkel mérhető önfeladás eredménye.

Valami soha nem látott mélységbe süllyedt Magyarország. A mindenkori Magyarország – nem a manapság így nyilvántartott Kis-Pannónia.

Erdélyben a sokat tapasztalt és magasztalt székelyek tizennyolc éve képtelenek kivívni önrendelkezésüket. Ehelyett kivágják erdeiket, aprópénzért eladják az ősi földet, s manapság bármely jöttment, jövevény román főispán megtilthatja településeiken a rovásírás használatát.

Felvidéken magyar lányokat vernek, aláznak és hurcolnak meg, valamiféle érthetetlen gőggel aláznak meg mindent ami magyar – és válaszként nemhogy pofon, de még hangos szó sem csattan.

Délvidéken magyar fiatalokat ítélnek hatvanévnyi börtönbüntetésre a jogos önvédelemért, és magyar emberek ezreit kergetik el az általuk birtokolt és épített földről.

Kárpátaljáról lassan már szó sem érkezik. Lehet, ez a legfájdalmasabb: mert ott a legnagyobb az ínség, ahol a segélykérő szó is belefagy az emberbe.

De nem: a legfájdalmasabb az, ami az Anyaországban történik. Ahol manapság magyarnak lenni szégyen. Ahol magyar zászlót viselni bátorság. Ahol elloptak, és ellopnak mindent, ami mozdítható. Ahol idegen – mondjuk ki: amerikai, izraeli és európai érdekek nevében tipornak felismerhetetlenné mindent, ami magyar. Ahol nemcsak a bűnözőktől félnek az emberek, hanem a rendőröktől is. Ahol az intézményesített kurvaság odáig fajult, hogy a magyar ember szégyelli a határokon túl, hogy kis-Magyarországon született.

Na ebből most elég.

Lehet, tízen leszünk, lehet tízezren, és egyszer, ha sikerre jutunk, tízmillióan. Nem kis nép ez, bárhogyan próbálták elhitetni velünk.

Mostantól legyen vége. Nem bízhatunk a politikában. Nem bízhatunk a világrendekben. Még a vallásban sem bízhatunk. Csak magunkban: és ha magunkban bízunk abban is bízunk, Istennek szándéka van velünk. Vegyünk hát kezünkbe sorsunkat.

Barátaim, magyar testvéreim: nem tüntetni kell. Nem pártot alapítani, és legkevésbé megfelelni annak, amit emberinek, európainak és demokratának hazudtak nekünk.

Mostantól egyszerűen csak ne tűrjünk tovább. Ha valaki tolvajt lát: üsse le. Ha valaki a magyarságot gyalázza: üssük pofon, ahogy a mocskosszájú inast szokás. Ne mérlegeljük többé a következményeket: cselekedjen mindenki pillanatnyi ösztöne szerint – mert ezek az ösztönök, a tisztesség és a nemzet védelmének eszközei nem véletlenek.

Senki nem lesz egyedül ebben a harcban. Mindössze el kell kezdeni. Ahol a legnagyobb a szükség, közel a segítség: és itt vagyunk egymásnak. Mindössze erőt kell felmutatni. Erőt, és határozott választ a tanárgyilkoló, társadalmon kívűli söpredéknek. Erőt az utódállamok nevetséges gőggel fitymáló hivatalnokainak. És erővel kell legfőképpen válaszolni az anyaországot kifosztó és meggyalázó, testidegen csőcseléknek.

Ami ezután következik, figyelmen kívűl kell hagyni. Persze, fasiszták leszünk, huligánok, szélsőségesek, antiszemiták, rasszisták, és úgy általában: az emberiség ellenségei.

Mindezek azonban csupán szavak. Szavak, amelyek olyanok számunkra, akár a légyzümmögés. Percig sem érdekelnek figyelmet.

A fontos: emberi és nemzeti érdekeink érvényesítése. Immár nincs ahová hátrálni. Sarokba szorítva nincs más út, csak a támadás: ismerjük hát végre fel helyzetünket.

Fölösleges lenne most politikai programot hirdetni.

Túlélő programot hirdetünk, ahonnan bármikor gyarapodni lehet. Ennek feltétele a nulla tolerancia mindenki ellen, aki a magyar érdekek és magyar értékek ellen tör.

Ehhez nem kellenek militarista, terrorista csoportok. Nem kellenek „érdekvédelmi” politikai csoportosulások. Ehhez mindössze baráti társaságok kellenek. Baráti társaságok, bejegyzés, törzstőke és szavazóbázis nélkül. Két vagy húsz ember társasága, akik megtorolnak mindent, ami környezetükben történik, és ami tőlük telhető.

