2009. január 26., hétfő

Diszkriminálunk, diszkriminálgatunk

Nem is tudom, így hirtelenjében, létezik-e még a világon értelmes ember, aki megúszta volna a közelmúltban a Barack Obamáról szóló híreket. Mert történhetett bármi, gázai népirtás, gazdasági válság, tornádó és kénköves eső: a világ – de legalábbis a világsajtó – mégiscsak ünnepelt egy jó nagyot az elnöki beiktatáson.

Ebben a furcsa mindössze csak annyi, hogy az egész Obama-mániának, divatnak és felfújt médiahadjáratnak egyetlen apropója van: éspedig az, hogy az Egyesült Államok 44.-ik elnöke színesbőrű. Néger, magyarán, azazhogy inkább mulatt, de most kicsire nem adunk.

Az már furcsaságnál kicsit több is, hogy abban a világban, ahol valakinek a bőrszínére, származására célozni ma már enyhén szólva is illetlenség: reggeltől estig, a vízcsapból is az folyik: Obama színesbőrű. Szinte senki nem tudja az istenadtáról, mennyire rátermett politikus, eszik-e vagy isszák gazdasági elképzeléseit, milyen külpolitikai tapasztalatai lehetnek: egyvalami bizonyos, és ez úgy tűnik, legnagyobb erénye: hogy színesbőrű.

Hát én azért ilyenkor elgondolkodom, hogy is van ez, hogy valakit a bőrszíne miatt elítélni súlyos vétek, már-már emberiség elleni bűntett; ugyanakkor pusztán a bőrszíne miatt dicsérni illik nyakló nélkül.

Fura dolog ez az egész diszkriminációs ügy: és itt meg is állhatunk egy pillanatra ennél a politikai varázsszónál. Manapság ritkán múlik el nap, amikor ne találkoznánk címoldalon azzal, hogy valakiket már ismét „diszkrimináltak”, ejnye és bejnye, irgum és burgum.

A leggyakrabban persze a roma kisebbséget: mondjuk ki nyugodtan: cigányokat „diszkriminálják” mindenfele. Például olvasom a minap, hogy Smaranda Enache asszony szerint Csíkszeredában is diszkriminálta az önkormányzat a cigányokat, miután a város költségén épített barakkokba költöztették egy általuk megszállt, köz- és járványveszélyesre „lakott” magántulajdonból.

A diszkrimináció mértékét jelzi az is, hogy a város ugyancsak saját költségén vezettette be a villanyt és a vizet e barakkokba…

Hát, én nem is tudom, tiszteltetem Smaranda Enache asszonyt, de azért mégiscsak azon a véleményen vagyok, lenne bőven más aggódnivaló kies vidékünkön, és sok létminimum alatt élő magyar ember örülne annak, ha őt is ilyen jól megdiszkriminálnák…

Picit visszakanyarodva Obamához: jellemző azért erre a súlyosan megkülönböztető világra, hogy a félvér úriember győzelme után azonnal felröppent az olcsó publicisztikai kérdés: mégis mi lenne, ha például Romániának magyar elnöke lenne?

Hogy mi lenne? Púp a hátunkon, gondolom. Egyrészt magam sem értem, mitől kellene Romániának, ha már egyszer Románia (addig, ameddig), más elnöke legyen, mint román: másrészt hát azért több mint évtizedig „voltunk” kormányon magyar kisebbségként, és lám, mire jutottunk.

Persze Magyarország se lenne Magyarország, ha hirtelenjében meg ne kérdezte volna valamelyik okos pesti újságíró: vajon mikorra „érik meg” Magyarország annyira, hogy cigány államelnöke lehessen? A szomorú az, hogy én ennek már látom a jövőben némi realitását, és diszkrimináció ide, vagy oda, de ettől még az én horngyulákon és gyurcsányokon edzett gyomrom is összeszorul, és egyre inkább kacérkodni kezdek egy lakatlan sziget gondolatával. De erről majd később.

