2008. szeptember 30., kedd

Vendég, fogadó

Régi jó tapasztalatom, hogy heveny depressziók, családi viharok ellen - vagy csak úgy egyáltalán - legjobb, ha fogjuk magunkat, esetleg a család vagy barátok egy részét (vigyázat, négy embernél több már sok), és beülünk valami csendes kis helyre, ahol ételbe-italba lehet fullasztani a gondokat.

Magánemberként és műkedvelő vendéglátóként is az a tapasztalatom, errefele (és mindenhol) legjobbak a legkevésbé csicsás helyek. Régi mániám (a tankos mellett :-)), hogy igen nagy szükség lenne a Székelyföldön egy olyan étterem-kocsma-kávéházláncolatra, amely sajátos lenne, jóízlésű, otthonos, és csak a miénk, másokat ott egyen meg a konzumfene ahol vannak. Valahogy úgy, ahogyan például az írek kínjukban kitalálták a pubokat, és világmárkát csináltak belőle. (Tényleg, tudták, hogy az ír pubhoz a Guiness mellett hozzátartozik a kötelező macska is, amely a helyiségben lakozik?)
Nos, mindmostanáig két olyan helyet találtam a Székelyföldön, amelyben maradéktalanul otthon éreztem magam, s akár macskaként is lakoztam volna bennük huzamosabb ideig. Az egyik a zetelaki Arany Kócsag, ennek méltatásához kevés az én billentyűzetem. A másik a lövétei Tálas, amelyet úgyszintén ajánlok minden szomjas székely ember figyelmébe.

Az elrettentő helyeket most kihagyom, abból sajnos túl sok van. Legutóbb például egy felcsíki falu igen elegáns és viszonylagos jóízléssel elkövetett, székely specifikumú panziójában közölték velem, az udvaron berendezett teraszon nem szolgálhatnak ki, merthogy "aztat tiltja az Unió". Ott is hagytam őket az uniós tiltásukkal együtt, egyen náluk Günther Verheugen, ha erre jár.

Cserébe viszont mindenképp ódát kell zengenem bizonyos Ibi néniről, aki nem messze, egy másik faluban műkődtet panziót. (Igen, Dánfalván, kitalálták.) Nos, Ibi néni és konyhája az, ami az átlagamerikainak mekdónác, és az eszkimónak a fókazsír. Ezt az intézményt, a szakácsnőtől az ízekig székely embereknek találták ki, talán éppen azért, mert maguk is annyira székelyek, hogy az egész csak úgy lett, és nem ártotta bele magát semmilyen szakértő.

Az uniós eltanácsolás után múltkoriban betértem ide: nos, Ibi néni teljesen magától értetődőnek találta, hogy ha úgy óhajtjuk, akkor saját udvarán terít asztalt (amely egyébként nincs benne a kínálatban, na de mi az, kihozni néhány széket egy asztal köré, és ott teríteni meg?)
És lőn. Óva intem egyébiránt az anyaországi és mindenféle külhoni esetleges látogatókat: amennyiben túlzottan kényesek a higiéniára, és elvárják, hogy steril körülmények között egyenek, úgy széles ívben kerüljék el jelen helyet. Nem mintha bármi baj lenne vele egyébként: de azért erős a gyanúm, egy pesti tisztiorvos ugyancsak csóválná a fejét itt. Hadd csóválja, úgy kell neki.
Namármost étlapot, és hasonló marhaságokat senki ne kérjen Ibi nénitől. Legegyszerűbb, ha az ember kellő tisztelettel megkérdezi, úgy mégis mit lehet enni, és rábízza magát a fogadósi zsenialitásra. Én még sosem csalódtam benne. Az itt tálalt káposztalevest más helyeken gyógyszerként forgalmaznák, de a parasztcsorba vagy pacalleves is mágikus erővel bír. Azt mondanom sem kell, nem vesződnek itt francia vagy angolszász tálalással, kihozzák egy ménkű nagy fazékban a levest, aztán szedjen magának mindenki pukkadásig.
A "másodikkal", ahogy örömmel nevezzük, szintén nem kell sokat bíbelődni. Hús egészen biztosan lesz benne, úgy minimum fél lajbielőnyi, esetleg káposzta mellé, vagy pityóka, vagy paszuly, ahogyan éppen a szeszély hozza. De finom, laktató, és kiadós, a mi ínyünk szerint való.
Majd elfelejtettem mondani, ama bizonyos ír macskát is felfedeztem az udvaron. Nehéz is lenne nem észrevenni egy ötkilós állatot, amely villogó szemekkel figyeli a zabálást, és szerintem egyetlen életcélja eltüntetni a maradékot a tányérokról, nehogy kihívjuk magunk ellen a szakácsné sértődését a kákabélűség miatt.