Ezek a baráti társaságok majd úgyis egymásra találnak. Nem kell hozzá vezető, nem kell stratégia – csak a példa számít, amely megszüli a győzelemre vezető utat.

Mostantól: - akinek füle van, hallja: - járjunk nyitott szemel és ökölbeszorított kézzel. Ne habozzon senki fogért fogat, szemért szemet követelni. Aki e hétköznapi csatákban nyerni fog: a magyarságnak szerez lépéselőnyt. Ha valaki belebukik: emberségből példát, vitézségről formát hagy az őt követőknek.

Legyen ez a mi Baráti Társaságunk. Megfoghatatlan, de erős, határozott és szerteágazó immunrendszere nemzetünknek. Csupán két dolgot kell ehhez cselekedni:

1. Megvédeni, bármi áron, ha kell nyers erővel is azt, ami hozzánk tartozik. Megtorolni a rajtunk esett sérelmeket.

2. Tudomásra hozni, hogy mindezt a Magyarok Baráti Társasága tette. Azért, hogy erőt meríthessünk egymásból.


Hát rajta, Barátaim.

2009. szeptember 5., szombat

Keleten kél a nap

Megint egy kishír, aminek nagy a holdudvara. Vagy nagy lehetne, ha figyelnénk rá.

Kirgizisztán segítséget vár Magyarországtól saját haderője átalakításában. A kirgiz kormány egyebek mellett: "Magyarországtól a katonák szociális helyzetének kezelésében és a veterán katonák társadalomba való visszailleszkedésével kapcsolatosan vár segítséget."

Bagatell, semmiség, mondhatnánk.

Nem, nem az.

Számos olyan megkeresés történt az elmúlt húsz évben belső-ázsiai rokonainktól, amelyek felett gőgös gúnnyal suhantak el nemcsak a magyar kormányok, hanem a "közélet" is. Holott nemcsak a vér, a közös eredet, az ottaniak egyoldalú szeretete kötelezne, de saját jól felfogott érdekünk is. Én még emlékszem olyan esetre, amikor a Székelyföldi, Hargita megyei volt tanácselnöktől(!) kértek a csuvasok(!) segítséget, honnan tudnának komondorokat(!) beszerezni határvédelemre(!).
Ez tény, bármennyire szürrealistán hangzik.

Jelenleg a stratégiailag, gazdaságilag életfontosságú belső-ázsiai térségért elkeseredett harc folyik a világ nagyhatalmai között, egyedül, mi, vérségi és kulturális rokonok siklunk át "nagyvonalúan" a kazahok, kirgizek, üzbégek, tadzsikok, vagy éppen a most rettenetesen megpróbált ujgurok felett. A japánokról és koreaiakról már nem is beszélek, ők egyenesen segítő kezet nyújtanának kicsit távolabbról, ha még lenne kezünk megfogni azt.

De "mi" nem: nyilván azért, mert nem igazán van magyar kormány.

Ha egyszer lesz, azért ezt is nagyon figyelembe kéne venni. A világ változik, és ugyanakkor állandó: többezer éves kötelékek köteleznek (szép a magyar nyelv!), és ugyanakkor az új idők is a keletre fordulást diktálják, akinek van füle és szeme hozzá.

Nemcsak Afganisztánba kellene magyar zsoldosokat küldeni, akik egy rossz ügy rossz képviseletében halnak hősi halált. Nem Irakban kell megszállóként részt venni, a régi folyóközben, ahová testvérként kellene érkeznünk. Nem Iránnal kell berzelkedni, perzsa barátainkkal, akik számára egy érthetetlen rokon vagyunk. Sőt, nem az oroszokkal kell farkasszemet nézni: mert ez nem az az Oroszország (Szovjetunió), amely '56-ban vagy 1849-ban volt. A jelenlegi Oroszország sokkal közelebb áll Halicshoz, Kijevhez, régi szövetségeseinkhez.

Az ellenségem ellensége az én barátom: ez alapvető axióma. És ha még rokonaink is? Márpedig belső-ázsia (is) az.

Hát küldjünk majd katonákat, szakértőket, embereket, tudósokat, akár turistákat is, minél többet ebbe a térségbe. Segítségként, barátokként. Mert nemcsak üdvös, és hasznos ez számunkra, de tartozunk is ezzel: lelkünknek, hajdani önmagunknak.

"Keleten kél a nap".
Ezt soha nem kéne felejteni. Ha egyszer arra fordulunk, lehet, nem élünk majd ekkora sötétségben.