Amúgy, hogy egy államelnök származása mennyire nem mérvadó, éppen a francia elnök, Sárközy példája mutatja, akinek magyar származásával szintén telekürtölték annak idején a világot. Aztán lám, sokra mentünk vele. (Azt már csak zárójelben merem leírni, hogy az Egri csillagok óta tudjuk, a Sárközi: roma. És még mielőtt valaki beperelne a diszkrimináció miatt, gyorsan utána fűzöm: nem látom, miért lenne az önmagában sértés, ha egy államelnök cigány származású. Vagy viceversa. Huncut, aki rosszra gondol.)

Na de ennyit a származásról. Hiszen nemcsak bőrszín alapon diszkriminálnak ezek a javíthatatlan emberek: de például a szegény homoszexuálisakat is nagyon. Nem is értem, például, hogyan lehet rózsaszín bőrtangában masírozni a nagyvárosok főutcáján ebben a szörnyű nagy elnyomatásban, vagy hogyan lehet plusz politikai, közéleti, „művészeti” tőkét kovácsolni abból, hogy valaki „meleg”. Mert nagyon úgy tűnik, addig diszkrimináltuk az egyébként magánügynek számító homoszexualitást, hogy ma már egyenesen divat lett „melegnek” lenni.

Ezt legjobban talán egy anekdota világítja meg. Történt pedig, hogy az öreg székely felkeresi a kivándorlási hivatalt, miszerint szeretne valami lakatlan szigetre költözni. – Ugyan miért, bátyja? – kérdi a hivatalnok. – Hát, csak mert én nagyon nem szeretek férfiakkal szeretkezni - vallja be töredelmesen az öreg. – Na de hát ilyesmiről szó sincs, ember – próbálják megnyugtatni, mire a bölcs székely: - Hát nézzék. Én még emlékszem, amikor a homoszexualitást büntették. Aztán kezdték megtűrni… Mára divatossá vált… Hát én nem várom meg, amíg kötelező lesz!

Hát ilyen diszkriminatívak vagyunk mi.

Apropó, tényleg: nem tud valaki egy jó kis lakatlan szigetet?

2009. január 19., hétfő

Ki kutyája kölyke?

Nyilván, sokféle oka van annak, amiért jó humorérzékű embernek érdemes Romániában élni: na de a legkiemelkedőbb élmények közé tartozik például a román sportkommentátorok hallgatásának bája.

Hallgatom most például legutóbb a horvátországi kézilabda-világbajnokság román-magyar mérkőzésének tudósítását. Nem tehetek róla, de én már csak olyan vagyok, a játék élvezete mellett sem tudom elfelejteni hová tartozok: éppen ezért enyhe derültséggel hallom, ahogyan a kommentátor mindjárt a mérkőzés elején felvilágosít, miszerint Ilyés Ferenc, a magyar válogatott egyik alapembere mekkora „román kézilabdázó”. Merthogy Székelyudvarhelyen született, tehát nyilván: román.

Értjük mi ezt, ha senki nem más nem is.

Aztán még vagy háromszor méltatják Ilyés „románságát”, közben őszintén sajnálkozva, miszerint a román edzők nem ismerték fel idejében tehetségét, ezért kénytelen volt egy „idegen” országban keresni babérokat.

Hát, ezekről a derék edzőkről nekem most hirtelen eszembe jut, amikor nem is olyan régen, a román ifjúsági jégkorong-válogatott edzőtáborában megtiltották a magyar szót. Amiért is csomagolt, és hazajött Székelyföldre a „román” ifjúsági jégkorong-válogatott úgy háromnegyede. Csak, mert azért éppen-éppen ennyire mégsem voltak „románok”.

Azóta persze más vizek folynak le az Olton is. Mert ugyancsak szívet melengető (már akinek), mostanság a MOL-liga mérkőzéseit nézve hallgatni a román kommentátorokat, amint hősies, tehetséges, remek fiainkat (băieţii noştri) dicséri, akik a „magyarok” ellen játszanak.