Az már csak magától értetődik, hogy házikenyér, házi savanyúság (muretura) és szilvapálinka teszi igazán teljessé a menüt, végül pedig, amikor fizetségre kerül a sor, Ibi néni igen rövid elmélkedés, meg a felhők járásának tanulmányozása után rendszerint olyan árat mond, amiért például a Centrál Kávéházban lehet, a wc-re sem engednének be.

Na ezt a fogadót, ezt az Ibi nénit, és ezt a mentalitást kellene klónozni, nem a Dolly-báránykát.

Addig is, aki csak teheti, látogassa meg. Én még a héten újra, annyi bizonyos.

* ( a fotó természetesen a helyszínen készült)

2008. szeptember 24., szerda

Kis román erotika

Kezdetnek a hír: két napja a román belpolitikai élet kedvenc botrányhistóriája öblösödik egy amatőr videófelvétel körül, amelyen Ana Birchall, a PSD (gyengébbek kedvéért a legnagyobb román ellenzéki párt) ügyvezetője, egy ideig szóvivője, oktatási miniszter-jelöltje, stb, egy autó belsejében orális gyönyörökben részesít egy azonosítatlan férfit.

Mondjuk ki magyarul: a derék és meglehetősen szemrevaló politikusasszony - amennyiben ő van a felvételen - figyelemreméltó odaadással és szakértelemmel lesz*p valakit.

No hiszen.
Az esetet a hölgy körömszakadtáig tagadja, az elemzők elemzik, a polgárok egy része szörnyülködik, másik része csámcsog az eseten, a lapoknak megugrik a példányszáma, és magam is jó tíz percet töltöttem el a kereséssel az életemből, amíg rá nem bukkantam a szóban forgó videóra. Hogy mindenki más dolgát megkönnyítsem, itt van: http://www.curentul.ro/index.php/Actualitate/SCANDAL-SEXUAL-IN-POLITICA.html.

Mármost a labda annyira magas, szinte szégyen leütni: hát igen, a politika amúgy is egy nagy szopás, mindössze nem mindegy, az aktusban melyik részen állunk. Másrészt, ha a Fehér Háznak volt orális szexbotránya, legyen Bukarestnek is, azért éppen ennyire nem vagyunk elmaradva.
Azt persze mindenképp meg kell jegyezi: a szóban forgó felvétel annyira homályos, hogy az illető dolgos hölgyről meglehetős merészség biztosan állítani a személyazonosságát. Elvileg akárki is lehet.
Legyünk azonban kajánok, és higgyük el, ő az, akit munka közben látunk.
Ebben az esetben, őszintén bevallom, tőlem bizony akkor se veszítene szavazatot, ha véletlenül tevőleges résztvevője lennék a román választási rendszernek. (Nem vagyok.) Az én romlott, sötét, konzervatív-fasiszta lelkemnek még mindig szimpatikusabb egy emberi gyengeségekkel teljes hölgy, aki éppen orálisan tesz boldoggá valakit, mint egy hájas politikus, aki engem akar orálisan boldogítani mindenáron.

Az külön megér egy misét, miféle állatfajta az olyan férfi(?) aki ezt az aktust lefilmez(tet)i, majd nyilvánosságra hozza, nyilvánvalóan a politikusasszonyt lejárató célzattal. Részemről az ilyen állatot, úgy ahogy van, örök absztinenciára kárhoztatnám. Morálisan, erkölcsi értelemben mérhetetlenül nagyobb görény, aki ilyet tesz, mint aki orális szexet művel: tegyük ez egyszer szívünkre kezünket, melyik férfiember dobna követ elsőként Ana Birchallra?

