2009. február 23., hétfő

Fő(?)város

Aligha véletlen, székely, (vagy erdélyi) ember BudapestRE utazik, ha arra viszi dolga, és BukarestBE például, ha éppen oda vezérli a balsors.

Minden nyelvészkedési okfejtés helyett maradjunk annyiba: a fővárosba felutazni szokás. Akkor is, ez a főváros ma hivatalosan nem a mienk: persze, az érzelmeket, a származást, a kultúrást nehéz lenne mindenféle hivatalossággal meggyőzni.

Múlt héten Budapestre utaztam, ügyes-bajos dolgaimmal. Bevallom, nem túl nagy lelkesedéssel: holott valamikor nagyon szerettem ezt a „szép, hiú és buta” várost, ahogyan Márai nevezte. Szerettem az Andrássy-utat, az Erzsébetvárost, a Szabadság-hidat, a Gellérthegyet, mindazt, ami kicsit akkor is enyém, ha éppen román személyazonosságival zsebemben sétálok rajtuk.

Igazából most is változatlan szeretem.

Csakhogy… Nyakigláb Edward angol királyt parafrazálva: Budapesttel mostanság az a baj, hogy túl sok benne a budapesti. Nem szép dolog általánosítani, néha azonban, különösen felületes szemlélőként, megkockáztatható: a pesti átlagember (- Budát most kihagyjuk, mindig is más bolygón volt, -) szinte olyan, mintha külön tenyésztette volna ki valami tréfás kedvű kontraszelekciós istenség.

Mogorva, megkeseredett, felületes, rátarti, ugyanakkor bizalmaskodó típus, aki ideig-óráig lehet elbűvölő, kedves, színes egyéniség, a végén csak lehull róla a kultúra és a közös összetartozás értéke, mint az a bizonyos ruha ama boldog szerelemben.

Állítólag ezek is véreink.

Nem akarok bántó, sem igazságtalan lenni igen sok kitűnő pesti barátommal. De talán ők tudják a legjobban, mennyire megélhetetlen, depressziós, frusztrált város lett ebből a szép öreg hölgyből, rigolyáival, állandó sietségével és úri allűrjeivel együtt.

A néhai főváros…

Tulajdonképpen mindenkori. Európa egyik legszebb városa, a Margit-szigettel, a budavári siklóval, a Lánchíddal és az elzálogosított(!) Országházzal.

Azért nem kevés odanemfigyelés, nemtörődömség és lustaság kellett ahhoz, hogy ennyire lelakják ezt a várost…

Utolsó kellemes emlékem Budapesttel lassan majdnem tízéves. Akkor még mosolygós embereket is láttam az utcán, bizonyos kerületek szemlátomást csinosodtak, a vendéglátókedv megnőtt, és előre köszöntek, ha bementél a kocsmába vagy étterembe.

Ha valaki azt hiszi, hogy a változásban elsősorban a kormányzatnak van szerepe, erre csak azt tudom mondani, minden hasonlóság a szocialista kormányzattal, „hozzáértéssel” természetesen nem a véletlen műve. Nemrégiben, ugye, csak úgy simán elloptak egy fél kerületet, ami valljuk be, Piszkos Frednek is dicsőségére válna.

Szóval múlt héten Budapesten jártam, ismét. És sok mindent elmond a kezdő kaland, noha jól tudom, személyes tapasztalatból nem kéne általános következtetést levonni. És mégis.

Az autóbusz, amellyel balszerencsémre utaztam, reggel fél ötkor érkezik a hajdani fővárosba. És itt kezdődik minden bajnak forrása.

Mert kiderül, amelyre a magamfajta vidéki lélekben nincs felkészülve: Budapesten hajnali négy és tíz között gyakorlatilag nincs amit tenni, nincs ahová beülni, nincs ahogyan eltölteni azt a pár igen kínos órát, ha éppen nincs előre foglalt szállásod.

Budapesten a reggeli – mit reggeli? Délelőtti! –tíz órai nyitásrend a decensebb helyeken olyan sérthetetlen, mint az Ószövetségi parancsolatok. Persze, vannak olyan helyek, amelyek a hajnali órákban is nyitva tartanak: nevezhetjük őket székelyes szóhasználattal köpködőnek, lajbitépőnek, becsületsüllyesztőnek, szinte kivétel nélkül csupa olyan hely, ahová ilyenkor kizárólag játékgépeket püfölő, látványosan kisebbségi és részeg „polgárokért” rajongóknak érdemes járni.

Azért egy világvárostól ez kissé szokatlan, mit ne mondjak, kínos.

Hozzá lehet tenni a kutyagumis utcákat, a sakáli tehetséggel megáldott taxisofőröket, a gyanakvó embereket, a hajléktalanokat, az arrogáns és ugyanakkor mihaszna rendőröket: na ez az, ami most, és aminek nem lenne szabad Pestnek lennie.

Hogyan is mondta valamikor a Kormányzó úr? „Tetemre hívom e bűnös várost, mely feledve ősi múltját, vörös rongyokba öltözött…”

Bizony, ideje lenne már egy átöltözéshez. Méltatlan ez a mai viselet egy ilyen szép öreg hölgyhöz.

