2010. augusztus 26., csütörtök

Madagaszkár-projekt 2.

…és elképzelem, ahogyan majd átlépjük a madagaszkári határt, és ahogyan beléptünk az antananarivói reptérre, elveszi egy derék szerecseny a székely író útlevelét, és megkérdezi tőle: Occupation? Amire majd a székely ennyit válaszol szerényen: - Yes, indeed…(Hogyne, rögvest, a gyengébbek kedvéért.)

Hát valahogy így fog kezdődni Madagaszkár székely gyarmatosítása, ami a kelleténél körülbelül húszezer évvel váratott többet magára, még a maláj bennszülöttek is hamarabb érkeztek oda az ősi földre, mint Benyovszky Móric apánk.

Egyébiránt, a malgasok titkos története szerint a lemúroknak, - akik a másik őslakosok a szigeten, és Muszka barátunk szerint olyan görények, amelyek majmok – a szeme azért van kidülledve, mert amikor az első magyar ember, Benyovszky apánk partraszállt, teljesen elhűlve bámultak rá, és azóta is úgy maradtak. És azóta is kíváncsi szemekkel várják a jog szerinti utódokat, akik íme, most érkezünk.

Persze, néhány megoldandó probléma még van. Magunkat ismerve hosszadalmas procedúra lesz majd megbeszélni az elgyarmatosított terület széki-, alkirályi- és miniszteri felosztásait, alighanem egy teljes délutánt vesz majd igénybe és néhány hektoliter sört, amíg kielégítő eredményre jutunk, de erre biztató precedenst jelent, hogy mi, jó székely író ártányok már régen megegyeztünk a Székelyföld felosztásában is. Ehhez képest Madagaszkár pipepurc.

Madagaszkár természetesen nem kis falat. Madagaszkár egy legalább ötfogásos vacsora, még nekünk, székely íróknak is. Madagaszkárt még a pingvineknek sem volt könnyű meghódítani, pedig erről még rajzfilmet is készítettek.

Földrajzilag nagyon rendben van, kellemes éghajlat, a monszunokat már jó ideje itthon is megszoktuk, víz van ott is, föld, domb, hegy és emberek, sok-sok fa, amit már itthonról majdnem mind elloptunk, tehát genetikai kihívást jelent majd az egész.

Nyilván, a szigetország felosztásánál majd komoly figyelmet kell fordítanunk a természeti-berendezkedési adottságokra. A csíkiaknak hegyek kellenek, fenyők (ami nincs), ideges szomszédok és sok kocsma. A gyergyóiaknak medvék, havasok, és néhány örmény sem ártana. Az udvarhelyieknek lankák, egy-két unitárius pap, meg legalább egy nagy temető, ahol még mindig jobb, mint Csíkban. A maroszékieknek legalább egy Köcsög utca, hogy az RMDSZ-nek is lehessen székhelye.
A háromszékiek majdnem mindenhol jól vannak, ahol zelegorkodni tudnak és ágyút önteni.

Lényegesen komolyabb probléma leend majd a csíki sör gyártása, amely nélkül köztudomásúlag nem létezik székely élet. A komló talán még csak-csak megterem, de a jó csíki víz már fogasabb kérdés, azt kénytelenek leszünk tankhajókkal szállítani, márpedig a tengerészek anyira megbízhatatlan népség, hogy azok a tengeren még vizet is isznak.
(Ezennel meghirdettetik a tengeri szállítások felügyeleti kapitánysága, ajánlatokat a szerkesztőségben várunk.)

Ami a szilva- és köményes pálinkát illeti, egybehangzó vélemények között ezek Madagaszkáron is beérnek, különösen az északi oldalakon. Erre majd külön zetelaki és kápolnásfalusi iparosokat viszunk ki, biztosítani a létfontosságú pálinkatermelői telepek utánpótlását.
(Ha kell, még autonómiát is kapnak, ami szükség, az szükség).