Ebben ezért megint van némi perverzió, amikor például a Sportklubban vagy a HC-ben lényegesen több magyar srác játszik, mint némely anyaországi csapatban.

Ha valakinek ideje van és energiája hozzá, nem lenne érdektelen összeszámolni: a közös magyar-román (és nem román-magyar, ahogyan előszeretettel nevezik!) jégkorongbajnokságban hány magyar játékos van, hány román, és hány idegenlégiós. Azt hiszem, derék nemzeti érzelemtől átfűtött kommentátor uraimék meglehetősen kínosan vennék tudomásul, hogy bizony a román hoki gyakorlatilag székely, - illetve jó, legyen magyar - monopólium.

Különben csodálkozásra nemigen van ok, amikor néhol a délvidéki vagy felvidéki magyar sporttestvéreinket nemes egyszerűséggel szerbezik vagy szlovákozzák le a magyarországi sporttudósítók is. Valahogy olyan aljas, gerincetörött reflex ez is, mint amikor a Keletiből Oradeára vagy Bratislavara indul a vonat, merthogy az egy „idegen ország”. Persze, Bécsbe és Velencébe mehet, az véletlenül sem Wien vagy Venezia…

Tényleg nem egyszerű dolog magyar (származású) sportolónak lenni a világnak ebben a szegletében. Szegény Bölöni László is mesélhetne erről, évtizedekig úgy volt „román”, hogy soha meg nem kérdezték róla, és ha véletlenül „magyar” volt a román médiában, az távolról sem jelentett dicséretet.

Persze, ismerjük, időnként elmondja egy-két eszement: Romániában nem is élnek magyarok, csak magyarul beszélő románok. A jó példa ragadós, ma már például a szlovák miniszterelnök is úgy gondolja, Szlovákiában nincsenek magyar iskolák, csak „magyar nyelven is tanító szlovák” tanodák.

Jó, szinte hallom: a sportnak nem erről kellene szólnia, a profi sportnak pedig semmi köze a nemzetiséghez…

Dehogyis nincs… már a hajdani olimpiák is erről szóltak. És nem véletlen, hogy a sportolók többsége, ahol még van becsület, országa lobogóját teríti vállára a díjátadás előtt… Nem véletlen a nemzeti himnusz a dobogón állva, és nem véletlen a szurkolók nemzeti büszkesége.

És hogy valaki román, vagy magyar, vagy hottentotta sportoló, az semmiképp nem egy országhatár kérdése. Esetleg román (vagy akármilyen) színekben küzdő magyar (vagy akármilyen) sportoló. Mint ahogyan egy erdélyi magyar író sem lesz soha „román író”, bármennyire is ezen a felségterületen éljen.

Ezek a felségterületek amúgy is olyan kissé relatívak. Hogy mást ne mondjak, és ajánlom ezt az illető sportkommentátor figyelmébe, aki Ilyés Ferencet lerománozta: a horvátországi kézilabda-világbajnokságot megrendező Osijek városát németül Essegnek, latinul Mursianak nevezik… Magyarul pedig egyszer és mindenkorra: Eszék.

Román neve hirtelen nem jut eszembe, lehet, azért, mert nincs.

2009. január 9., péntek

Gáz van, babám

Azt hiszem, az igazán tragikus időknek az egyik legbiztosabb jele, hogy mostanában szinte mindenről egy vicc jut eszembe.

Most például az, amikor a medve repülőgépet vezet, és utasai közül a varjú kezd szemtelenkedni vele, majd annak példáján felbuzdulva a gonosz kismalac is. A medve kivágja őket a repülőből, zuhannak lefele… Nem sokkal földet érés előtt a varjú odaszól a kétségbeesett malacnak:

- Te malac, tudsz te repülni?

- Jaj, dehogy tudok…

- Hát akkor miért b*szogatod a medvét?!?!?!

És azzal huss…

Na, ez csak úgy az oroszok gázpolitikájáról jutott eszembe. Ha az ember éppen nem jegesmedve, akkor ne nagyon ugráljon ezen a vidéken.