Nos, ha én a bájos hölgy tanácsadója lennék (hm, hm :-)), mindenképpen azt tanácsolnám: amennyiben ő a felvételen szereplő nő, úgy ezt azonnal és fenntartások nélkül ismerje be. Utána pedig hozza nyilvánosságra a férfi főszereplő nevét is, örök szégyenletes példaként állítva azt a férfinépség elé. És egyáltalán: akinek ekkora(cska) szerszámot adott a Teremtő, annak aztán különösen nincs joga ekkora f*sznak lenni.

Amúgy a PSD-t szívből utálom, mint Petőfi a kukorica-gölődint: őszintén meglepő, hogy ennyire emberbaráti politikusasszonyai vannak.

Végezetül egy kis gonoszkodás: hát ezért is jó időnként Romániában élni. Mert ilyeneket is lát, hall az ember. Mert ha csak arra gondolok, hogy mindez, Budapesten, teszem azt Lendvai Ildikóval... Hát, khm, bocsánat. Akkor már inkább maradok a román közéletnél.

2008. szeptember 22., hétfő

Öregeink

Tegnapelőtt majdnem-nagyapámmal találkoztam. (Valóban: hogy hívják magyarul a feleség nagyapját? Ki az nekem? Nagy-após? Egész biztosan nem. Ha valaki tudja, vagy ötlete van, szóljon. :-))

De nem is ez a lényeg. Koccintottunk a jó öreggel, s közben újra elgondolkodtam ezen a nemzedéken, nagyapáink székelyföldi - na jó, erdélyi - nemzedéken. Hogy mennyire kifogták ezek az emberek, és micsoda kozmikus átb*szásban volt részük egy teljes életen át. Gondoljunk csak bele.

Az én nagyapám (a vér szerinti) annak idején 1907-ben született. Még bőven bele tudott nőni a hajdani magyar világba. Aztán elkapták az első világháborút: többségük apa nélkül nőtt fel, Isonzó és a többi rosszemlékű hely ugyancsak megszedte a maga áldozatait. Majd jött az országvesztés, az első román világ, amíg a románok kezükhöz igazították az új szerzeményt: életmódot, boldogulást, hazát kellett váltani.

Ennyi már elég is lenne egy nyugodtabb világban élő embernek: de itt a java csak most következett. Alig alapított családot ez a nemzedék, nyakán volt a második világháború. Visszatért a magyar világ: a többség bevonult katonának, aki nem halt meg, jó része fogságba esett, és kis "szerencsével" fél évtizedig is csodálhatta az orosz sztyeppéket, a vérhas, az éhezés és megfagyás között válogatva.

Mire hazajöttek, a haza ismét elveszett: megérkezett a második román világ. Majd, mintha ez nem lett volna elég, a kommunizmus. Majd a kulákosítás, a deportálások. Ha valaki még mindig bírta, és eddigre nem halt ki belőle a remény, jó eséllyel politikai elítélt is lehetett.
Aztán a falurombolás réme után, még éppen jókor, rendszerváltozás újra, beköszöntött a sajátos vadkeleti demokrácia, megtanulták hogy a disznót nem szabad moslékkal etetni, és hogy a pityóka, ami száz éven keresztül tartotta bennük a lelket, a fenének sem kell.

Most pedig, akik még vannak, ülnek a tévé előtt, és valami döbbent mosollyal nézik győzikét, vagy a vacsoracsatát valamelyik kereskedelmi szennycsatornán.

Hát érdemes elgondolkodni, mi mehet végbe a fejükben.

Részemről csak annyit tudok mondani: az istenit ennek a cifra világnak. Ennyit, ezt, és így azért nem érdemelték meg.