Több szakértő komoly kételkedését fejezte ki a madagaszkári disznótartás kapcsán, amely fenntartást a gyarmatosító különítmény hűvös nevetéssel jutalmazta, lévén, hogy a disznó mindenhol megél, ahol ember van, sőt. A disznó a székely legfinomabb barátja, és tartós munkával, kitartással, rugalmassággal, széles látókörrel és egy székely Micsurinnal majd elérjük egy idő után azt is, hogy a lemúrok kétszázharminc kilós ártányokká nőjenek, amelyek savanyú káposztával igen ízletesek lesznek. A lemúrkolbász puszta hallatára esszefut a száj a nyálunkban, vagy fordítva.

Mi más kell még tehát Madagaszkár gyarmatosításához?
Ha valaki erre a kérdésre válaszol, az máris felségárulás és madagaszkárulás bűnébe esik, amiért majd a rögtönítélő székely ménes előtt felel, de nagyon.

Tehát: hajóra, székely! Vár bennünket Madagaszkár. Madagaszkáron mindig süt a nap, Madagaszkáron majdnem mindig esik az eső, Madagaszkáron nincsenek szomszédok. Madagaszkáron lemúr van és l’amúr, Madagaszkár a miénk, Madagaszkár, Madagaszkár, Borneó és Celebesz, székely volt és székely lesz!

2010. augusztus 25., szerda

Senkit hátra!

Nálunk szerencsésebb, erősebb, nagyobb népek katonai doktrínájában alaptétel: „senkit nem hagyunk hátra”.


Többek között ezért erősebbek, nagyobbak, szerencsésebbek. Mert bármilyen romantikusan is hangzik ez az alaptétel: bizalom, lojalitás, hit és hűség nélkül nem lehet építkezni. Ez nem romantika: ez tény.

Voltak időszakok a magyarság életében is, és többnyire ez volt a döntő, amikor senkit nem hagytunk magára.


És voltak időszakok, sőt bármennyire is fáj: vannak, amikor magára hagyjuk sajátjainkat.

Aztán jó nagyokat csodálkozunk, hogy senki nem vesz már lassan komolyan, hogy következmények nélkül lehet megverni, bezárni, kiutasítani, be nem engedi magyar állampolgárokat, magyarokat, akár államelnököt is, miért is ne.

Jó, ez a múlté – szeretném én hinni ezt, ezért is írom e sorokat.


Jelen pillanatban egy bolíviai, európai mércével börtönnek sem nevezhető helyen tartják fogva Tóásó Elődöt, immáron több mint másfél éve. Tóásó Előd szovátai, székely, magyar ember, aki mai napig érvényes és elfogadott, sőt érvénytelen és elfogadatlan ítélet nélkül ül egy számunkra közepes amerikai horrorfilmekből ismert helyen.

Tóesó Előd valahogy belekeveredett egy rendkívűl bonyolult vagy rendkívűl egyszerű történetbe, ahol rajta, és egy horvát srácon kívűl mindenki meghalt, és jelen pillanatban ő Bolíviában egy „terrorista”, aki Evo Morales életére tört.

Hát, ha valakire nem illik a külföldi, vérprofi államelnök-gyilkos zsoldos fantomképe, akkor ez Tóásó Előd. Előd zenélgetett, verseket írt, számítógépeket bütykölt, tanárkodott, majd elment egyet a barátaival Bolíviába.

Azóta is ott ül.


A kérdés most nem is az, hogy Tóásó Előd valóban pszeudo-kommunista államelnököt ment-e gyilkolászni Eduardó Rózsa-Floressel. Erről már többet írtak, és többet elmélkedtek, mint egy átlagos vidéki könyvtár állománya.

Nem. A tény az, hogy Tóásó Előd az ég egy világán semmit nem tett, ami bármilyen mérce szerint büntetendő lenne.

A tény az, hogy Tóásó Előd jelen pillanatban bolíviai fogoly.