A helyzet persze, távolról sem ilyen vicces, én legalábbis nagyon nem szeretnék most például makedón lenni, nulla gáztartalékkal… de még bukaresti román se, nem mintha amúgy is vonzana ez a lehetőség.

Persze, Romániának, mint mindig, most is iszonyatos szerencséje van… illetve fene tudja, ez már nem is szerencse, ez valami kozmikus méretű vicces kedvű gondviselés: éppen a legriasztóbb pillanatban hirtelen ideszól Putyin cár, hogy aszongya: „na fiúk, ha fáztok, vásároljatok egyenesen tőlem gázt. Aztán akár el is adhatjátok tovább Ukrajnának…”

Azért ez nem semmi, valljuk be. Ez már nem is mentőöv, ez luxusjacht.

Na és ellenkező oldalon ott van szegény Magyarország. Most ez egyszer valahogyan mégsem kapta váratlanul az eset, még valamelyes tartalékkal is rendelkezik. Hátra lehet dőlni, hogy végre most ez egyetlenegyszer nem minket ver a balsors elsősorban.

Na de nem azért van Gyurcsány Ferenc, hogy nyugodtak maradjunk. Még fel se szusszantunk, amikor bejelentette: kisegítjük a fagyoskodó Szerbiát. Eladunk a tartalékból. (Amennyire én ezt az embert ismerem: eladjuk a tartalékot.)

Senki ne higgye, hogy abból a gázból majd jóféle aldunai székelyek, vagy délvidéki magyarok fognak melegedni. Ezt borítékolom.

És persze, cserében a gesztusért semmit nem kérünk, de az ég-egyvilágán semmit. Ez a mi nagy bolond szívünk… Még legalább annak az öt temerini magyar srácnak a szabadlábra helyezését sem, akiket egy szerencsétlenül alakult verekedés után 61 év(!) börtönre ítéltek ebben a baráti országban…

Talán nem is lenne rossz ötlet, ha még marad egyáltalán gáztartalék, adjuk már azt oda Szlovákiának. Csak úgy, miért is ne?

Ilyenkor fázik az ember igazán.

Köz, ízlés

Néhány évvel ezelőtt még többek között azzal dicsekedtem, anyaországi barátaimnak: legalább a közízlést illetően, mégiscsak jobban állunk, mint az ottaniak, és az erdélyi magyar emberek zöme azért nem vevő annyira a konzumidiotizmusra, mint „nagyobb” testvérei.

Hát, így jár az ember a meggondolatlan dicsekvésekkel. Mára bizony éppen annyira vevők lettünk, hála a bőséges televíziós csatornakínálatnak. Ebből – és csak ebből - a szempontból maradéktalanul megvalósult a nemzet egysége: ugyanazoknak a gagyi, ízlésromboló, alpári adásoknak lehet állandó nézője és rajongója a dánfalvi és dunakeszi ember egyaránt.

Mi több: immár akár testközelből is megismerkedhetünk az ünnepelt és reflektorfényben villogó „sztárokkal”. Itt van példának okáért Győzike, mindenki Győzikéje, aki már kétszer is kitüntette személyes látogatásával a Székelyföldet, elhozva magával minden sukár szeretetit, amire csak képes.

Bizonyára sok minden hiányzik a Székelyföldről, például a bubópestis is egyelőre, na de Győzike aztán tényleg úgy hiányzott innen, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Nehogy már csak a tévében lehetnénk szemtanúi annak, ahogyan egy enyhén szólva is műveltség alatti lény éli vidám házas- és társasági életét: nem, muszáj nekünk egészen közelről látni az új idők sztárját.