2008. szeptember 19., péntek

Elysium

Időnként minden harcost meglep, elborít a szomorúság. Nincs mit tenni ellene, és nem is kell tenni semmit. Ez a szomorúság része a harcos lényének, és része van abban, hogy azok lehetünk, akik vagyunk.
Van ebben a szomorúságban valami a szeretkezések utáni letisztult levertségből; de benne van az arcizmokat megfeszítő, görcsös szorongás is önmagunktól. Mély, természetellenes megnyugvás van ebben a szomorúságban, és teljes, maradéktalan béke. Talán ennek a szomorúságnak a pillanatai az egyetlenek a harcos életéből, melyek békében telnek el.
Talán így pihennek a harcosok.
Nesztelenül és jeltelenül érkezik ez a szomorúság, körülfolyja, elnyeli, magába zárja a harcost, elringatja, megtisztítja és kisimítja a lélek ráncait.
Van ebben a szomorúságban valami a szeretetből, és van valami a szerelem révületéből is: megbocsátó, megbékítő és bénító, akár az asszonyok teste.
Nagy, fekete, asszonytestű madár ez a szomorúság: karmait a harcos oldalába vágja és gyengéden beborítja szárnyaival.

Valamikor a harcosok nyugvóhelyét Elysiumnak nevezték. Ki tudja, miért.

A kardviselésről

Fogj egyszer kardot a kezedbe.
Nem kell áhítatosan fognod. Nem kell nagy dolgokra gondolnod, nem szabad lebecsülnöd, és nem szabad játékszerként bánnod vele.
És nem kell, hogy megmondják neked, mit kell érezned, mikor kezedben tartod.
A kard lehet meghosszabításod, természetes tartozékod, akár nyelvünkben a kar-nak. Lehet kiegészítőd, lehet eszköz a kezedben, és lehet parancsolód is.
Azt semmiképp sem szabad elfelejteni: a kard gyilkolásra készült. Vért ontani, és a lehető legnagyobb kárt tenni embertársunkban. Karddal nem vágnak sem kenyeret, sem szalonnát, sem disznót. Emberre tervezték, ember ellen, és ezért közelebb áll hozzánk, mint bármely más ember által készített tárgy.
A karddal támadás közeltusát feltételez: testi érintkezést, így tiszteletet a másik iránt. Nem véd, hanem támad: ez bátorságot jegyez. És nem utolsósorban: súlyos, vagy éppen halálos sebeket ejt, ezért megfontoltságot és határozottságot követel.
Nem kell minden pillanatban ezekre gondolnod, mikor kezedben tartod – de nem szabad egészen elfelejteni sem.
És mindenek mellett gondolj néha arra is, hogy ennek a sorsformáló eszköznek önnön szépsége van, amelyen megpihen a tekintet. Fénye tisztaságot tükröz, ívelt görbéje akár a nők gerince: egy jó kard mindig műalkotás, és még az alig-kardok is alkotások, akár a rossz vers.
Igaza volt azoknak a bölcsnek a történelem folyamán, akik azt állították, a kardnak lelke van. És itt nem kell elvont és földöntúli dolgokra gondolni. Hiszen, amennyiben a lélek szépség, szándék és törekvés összege, úgy tagadhatatlanul magában hordozza ezt minden kard. A vasérctől hosszú út vezet a bányán, a kohón, az üllőn, a tűzön és vízen át, a kovácsmester avatott kezén keresztül a végső, kész alkotásig. Kard nem készül egy délután, és két egyforma kard sincs. Formáját a szépség eszménye adja, alkotásában céltudatos szándék rejlik, és nehéz, törekvő folyamatnak az eredménye.
Ezért is lehet, hogy a kardnak, a kardoknak személyiségük van. A pallostól a fringiáig, a gladiumtól a másfélkezes kardig mind-mind sajátos egyéniségek sora. Egy szablya és egy katana között is van legalább akkora külömbség, mint egy magyar és egy japán ember között. Más kardja van a lovasembernek, és más a gyalognak, más a könnyű- és más a nehézfegyverzetűnek, más karddal harcol az északi, és megint mással a déli ember.
És ha azt hallod néha: a kardok nem időszerűek, mosolyogj ezen. A kard, mint eszköz és műalkotás: mindig időszerű. A kard használata, a karddal ölés az, ami nem mindig időszerű.
Azt is mondhatják: mostanság keveseknek adatik meg, hogy kardja lehessen. Úri passzió, amely nem jut el a közemberekig. Ezen is mosolyogni lehet: mert kardja mindig és mindenkor csak a nemeseknek volt. A harcosoknak, és azoknak, akik bátorsággal vagy szellemi erővel nemessé tették magukat.
Kardot szerezni ugyanis nem nehéz. Kardot lehet zsákmányolni, lehet ajándékba kapni, lehet készíttetni, és igen: vásárolni is lehet. Teljesen mindegy, hogyan jutsz hozzá: a kardot ugyanis nem megszerezni, hanem viselni nehéz. Akár derekadon hordod, akár a szobád falán: méltósággal és fontosságának tudatában kell viselni. Úgy, ahogyan ünneplő ruhát, vagy ünneplő gondolatot visel az ember. Hiszen önmagadat tiszteled benne: saját ízlésed, hited, harcod és meggyőződésed. És az emberiséget is tiszteled benne: a találékonyságot, a vérszomjat, és a művészi hajlamot.
Ha mindezek mellett még olyan őseid is vannak, akik karddal foglaltak és tartottak meg hazát: úgy mondani sem kell erről semmit neked.
Fogj hát egyszer kardot a kezedbe. Akkor majd kiderül, az vagy-e, akinek hiszed magad.