Tény az, hogy Tóásó Elődnek semmiféle normális, elfogadható, sőt elfogadhatatlan tárgyalásban sem volt része, az ártatlanság vélelme az ő esetében költői fogalom.

Tény az, hogy Tóásó Előd, magyar ember kiszabadítása érdekében eddig semmiféle magyar diplomáciai erőfeszítés nem történt.

Kiszabadítása? Még csak egy jog szerinti tárgyalásra sem került sor. Hogy Előd hibás volt-e vagy sem, hogy egyáltalán létezett-e Evo Morales ellen merényletterv, ez sűrű, setét titok, amelyet a legnagyobb rosszindulata ellenére sem tud megerősíteni példának okáért Marcelo Sosa bolíviai főügyész.

Az a bolíviai főügyész, aki félévente bejelenti, ő majd jól eljön Magyarországra vizsgálódni az „Eduardó-ügy” kapcsán.

Ahelyett, hogy Magyarország, ami az erkölcsi minimum, kérné egy nemzetközi, vegyes bizottság felállítását az ügy kivizsgálására. Teszem azt, legyen magyar-horvát-ír-bolíviai. Csak mert így lenne méltányos.

Mert mégiscsak lelőttek két magyart, egy harmadik pedig börtönben van. Olyan börtönben, amilyeneken gulágos emlékektől borzadunk el. Ítélet nélkül.

Most nem a magyar külügyet kárhoztatom, éppen ellenkezőleg. Amilyen mostanig volt, tudjuk, szó se róla. Őszintén remélem, az új más.

Az új kellene bizonyítson, és megmutassa: mi, magyarok sem hagyunk hátra senkit. Mi, magyarok, gondot viselünk véreinkre. Mi, magyarok, nem csak megadjuk az állampolgárságot a magyaroknak: de meg is védjük őket. Mi, magyarok, nem kérünk többet, de kevesebbet sem: méltányos elbírálást, és jogszerű elbánást.

Tényleg itt az alkalom bizonyítani. Bolívia elnöke, Evo Morales aztán tényleg nem a kisantant, nem az Amerikai Egyesült Államok, még csak nem is a Nemzetközi Valutaalap.

Mégcsak nem is egy ministrángyerek.

Ha egy bolíviai diktátor önkényétől nem tudjuk megvédeni a sajátjainkat, akkor aztán tényleg megérdemeljük a sorsunkat. Ennél azért mégiscsak többek vagyunk, többnek kell lennünk.

Tóásó Előd jelenleg egy szigorított bolíviai börtön lakója. Hátrahagytuk. Magára hagytuk.

Csak remélni merem, hogy nem végleg. Önbecsülés kérdése, hogy a magyar külügy sem aludjon (erkölcsileg) puhább párnán, mint Előd.

2010. augusztus 24., kedd

Madagaszkár-projekt 1.

Székelyföldnek nincsen gyarmata, pedig lehetne… Legalábbis ezt gondolja az erdélyi írók egy része. Madagaszkár például ideális hely lenne, Benyovszky Móricot ugyanis a 18. században az afrikai kontinens mellett elhelyezkedő, nagy kiterjedésű szigeten a helyi bennszülöttek királlyá is koronázták. Ő volt a sziget első és utolsó egyeduralkodója – tudtuk meg György Attila írótól, a Székelyföld folyóirat egyik szerkesztőjétől.

gyorgy-attila_b

„Az ötlet gazdája én vagyok. Orbán János Dénes, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) az elnöke is, ahogy meghallotta, rögtön a magáévá tette. Szóval, arra gondoltunk, hogy indítunk egy játékot. Úgyis divat mostanában, hogy nap mint nap mindenféle hirtelen felfuttatott és önjelölt médiasztárokkal készült kalandtúrákat és túlélő túrákat láthatunk a tévében. Mi, gondolom, ennél minőségibb projektet valósítunk meg, ha sikerül Székelyföld számára Madagaszkárt meghódítanunk. Az elvi része már ezerrel halad… Remélem, azért »haditerveinket« nem veszik komolyan, és a partra szállásunk sikeres lesz, nem fognak megérkezésünkkor lelőni, elpusztítani. Folytatva a fantáziálást, Székelyföldnek most már nemcsak haza, hanem gyarmat is kell. Madagaszkár ilyen szempontból ideális, hisz tenger veszi körül, és nincsenek közvetlen szomszédok. Itthon ugyanis már sokszor ráfáztunk szomszédainkra. A sziget nagyon gazdag legelőkben, erdőkben és persze vízben, amely sokkal melegebb, mint a Szent Anna-tó, de aki fázni szeretne, felmehet a hegyekbe, mert azok is vannak ott…”