Ráadásul akadt ember, akadtak olyan tehetséges, közszeretetben álló művészek is itt helyben, akik képesek voltak Győzikével együtt szerepelni. Lelkük rajta. Ettől még változatlan kedvelem például a Székelylend produkcióit, de azt azért fenntartom, hogy ezzel elsősorban önmaguk emberi és művészi értékének adtak nagy pofont. Értem én, hogy ilyen ez a „showbiznisz”, és meglepően kevés pénzért meglepően sok mindennel megalkuszik az ember, ez alól magam sem vagyok kivétel: na de ez azért mégiscsak túlzás. Valahogy olyan, mintha teszem azt, Kányádi Sándor együtt tartana szerzői estet a bivalytosznádi lakodalmas gazdával, merthogy „valahol költő” mind a kettő…

Persze, Győzike csak a jéghegy csúcsa. És ez a jéghegy lassan teljesen megtölti a közízlést formáló kereskedelmi televíziók műsorát, feketepákók és válogatott roma”zenészek”, botrányhősök és a legelemibb kulturális értékeknek sem megfelelő „személyiségek” alakítják hétköznapi világképünket, állnak példaként a felnövekvő és felnőtt generációk elé.

Mennyire lélekemelő például, amikor az egyik „celeb” (istenem, már maga a szó: celeb… megérdemelne huszonöt botot, aki kitalálta), szóval bizonyos „úr” kora esti adásban maszturbál valóságshow ürügyén, vagy éppenséggel gasztronómiai adásnak álcázott műsorban szellent vacsora közben, és ezen aztán vidáman lehet élcelődni…

Azért ilyenkor – és nemcsak ilyenkor – a magamfajta ember visszasírja a hajdani úri világot.

Tévedés ne essék: nem vagyok sem álszent, sem prűd ember. Isten is őrizzen, hogy minden nap főműsoridőben csak a Mindentudás egyetemét lehessen nézni… De ez az egész vacsoracsatás-celebes-valóságshow-s hisztéria valami olyannyira kártékony, ocsmány, közösség- és értékromboló jelenség, amiről egyszerűen nem lehet nem feltételezni, hogy valahol valami szándékosság is van benne.

Persze: az igazán jó fogyasztó, és a legkönnyebben kezelhető ember az, aki csak zsigereinek él. Nincsenek elvei, nincsenek értékei, nincs hazája, nemzete, hite: mindössze pillanatnyi ösztönei vannak, és példaképek helyett sztárokban és celebekben gondolkodik. És fogyaszt, persze, vásárol, hitelt vesz fel, érzéketlenné válik, törtet, és meg van győződve róla: ez a helyes, sikeres, trendi és menő: hiszen lám, így csinálják ezt a tévében a „nagyok” is.

Egy közösség lelki és erkölcsi immunrendszerét, védekezőképességét így kell felszámolni.

Percig se csodálkozzunk hát tizen- és huszonéves gyerekeinken, az alpáriságon, hányavetiségen, felelőtlenségen: ezt kapják, ezt a „példaképet” követik. Olyanok is lesznek.

A legtöbbet hangoztatott érv persze az: „hogy hát, istenem, ez kell a népnek”. Egy fenét, már bocsánat a celebes szóhasználatért. Ez egyszerűen nem igaz. Az átlagemberrel nem csak a szemetet, hanem a minőséget is meg lehet etetni. Ugyanaz az átlagember Sebestyén Mártát is meghallgatná, nemcsak a károgást.

Ugyanannak az átlagembernek a szépre, minőségire, méltóságosra is van igénye.

Csakhogy ezt az igényt persze sokkal nehezebb kiszolgálni: na meg nem is áll az illető médiumok érdekében. A jó polgár a buta polgár ebben az értékrendben.

Könnyű lenne azt mondanom végül, hogy hát ez mégiscsak rajtunk múlik. Hogy bojkottálni kellene ezeket az adásokat, átkapcsolni a televíziót, nem venni róla tudomást.

Csakhogy ennyire naiv már én sem vagyok. Pontosan tudom, az olvasók kilencven százaléka helyeslően bólogat majd e sorokra, aztán este bekapcsolja a tévét, és megnézi az éppen soros „vacsoracsatát.”

Leszokni nehéz: és a lelkünket már megmérgezték.