2008. szeptember 11., csütörtök

Nagy Hadron

Be kell vallanom, ebben az egész részecskegyorsítós játékban nekem legjobban a neve tetszik. Hogy aszongya, "Nagy Hadronütköztető". Olyan név ez, amitől minden valamirevaló uralkodó megnyalná a szája szélét, méltó párja Nyakigláb Edwardnak, Földnélküli Jánosnak vagy éppen Örökbefogadott Childebertnek.

Ami azt illeti, stimmel a név a világvége-hangulatot árasztó imídzshez. Ha már valami eltünteti netán egyik percről a másikra a világot, akkor legyen nékije impozáns neve, mert ugye milyen hülyén nézne ki, ha egy bazi nagy fekete lyukat bizonyos KF95472 transzfibrillációsdeformátor vagy mittudoménmilyen kütyű állítana elé.

Egyébként úgy vagyok ezzel a Nagy Hadronütköztetővel, mint a sztoikusok a világgal: nem egészen tudom komolyan venni, de egészen komolyan nem venni sem lehet. Az egész tudományos halandzsa nekem egyrészt magas, másrészt rettenetesen untat (- jut eszembe, csak azért nem buktam meg a középiskolában fizikából, mert akkori tanárom valami rejtélyes módon meg volt győződve róla, fizikazseni vagyok, ezért sose feleltetett. A mai napig azon is elgondolkodom néha, mi a tömeg mértékegysége :-)).

Persze, van abban valami báj, amikor azt mondják, "a protonnyaláb tervezett sebessége a fény sebességének a 99,9999991 százaléka lesz". Na ez igen, ez már döfi. Mért nem 99,999998, példának okáért? Tiszteltetem és csókoltatom azt a szakbarbárt, aki ilyen számokat termel, csak úgy magától.

A legfinomabb azonban ez: "Az első protonnyaláb körbejárta a hadronütköztető gyűrűt – ez azt jelenti, a részecskefizikai kutatások európai szervezete (CERN) közel négymilliárd dolláros berendezésének minden eleme tökéletesen működik. Mindezt két fehér pontocska képernyőn való megjelenése bizonyította a tudósoknak, akik Amerika-szerte pezsgőt bontottak a siker örömére."
Ez, drága felebarátaim, már maga a színtiszta gyönyör. Mennyivel szebb dolog négy- vagy mások szerint nyolcmilliárd dollárt elkölteni két fényes pontocska megjelenésére egy képernyőn (+ a pezsgő ára!!!), mint azt a pénzt Etiópiának adni, vagy akár nekem.

Ráaadásul ezt az egész hülyeséget élőben lehetett nézni, hát gebbedjek meg, ha értem, mit lehet egy majdnem fénysebességgel száguldó protonon nézni, minden jel szerint, ha sikerül is, mindössze két fehér pontocskát, ami nekem semmilyen esetben nem okoz vizuális orgazmust.

