2012. október 25., csütörtök

Asinus albanicus (Transzilvállatok 18.0)



Ne tudd meg, mi az.

Magyarul: albán szamár. Ráadásul nem is magyar, hanem székely elnevezéssel, de ennek a kanyargós történelem az oka.

Senki nem tudja, mitől albán, és miért szamár: de itt, a Kárpátok kanyarában ez nem meglepő, hiszen rengeteg albán származású, és rengeteg szamár szaladgál errefele, akiket mégis másképpen hívnak, ráadául őshonosnak  számítják magukat.

A székely-magyar albán szamár, a fentiektől eltérően ártalmatlan állat, ő csupán az alpárias és olcsó élvezeteknek él, időnként „beb.szik mint az albán szamár”, másnap többnyire igába áll, vagy nem, de alapvetően mégiscsak munkásjószág.

Nyakatekert nyelvészeti okfejtés lenne, de sokan vallják az albán szamár lelőhelyén, hogy (fél)részegen az ember „zákányos”, vagyis kötekedő, homályos tudatú, teljesen kiszámíthatatlan lesz, márpedig a zakhanos valamikor egy bizánci rendfokozat volt, körülbelül őrmestert jelentett.
Nem titok, a katonaságnál az őrmesterek nagyjából ebben a tudatállapotban leledzenek, és távolról sem jellemzi őket az emberbaráti szeretet. Tekintetbe véve, hogy a bizánci sereg elsősorban a birodalom legelvetemültebb részeiről szedte katonáit, nem lehetetlen, hogy a „zákányos állat” és az albán szamár egy és ugyanaz.
Aki arra gondol, hogy ez már túlzás, annak figyelmébe ajánljuk a migrációkat, a legeltetéses népvándorlást, valamint azon kolóniákat, akiknek akkor is Albániában volt egyházfőségük, amikor száz év múlva ezeréves múlttal dicsekedtek errefele.

De hess a rút gondolatoknak, az albán szamár ugyanis felettébb békés fajta, néha vidámnak is mondható, és nélkülözhetetlen része a falusi- és kisvárosi kocsmáknak, közérteknek, lajbitépőknek és más, féltörvényes italkimérő helyeknek. Tulajdonképpen szimbiózisban él ezekkel. De előfordul amúgy egészen elegáns helyeken is, legalább egyszer, utána rendszerint nem engedik be többé, hiszen legutóbb is úgy berúgott, mint az albán szamár.

Viselkedése, és felületes megjelenési formája szerint erős rokonságot mutat a részeges disznóval (azaz carnis maialis effesus), sőt a nádi bikával (taurus arundifer) is, a hasonlatosság azonban csupán megtévesztő. Az asinus albanicus egyedi állat, ráadásul menthetetlenül szaporodó. Migrál, tenyészik, és fittyet hány az Európai Unió összes szeszforgalmi korlátozására, valamint a közszeméremsértést illető törvénycikkelyekre. Kicsit olyan, mint a mesebeli sárkány: ha egy főt kijózanítasz, mindjárt kettő lesz helyette.

Érdekes politikai, zoológiai és közjogi helyzet lenne, ha egyszer az illetékesek górcső alá vennék az elnevezést, hiszen szilárd meggyőződésem, hogy ezen állatfajta elnevezését úgy az albánok, mint a szamarak kikérnék maguknak, és joggal. Viszont erős a gyanú, miszerint az asinus albanicus ugyanúgy kikérné ezt magának. Erősen rontana szavahihetőségén az a tényező, hogy egyúttal újabb két féldecit is kikérne magának a tartózkodási helyként szolgáló kocsmában.

Egybehangzó vélemények szerint semmiféle társadalmi haszna nincs, ugyanakkor kártékonynak sem mondható. Elkerülhetetlen állatfajta: hiszen ahol nyáj van, ott többnyire szamár is van. Errefelé albán szamár: na és?

2012. október 8., hétfő

Aphaniptera nasutus (Transzilvállatok 17.0)



Ne tudd meg mi az.

Magyarul: nagyorrú bolha.



Na ez az, amit a világon senki nem ismer, - kivéve a gyimesi csángókat, a székelyeket, az al-dunai székelyeket, a dunántúliakat, és azokat, akik még érdemesek a felsorolásra.

És persze, azokat akik nem nagyorrú bolhák, - pedig a felsoroltakon kívűl szinte mindenki más igen.
A nagyorrú bolha köztudomásúan alakváltó faj, lehet szőke és lehet barna, lehet kettő és négylábú, vagy hat is (mennyi is van a bolhának?!), lehet akármicsoda, lényeg az, hogy hívatlan vendég, otthon, az asztalnál, vagy a Kárpát-medencében, egyszer csak ott van, s mindenbe beleüti az orrát.

Ezért nagyorrú. Bolha meg azért, mert ha ha megtűröd, egy idő után kiszívja a véredet – kiszípja, mondaná a művelt székely –, s aztán moroghatsz, mint a bolhás kutya, egyszer csak azon veszed észre magadat, már ismét, nyolcadszorra is átmeneti korszak van, s te még mindig házbérben laksz a bolhák mellett.

A nagyorrú bolha beléüti a ’zorrát –ezért nagy – a belügyekbe, a külügyekbe, a pénzügyekbe, a pálinkáspoharadba (csak ezt ne tenné!!!),  a családi ügyekbe, a kocsmaasztalba, még a hitvesi ágy se mentes előtte, bár ott a bolhának mindössze annyi a szerepe, hogy elpattintsuk a megfelelően kemény fenekű-combú fehérnépen. Ha nincs ilyen, akkor a bolha nyert, de ettől függetlenül is veszítettünk volna.