Persze, ez a felvezetés a „gyarmatosítással” tréfás. Az irodalmárokra jellemző ugyanis, hogy sokat utaznak a fantázia tengerén, játszanak a gondolatokkal. Attiláék előkészületeihez is például hozzátartozik, hogy Madagaszkár térképén már kijelölték, az egyes székely székeknek hol lesz a megfelelő gyarmatuk. Persze, nem a szokványos fegyverekkel, hanem a penna erejével próbálják a bennszülött lakosságot meggyőzni és céljaik felé hajlítani.

Lényegében egy irodalmi kalandról van szó. Maga a kiutazás, kaland valószínűleg a jövő év tavaszán kezdődik, de még nem lehet konkrétumokat tudni, az sem ismeretes, hogy kik vesznek részt a projektben. Ahogy György Attila is aláhúzta, a székelyekre jellemzően „lassú és hosszas” az előkészület. Komolyra fordítva a szót, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Szépirodalmi Páholy egy érdekes, újszerű irodalmi projektre készül. Néhány alkotónk, írónk, költőnk az erdélyi kultúrának lesz követe az afrikai szigetországban.

„A humort egy kicsit hanyagolva, tényleg kiutazunk Madagaszkárra, felkeressük Benyovszky Móric sírját, aki köztiszteletnek örvend a bennszülöttek körében. Természetesen ebből a kalandból filmet készítenénk, és egy irodalmi antológiát is kihoznánk. Gondolom, így lesz ennek reális hozadéka mind az alkotók, mind a közönség számára. Továbbá szerintem egy írói üzenetet is megfogalmazunk: Merjünk nagyot is álmodni, még ha játékból is tesszük ezt. Nem kell visszahúzódottnak lennünk, hanem becsületesen játsszunk egy felnőtt, érett játékot. Szóval egy igazi, hangzatos irodalmi projektet valósíthatunk meg. Érdekes következményei lehetnek annak, hogy személyes példánkkal próbáljuk életformánkra rávezetni a madagaszkáriakat. Valószínű, ez fordítva is igaz, vagyis nekünk is nehéz lesz a disznótartásról a lemúr-tartásra áttérnünk. Ha egy ilyen egzotikus helyen követei lehetünk az erdélyi kultúrának, már csak az is megéri. Megtörténhet, hogy erdélyi szerzőket nem ismer az anyaországi olvasó, de a Madagaszkár-projekt kapcsán felfigyelhet ránk” – összegzett György Attila.

big_madagascar

az eredeti cikk ITT.

2010. augusztus 23., hétfő

Személyi kultusz :-D

Tudom, hogy kicsit unja már mindenki a témát, de ez annyira szép, hogy muszáj megosztanom.

Nemrég fedeztem fel a YouTube-on ezt a szívmelengető klipet, utólag is hálás köszönet a készítőjének, szidni csak ilyen szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes... :-D


2010. augusztus 3., kedd

Székely "konyha"

Székely? Magyar? Székelymagyar?

Azért annyira rossz dolgunk nem lehet, ha egy ideje azon vitatkozunk, hogy mennyire magyar a székely, vagy mennyire nem, adja Isten, ennél nagyobb bajunk ne legyen, a véleménykülömbségek dacára. Egyébként meg erről beszélni, vitatkozni azért is vicces számunkra, mert mindezt magyar nyelven tesszük, és ez önmagában választ ad mindenféle kérdésre.