Persze, azért nem kétlem, ha bizonyos emberek, befektetők, kormányok és titkos társaságok ebbe az egész projektbe valóban beletettek ennyi pénzt, és képesek voltak harminc kilométernyi alagutat fúrni száz méter mélységben, a technikai herkentyűket nem is említve: ennek valamiképpen meg kell térülnie. Tehát biza, biza, előbb-utóbb tényleg megtalálják amit keresnek, előállítják, utolérik, megcsinálják, erre mérget vehetünk.
Remélem, azért inkább holnapután, mint holnap, tekintettel arra, hogy a tűz és a kőbalta óta nem tudok egyetlen, az ember életét megkönnyítő felfedezésről sem, ami ne tette volna azonnal komplikáltabbá és embertelenebbé az emberi életet. (Talán az egy aszpirin a kivétel.)

Addig is azonban, jó poén ez a Nagy Hadronütköztető, fel lehet hívni a haverokat, arra hivatkozva, hadd igyunk meg még egy-nyolc sört a világvége előtt, és hát azért csajozós dumának sem utolsó, használjuk már ki ezt a kevés időt, bla-bla. (A nők úgyis mindent elhisznek, ami a céljaikhoz közelebb viszi őket).

Galád lelkem mélyén pedig, mint nagy sci-fi-fogyasztó és a Csillagkapu sorozat lelkes híve, alig várom, hogy egyszer csak egy kék alapon vizes körben megjelenjen az álmélkodó tudósok előtt maga T'ealc barátunk. Vagy rosszabb esetben egy goa'uld.

2008. szeptember 10., szerda

IndiJánosok

"Talán a testvértelenség tette, talán a történelem és a néplélek erős érzelmi megközelítése ezeknél az embereknél: az egyik legszebb és legfurcsább dolog a hajós számára a székelyek „indiánsága” volt. Megfoghatatlan, és hétköznapokban tettenérhetetlen lelki kötődés volt ez: és mégis, alig akadt e nép alkotói közül költő, író, vagy képzőművész aki valamiképpen ne adott volna ennek hangot.
Nyilván, a gyimesi vagy kászoni ember indiánt talán csak filmen látott (- s ott es fejleg – ahogyan mondani szokták hajdani a mozi hőskorát idéző élményeikre gondolva), és leghalványabb fogalma sem lehetett egy varjú indián és egy lakota közötti különbségekről. Ebben ráaadásul még igaza is lehetett, mert semmiképpen nem lehet nagyobb eltérés egy szeminol és egy feketelábú, mint a gyergyói és az udvarhelyi góbé között.
E finom ismeretek híja természetesen nem akadályozt őket az azonosulásban, s az átlagos székely fiatal anyaországi ismerőseit, barátait sápadtarcúaknak nevezte, amely meghatározás tökéletesen fedte a valóságot, és a közöttük lévő külömbséget. E sosemvolt nép valamilyen módon mégiscsak rézbőrű volt és bennszülött, távoli rokon az emberi fajban, akit csak felületesen és nem túl karcosan érintett meg a civilizáció.
Aligha lehet véletlen, hogy az emblematikus székely közhely szerint a „sör nem ital, az asszony nem ember, és a medve nem játék”. E közmondásnak minden bizonnyal lennie kell valamiféle arapahó vagy komancs megfelelője – másképpen nem lehetséges. A medvéhez való viszony egyike volt a titkos köldökzsinór rostjainak – és az, hogy az illető medve grizzly-e vagy sima kárpáti barnamedve, aligha bír érdekességgel.
Emberemlékezet óta a székely költők indiánokat álmodtak a Hargitára (1). Volt, aki a rezervátumokat, bantusztánokat siratta – hiszen volt idő, amikor az sem akadt e sosemvolt népnek. Volt, aki bizonyosan tudta, ha az indiánok negyvennyolcról hallottak volna, minden bizonnyal segítségünkre siettek volna a Bering-szoroson át… de hát nem hallottak róla(2). És volt, aki kristálytiszta észleléssel látta, hogy
az indián és a néger
tüzet rakni éppúgy térdel
mint a hargitán a pásztor
számolni ujjain számol
különbség ha van az égen
itt a göncöl jön föl este
fölöttük a dél keresztje” (3)
Nehéz volt errefele elképzelni olyan elvetemült embert, aki ne az indiánokkal tartott volna. Holott soha, egyetlen indiánt nem ismertek, aki személyesen is valami jót tett volna velük – az igaz, hogy rosszat sem, és ez ennél a népnél bizony nem volt kevés.
Messze földeket bejárt ismerős mesélte a hajósnak, amit maga is többször megtapasztalt: az ismert világ legnagyobb részében nem értik a székely humort, udvariasan, kényszeredetten mosolyognak a lajbihasító vicceken is; - ezen ismerős szerint mindössze kétfajta néppel találkozott, amely szívből, és érdeme szerint tudott mulatni a székely vicceken: ezek pedig az indiánok voltak, és a közép-afrikai négerek. Állítólag még hasonló anekdotáik is voltak a Kongó-vidéken élő bennszülötteknek – bár ezt azért egészséges fenntartásokkal kezelte a hajós, hiszen a fajok és rasszok keveredésével nagyjából a szentgyörgyi székellyel egy véleményen volt. Történt ugyanis, hogy egy alkalommal a derék háromszéki öreg egy itteni földre származott néger fiatalemberrel találkozott, aki őszintén vallotta magáról: ő bizony ébenfekete színe ellenére is székely. Amire az öreg csak annyit mondott: „Hát fiam, akkor csak a Jóisten tudja, hogy én mi vagyok…”
Az sem kizárt, vigyorodott el a hajós, hogy ebben a tekintetben azért néha a Jóistennek a kételyei vannak."