A nagyorrú bolha ellen két védekezési lehetőség van: a hagyományos szerint az orrára kell koppintani. A  modern verzió szerint kihívjuk az ombudsmant, az ügyvédet, írunk a nemzetközi fórumokhoz, aztán fellebezünk, majd ismét fellebbezünk, eddigre kifogyunk a pénzükből, kölcsönkérünk a nagyorrú bolhától, újra perújrafelvételt kérünk, aztán elveszítjük az egészet.

Marad a nagyorrú bolha, amelyet a hagyományos koppintós recept szerint ilyenkor orrba lehet vágni, ilyenkor kicsit köhög a bolha, de utána hosszadalmas eljárás nélkül is ő győz, és láss csudát: hirtelen a nagyorrú bolha lett a főnök, s a gyanútlan jómagunk lesz a betolakodó, nagyorrtalan nembolha, amit elpattintanak.

Ezek után mondanom sem kell: a nagyorrú bolha rendkívül kártékony állatfajta, amelyet irtani csak azért nem lehet, mert nem lehet, bármekkora is erre az igény. Az irtására szolgáló eszközök ugyanis nem rendszerkompatibilisek, nem engedélyezettek, sőt civilizált országokban a nagyorrú bolha említése is otrombaság, vagy egyenesen büntetőjogi kategória.
Ergo, nyilvánvaló, a nagyorrú bolha a meleg, fülledt helyeket kedveli, ilyenek a bírósági székek, a banki igazgatótanácsok, a sajtókuratóriumok és a parlamenti székek, ahol vidáman tenyésznek, többnyire törzsekben, számukra optimális esetben törzstőkékben.

A nagyorrú bolha, minden ismérve ellenére mégsem kacsa (ami annyit jelent, hogy ha valami olyan mint egy kacsa, úgy csinál mint egy kacsa, akkor az kacsa), tehát minden párhuzam az emberi fajokkal felesleges és értelmetlen. A nagyorrú bolha sajátos állatfajta, s ha ez nem így lenne, már mostanig beléütte volna iszonytató nagy orrát ebbe az írásba.

A nagyorrú bolha egyébként társadalmilag szaporodik, ezért a szocioszexuális állatok közé tartozik. Számos, nyomdafestéket nem tűrő izlandi és dél-kaukázusi tudós szerint a hétfejű sárkány rokona: ha egyet megölsz, kettő lesz belőle, ezért irtása nem ajánlott, kifejezetten tilos. 

Előbb-utóbb annyira elszaporodnak, megunják egymást. Aztán majd kiderül, kinek van kisebb orra.
Addig meg nem veszünk tudomást róluk, csípjenek, - jut is, marad is.

Könyvajánló: Vikingek



Virgonc  kölyökkoromban, annyi más fiúgyermekhez hasonlóan magam is faltam a kalandkönyveket, s őszinte meggyőződéssel vallottam, hogy a világon elképzelhető legjobb arcok az indiánok, a kalózok és a vikingek.
Hogy ezek közül a vikingek lehetnek a legerősebbek, abban egyetlen józan süldő gyerek sem kételkedett, pedig akkor még nem is nem sejtettük, hogy a Discovery nevű tévéadó majd lesz elég infantilis és szemtelen, hogy erről külön „tudományos” adást csináljon.
Ehelyett kénytelenek voltunk remek könyvekkel beérni, s ezek közül számomra meghatározó élmény volt Bengtsson Vikingek című alapműve, amelyből mai napig sem sikerült teljesen kigyógyulni.
Rőde Orm, azaz Vörös Kígyó kalandjai felnőtt fejjel olvasva is lenyűgőzőek, a könyvet ma is lényegesen többre tartom lektűrnél. „Egyszerűen” egy remekbe írt regény, változatos, fordulatos, kitűnően felépített karakterekkel, hiteles történelmi háttérrel, s az egészet körbelengi egy furcsa, fanyar és szikár humor, amiről időnként nehéz eldönteni, tényleg humornak szánták-e, vagy csak így gondolkodnak. Erről jut eszembe, régi mondás, hogy Isten is őrizzen a vidám és kegyetlen emberektől: nos, ennek szellemében a vikingeken sem nevethettek többet az ezredfordulón, mint nyilas-lovas kollégáikon, a kalandozó magyarokon.
Van ebben a kétkötetes regényben minden, ami egy skandináv történelmi tablót teljessé tehet: harc, szerelem, harc, intrika, harc, rablások, harc, hajózások, harc, királyi udvar, harc, rabszolgaság, harc, sötétség, köd, és esmen harc. A magyarok ugyan hiányoznak a mórok, zsidók, írek, arabok és sok másféle nép alkotta kavalkadból, de a második részbe azért vigaszágon belefér még egy besenyő kaland, s az már mégiscsak otthonosabban hangzik nekünk.
Rengeteg bölcsességet megtudhatunk Bengtsson könyvéből, ilyeneket például, hogy a juhtenyésztésnek igen jót tesznek a levágott fejek a sövényen, továbbá hogy a karácsonyi véreshurka fölött marcona férfiembernek sem szégyen sírva fakadni, valamint azt is, hogy a harcosoknál csak a költők érdemesülnek nagyobb elismerésre.
Ezekkel mind én is egyetértek, negyvenévesen éppúgy, mint tizenkét évesen: s éppen ezért valószínűleg még máskor, újra és újra elolvasom ezt a könyvet, tizenhatodikszorra is: mert öröm és kitűnő utazás minden alkalommal.
Amely örömet és utazást minden olvasónak kívánok: korosztálytól függetlenül.

(Megjelent a Székelyföld kulturális folyóirat 2012. októberi számában.)