Ha már a nyelvnél tartunk, akkor érdemes kicsit az irodalommal is foglalkozni, ez manapság ismét divatos, hogy aszongya, tényleg, akkor van-e székely irodalom, s ha igen, akkor az milyen állat?

Úgy vélem, minden irodalomelméleti vélekedés dacára, hogy az irodalomközeli embereknél nagyjából az ötven felettiek azok, akik erre határozott nemmel válaszolnak, a fiatalabbak óvatosabbak ezzel, vagy egyenesen meggyőződésük, hogy van.

Sántha Attila jeles kollégánk például, akit joggal nevezhetünk a „székely irodalom rabonbánjának”, esküszik ennek létezésére, s ebben alighanem ott van igaza, ahol annak idején a transzközép irodalom meghirdetésekor: amiben hiszünk, az van, és punktum.

A „transzközéppel” bevált a dolog, kitűnő alkotók sorait szabadította rá a kortárs erdélyi és összmagyar irodalomra.

Ha már Sánthát említjük, beszéljünk hát kicsit a napokban megjelent székely irodalmi antológiáról is. Címe, nem véletlenül: „Iszkiri a guruzsmás berbécs elől”, csak hogy az anyaországi is értse, hogy ő ezt nem érti. (Azonkívűl meg egy Sántha-vers címe.) Sántha többnyire „székelyül” ír, pontosabban a székely nyelvjárást emeli kiáltvány-szintre.

A székely antológia másik karizmatikus szerzője Orbán János Dénes, aki a kötetben a rá jellemző sokszínűséggel, mívességgel és polgárpukkasztással van jelen. Ha létezne székely Borges, ejsze’ Orbán János Dénesnek hívnák.

Fekete Vince, aki a hajdani új és jelenleg közép-nemzedéknek a mentora, e kötetben legfőként tárcákat, tárcanovellákat közöl: az ő írásaiból leginkább a székely kisváros, vagy a székely átlagember hétköznapjai köszönnek vissza, olyan otthonosan, amilyen a kapufélfán gubbasztó macska.

Muszka Sándor, az antológia szerzői közül a legfiatalabb, ismét új műfajt hozott magával, leginkább talán székely „stand-up comedy”-nek nevezhetnénk, és üdeségével, mindannyiunk számára ismerős fordulataival sok hivatásos humoristát megszégyeníthetne.

Az ötödik szerzőről nem szólok, azon egyszerű oknál fogva, hogy az jómagam vagyok, és én éppen e helyen elmélkedem a székely-magyarságról.

Ezek mind külön műfajok, mind irodalom, és mind székely.

Ugyanakkor mind magyar, ez kétségtelen.

Külön-különféle ízek, amelyek kitűnően egybeolvadnak egy terített asztalon. És ugyanolyan jól kiegészítik ezt a menüsort, ha mindenáron székelyül akarunk látni, Kányádi versei, Tamási írásai, de akár Nyirő József, vagy a kortárs székelyföldi, nevesebb költők-írók alkotásai.

Arról vitatkozni, hogy létezik-e külön székely irodalom, éppen olyan vidám, de önmagában véve értelmetlen dolog, mintha a székely konyháról értekeznénk. Persze, van székelygulyás, van „üstbetej”, és van kékes túró – de ez mind igen közeli rokonságban áll a palóclevessel, vagy hétvezér tokánnyal, a brassói aprópecsenyéről és Újházy-tyúkhúslevesről nem is beszélve.

A magyar konyha része az egész – nos, ugyanúgy ezek az irodalmi székely ízek is az egyetemes magyar irodalom részei.

Hogy önmagában is meg lehet enni, sőt jól is lehet lakni vele, az tény. De attól még egy „nemzeti konyha” részei.

Másként szólva: székelyesen főzünk, de magyarosan eszünk.
És ez legyen elég gasztronómiából. Lényeg az, hogy jók vagyunk benne.