(regényrészlet)

(1) - Ferenczes István, (2) - Szőcs Géza, (3) - Kányádi Sándor

2008. szeptember 4., csütörtök

Berepülés

...Pedig a fenébe, mennyit vártuk ezeket... Aztán most, hogy megérkeztek, úgy jártunk velük, mint gyerekkorunkban a kicsi piros biciklivel: amikor kellett, sosem kaptuk meg. Aztán amikor megkaptuk, már nem kellett.

Pár napja Csíkszereda, bővebben a Székelyföld légterében csudálatos vadászgépeket lehet látni és - ó, sajnos! - hallani, gyönyörű, amerikai vadászgépeket, F16-os Falcon típusúakat, ha valakit éppen az érdekelne, miféle herkentyű pottyanthatja majd alkalomadtán fejére a rakétacsomagot.

Erről jut eszembe, hogy annak idején állítólag, amikor a remeteiek meglátták az első helikoptert, elindultak hogy megkeressék a fészkét. De az is lehet, kápolnásfalusiak voltak, ki tudja. És az is eszembe jut, amikor még az átkosban olyan szépen elpalántált egy román pilóta egy MIG21-est a Gyimesekben az erdőben, hogy csupán a farkából látszott ki egy méter. És az is eszembe jut, amikor Temesvár mellett egy kapáló atyafira zuhant rá egy gyakorlatozó román vadászgép, ami kétségkívűl minden repülőszerencsétlenségek legstupidabbika.

A világ legjobb jóindulatával sem állíthatni, hogy mi, székelyek repülős nemzet lennénk. Még egy-két sárkányrepülőre reacsipeszkedik a vakmerőbbje, de többségünk igencsak gyanakodva nézi ezeket a repülőket, s magam is azon a véleményen vagyok, hogy valami ördöngösség kell legyen a dologban, nem létezik, hogy ez repülni tudjon, hiszen fémből van.

Viccet félretéve, van annak valami diszkrét bája, amikor a még mindig, bár egyre kevésbé gyanakvó román hatalom folyamatos berepülésekkel próbálja jobb belátásra téríteni a renitenskedő székelyeket. Régebben még csak pünkösdi búcsúkkor, népgyűlésekkor repkedtek ezek a fránya vasmadarak, most már akkor is, ha tőlünk sokezer kilométerre hirtelen összebalhéznak a grúzok a maguk kisebbségével, és emiatt a világ jelentős része idegesnek érzi magát.
Lám, annyira fontosak vagyunk, hogy már az oszétekről is mi jutunk a NATO eszébe.
Merthogy a hivatalos variáns az F16-osok repkedésére: hogy aszongya, Aranyosgyéresen NATO hadgyakorlat van, és punktum.