2009. február 2., hétfő

A ripacs

Jelen sorok írásakor éppen javában zajlik a 40. Magyar Filmszemle. De még mielőtt megriadnának olvasóim: nem erről fogok írni, hanem egy sokkal kellemetlenebb jelenségről. A Filmszemle csak onnan jut eszembe, hogy ha rajtam múlna: rögvest, alanyi jogon kiutalnék egy különdíjat a Gyurcsány Ferenc regényes „közszerepléseit” kiagyaló tanácsosnak. Utána meg, nyilván, kátrányba és tollba forgatni sem volna érdektelen: de hát a kettő nem zárja ki egymást.

Az ember azt hinné, a ripacskodásnak is van egy alsó határa. Pedig nincs.

Nézem most éppen legutóbb, amint kormányfői sajtótájékoztató közben, Budai Bernadett kormányszóvivő és szépasszony hirtelen, minden átmenet nélkül elájul: és mit ad Isten, egyenesen a snájdig Gyurcsány karjaiba, aki egy szeplőtelen lovag hősiességével azonmód ölbekapva menti meg a derék fiatalasszony életét. Szinte láttam már az aurát felderengeni a hős feje fölött.

Ebben azért van némi tragikomédia, ahogyan az ájulás indoklásában is, miszerint részben influenzás volt az ifiasszony, másrészt nem ebédelt.

Mintha nem telne rá a kormányszóvivői fizetésből… Pedig naphosszat ájuldozhatnának az orvosi ellátástól megfosztott, időnként valóban éhező magyarországi emberek tízezrei, sajnos egyikük sem Gyurcsány Ferenc karjaiba.

Persze, ez csak újabb epizódja a miniszterelnöki szappanoperának. És végül is, mit várhatnánk egy olyan embertől, aki képes gyermeteg és szirupos táncra perdülni néhai Teleki Pál irodájában, és azt közzétenni a médiában, aki árva gyerekeket talál az utcán, akihez képest az álruhás Mátyás király kismiska, és aki úgy hazudik, hogy azt már büszkén vállalja.

Már szinte várom, mikor fog cigánygyerekeket menteni ki a zajló Dunából, vagy mikor védi meg puszta kézzel a kormány különgépét az állig felfegyverzett magyargárdás terroristák eltérítési kísérletével szemben.

Egyébként meg üssek a számra, nem kéne ötleteket adnom. Mert ez olyan, ez képes rá, és megteszi.

Isten bizony, már magam is unom a saját népemet ostorozni, de azért ezeket lenyelni, és hogy ezekből népszerűséget lehet kovácsolni, azért mégiscsak kell a magyar társadalomnak is egy olyan morális mélypont, amelytől nekem is kedvem lenne egy kormányszóvivői ájulásra.

Bezzeg, valamikor volt még magyar miniszter, aki egy önhibáján kívűl megszegett diplomáciai egyezmény miatt öngyilkos lett. Igen, arról a Teleki Pálról van szó, akinek néhai irodájában a mai ripacs táncikál. Hát igen, a Horthy-kormányban még urak voltak a miniszterek, a szó klasszikus értelmében. Azóta se, sajnos.

„Táncolj, Feri, búcsúbuli!” – ha emlékeznek, ezt skandálták két éve még a budapesti tüntetők. És Feri táncol és ámokot fut azóta is, a búcsúbuli azonban egyre inkább úgy tűnik, a jobb sorsra érdemes országé. Ahol szívre tett kézzel kérdezheti meg a mártír miniszterelnök sírjánál a néhai gyilkosok rokona, eszmei és vérségi leszármazottja (igen, még mindig Gyurcsány Ferenc): „Imre, mondd te mit tennél most a helyemben”?

Jobb is azt nem tudni.

De hát ez lesz a vége annak, amikor egy országban egyszerre csak nem lehet, nem ajánlatos kimondani az igazat, és politikailag korrekt hazudni. Ahol a lopásnak mindössze „politikai felelőssége” van, azazhogy magyarán: semmilyen. Ahol az emberekkel elhitették, a papoknak, az alkotóknak, a történelmi arisztokráciának sem joga, sem erkölcsi(!) alapja nincs „politizálni”. Helyettük profi politikusok (értsd: tisztességes szakma nélküli emberek), bankárok és médiasztárok politizálnak, és virágoztatták fel az országot egészen a mostani mélypontig.

Egészen addig, amíg most azt is megértük, és különösebb felháborodás nélkül Magyarországon: csak úgy lazán, mindenféle egyeztetés nélkül elzálogosították a Szent Koronát. Még egyszer le kell ezt írni: zálogba adták a Szent Koronát. Ezt már kommentálni sem lehet, ilyenkor a magyar emberben "szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik"

Percig se csudálkoznék rajta, ha egyszer majd az is kiderülne, miután Magyarország nem tudja fizetni a kölcsönt, hogy az éppen esedékes részletet saját zsebéből fizette ki Gyurcsány Ferenc, amiért is cserében a Szent Koronát hazaviszi. És legközelebb abban lép fel a dzsungel királyaként valamelyik valóságshowban…

Fene a jódolgomat, már megint adtam egy ötletet.

(illusztráció: by Kuruc.info)