Az jó kérdés lenne, miért nem valahol a Bărăgánon, vagy a tenger felett riogatják a túzokokat vagy a halakat, s miért éppen az én macskámra hozzák rá a frászt a Csíkszereda feletti mélyrepüléssel.
Egyéb hasznuk ugyanis nem nagyon van. A székely légelhárítás sem különbözik annyira az egyszeri albánétól; mégpedig annyiból áll, hogy: a kurva anyjukat.

Bár szerintem mi ezt is ékesebben tudjuk mondani.

2008. szeptember 2., kedd

Gyímesek

"Néha – igaz, csak ritkán - maga Szindbád is elbizonytalanodott: valóban, létezik még e világon a vér szava? Aztán, ha ilyenkor gyimesi szó ütötte meg fülét, vagy itteni arcot pillantott meg, nyugalomban dőlhetett újra hátra. Hát persze hogy létezik.
Azt mondják, kellő rutinnal a magyar ember ezer közül is felismeri a világon a másikat. Ezt az állítást készséggel elfogadta a hajós – abban azonban teljesen bizonyos volt, hogy puszta ráérzésre is ezer közül azonnal megismerni az egyetlen székelyt, és ezer székely közül csalhatatlanul kiválaszthatni a gyimesi csángót. Ha a magyar ember onnan ismerszik meg, hogy minden étkezés után megeszik még egy falat kenyeret, s a székely arról, hogy kenyér nélkül oda sem ül az asztalhoz, úgy a csángó az, aki a kenyeret magával hozza.
Pedig ezt a vidéket, és ezeket az embereket sem kényeztette a sors, Fortuna különösen nem, a bőség kosarából pedig egyaránt kevesen és keveset vehettek. De mindez nem lehetett akadálya a hét-nyolcgyermekes családoknak, az örökös bőkezű vendéglátásnak és az írástudók tiszteletének. Tudvalévő volt: amely papot jósorsa a Gyímesekbe vezérli, gömbölyűen és boldogan él majd: amennyiben szót ért az egyháztanácsosokkal. És tekintettel az egyháztanácsosok csángóságára, ez bizony nem volt egyszerű feladat: de a papok és néptanítók többségének maradéktalanul sikerült.
Nemzetségekben, nagycsaládokban élt még a huszonegyedik század hajnalán is az itteni nép. A hajós nagyanyja még Babba Máriáról mesélt teliholdas éjszakánként az unokának (nézd, Babba Mária kiteregette a Jézuska kapcáit – mutogatta el az ősi folyamközi mítoszt a fiúgyermeknek, akinek akkor még fogalma sem volt a Tengerek Csillagáról), a család fogalma többtucatnyi embert jelentett, s ha valaki benősülni, vagy férjhez menni akart, először is a kérő „nemzetségét” vették szemügyre. Még a település szerkezete is e klánokhoz alakult, Bilibók-, Antal, Bodorok-, Nagy-„patakok” alkották a helyet, ahogyan honfoglalásukkor telepedtek meg e tulajdonukat normann elszántsággal őrző emberek.
E nevek, és főként a nemzetségnevek régen zavarba ejtették Szindbádot. Ha egyszer valaki Tankó, vagy Bodor, vagy Bilibók, az kizárólag és csakis csángó lehetett, nem heted, de hetvenedíziglen. A ragadványnevek pedig… a Bucsi, Biri, Biricske, Vajda, és sok más olyan név, amelyekre legközelebb Marrakeshben vagy Orkutban kapják fel fejüket az emberek… Aztán megértette, és megnyugodott. Megértette, ezt sem kell magyarázni, akárcsak e néptöredéknek kőbe zártan szigorú hangzású, de élő zenéjét, amely a világ minden ismert és ismeretlen táján otthonos, felismerhető és mégis egyedien gyimesi. (- Isten nyugtasson, Zerkula bátyám – biccentett fejével az anyaföld fele a hajós)."