2012. május 30., szerda

Noctremonstrum sublectum. (Transzilvállatok 10.0)

Ne tudd meg, mi az.
Magyarul: böbös. Székelyül: banka. Csángóul: bankus.


Egyike a legrejtőzködőbb transzilván székely rémeknek, ugyanakkor a legfélelmetesebbeknek is.


Rejtőzködő életmódja miatt keveset tudunk róla, de azt igen, hogy a legtöbb székelymagyar gyerek esténként benéz az ágy alá, nincs-e ott a bankus. Az már csak rosszindulatú rágalom, hogy esténként a bankus is benéz az ágya alá, nincs-e ott Chuck Norris.

Egyiket sem jó emlegetni, ez tény, mert óvatlan ember megidézheti őket. De mi, akik nem atlanti övezetben élünk, még csak-csak lesajnáljuk csáknorriszt, a bankus viszont komoly dolog, azzal nem viccelünk, mert egyszer csak kinyúl éjszaka az ágy alól, és megfogja jéghideg praclijával a csóré lábunkat.

A bankus az éjszakai állatok családjába tartozik, a rémületesek rendjébe és a ravasz görények alosztályába (- ez utóbbi alól csak a görények a kivétel, azok mégiscsak rendes állatok, akik csak tyúkokat és madarakat, valamint kisemlősöket gyilkolásznak, székelyre nem vetemednek).

Különleges tulajdonsága, hogy virtuális térben láthatatlan, pedig ott van igazán elemében. Ébren nem látsz bankust, böböst, bankát: gyermekek álmaiban azért nagyon ott van, egyfajta konkurrenciája a felnőtt korban jelentkező horror-hősöknek, amilyenek Freddy Krüger vagy bizonyos baloldali politikusok errefelé.

De példának okáért a ’zinternet is csak annyit tud, hogy a bankus autókereskedő, a banka az egy madár, vagy legrosszabb esetben pénzintézet. Ez utóbbi, igaz, rémisztőbb, akkor már inkább a banka, mint egy szlovák bank.

A böbös név már jelen van, mint ijesztgető rém a népmesékben, ilyenkor a bankus nevetve röhög, majd ad ő nekük népmesét, csak egyszer feküdjön belé egy néprajzos egy jéghideg dunyha alá a tisztaszobába a rakott ágyba, majd jól kinyúl ő az ágy alól...

Ha nem volna ennyire titokzatos rém, többet tudnánk róla. De mivel az, inkább nem is feszegetem a kérdést, aki többet akar tudni róla, kívánom, társalogjon magával a bankussal.

Én úgy ötéves koromban leszoktam erről. Többé nem volt bátorságom.

u.i.: mivel a Bankusról nincs hiteles ábrázolás, kénytelen voltam valami hasonlót választani. Én kérek elnézést, ha túl ijesztő... :-)

Ranae hamoensis (non gonorrheica). Transzilvállatok 9.0

Magyarul: kankós béka. Ne tudd meg, mi az.

Hogy a székelyeknél semmi nem az, aminek látszik, annak egyik legjobb példája a kankós béka.

A kankós béka kutakban lakozik, kizárólag lakóházak kútjaiban, ahol még nem vezetéken jön a víz, s legfőbb foglalkozása, hogy az óvatlan gyermekeket, különösen, ha azok gyimesi csángó cseperedmények, lerántja a kútba.

Nyilván, a kankójával teszi ezt, amit nálunk műveletlenebb népek kampónak neveznek, de mi tudjuk, az bizony kankó, és amit máshol kankónak ismernek, az olyasfajta rút betegség, ami ugyan szinte velejárója az életnek, de mégescsak csemerség vóna erről beszélni.

A kankós béka nem kankós tehát, illetve úgy igen, hogy ennek semmi köze a nemi élethez, illetve mégis igen, mert ha egyszer elkap a kankójával, akkor meg vagy b.szva.

Bonyolult ez, de hát itt, a székely faunában semmi sem egyszerű. Nincs az a Linné, vagy Darwin, vagy akárki, aki egyszer el tudná magyarázni, mi köze lehet a rézf@szú bagolynak a kankós békához: pedig van. És ez nem evolúció, hanem népi bölcselet kérdése: de ha van valaki, aki ért a bölcsködéshez, azok mi vagyunk.

Aki ezt nem hiszi, nézzen belé éjfél körül, teliholdkor egy gyimesi kútba, na osztán utána vitatkozzon a kankós békával, hogy létezik-e vagy sem.

Addig pedig minden jó gyermek kerülje el a kutakat, s lehetőleg csak magyarul írjuk ki mindenhová, hogy: vigyázat, kankós béka!, mert hát a kankós békának is megvan a maga szerepe a törzsfejlődésben. Zsákmány neki is kell, és az egészséges szelekció az élet része, erre fele különösen.

Ha a franciák, akik külön mesélhetnének a maguk kankójáról, amit sikerrel terjesztettek a világban, megeszik a békát, akkor a legkevesebb, hogy errefele a kankós béka egye meg a latin népeket. És nem föltétlenül a franciákra gondoltunk itt, amilyen ravasz, elvetemült székelyek vagyunk.

Szóval, kútba nem beléhajolni.

Amúgy is, közismert: borban az igazság, sörben a barátság, vízben a kankós béka.

2012. május 24., csütörtök

Megkésett útinapló

Na mindjárt szögezzük le: a svédek jó emberek.

Furcsák, az igaz, olyanok, amilyennek elképzeljük őket: lóképű, szőke, nagydarab emberek.

Nyilván, már az, aki született svéd, és nem néger vagy ázsiai, vagy bármi más, mert abból is rengeteg van, különösen Dél-Svédországban. Nevezhetnénk Észak-Dániának is ezt a részt, de most korrektek vagyunk.

Északabbra meg nem merészkedik a magamfajta: így is éppen elég volt a fehér éjszaka. Tényleg világosság van ilyenkor, hímezni lehet éjszaka is, és ez különösen idegesítő olyan helyen, ahol a függöny ismeretlen fogalom, szemérmetesebb embereknél roló van, máshol meg lámpa az ablakban. (Nem vörös).

Apropó: a svéd nők tényleg nagyon szépek. Nem véletlenül világmárkák, mint a Volvó, vagy a Grippenek. Nem is olyan nagydarabok, ahogyan gondolná az ember, de arányosan, babaarcúak, nagy kék szem, szőke haj, izmos combok, kerek popsi: szem-szájnak ingerei ők, de kicsit olyanok, mint az alkohol ugyanott.

Vagyis van, és kívánatos, csak éppen szinte elérhetetlen, ha igen, akkor kurva drága, és amúgy is csak vigyázva és hétvégén. De akkor nagyon.

Tényleg: a svédek viszonya az alkohollal olyan, mint az Ádámé az almával. Tudja, nem lenne szabad, nem nézik jó szemmel, sokba kerül: de azért is megkóstolja, és ha már megkóstolta, akkor felzabálja a fával együtt, ha lúd, legyen kövér. Ennyi absztinens alkoholistát együtt a világon nem lehet látni mint svékus barátainknál.

Végső soron nem lehet ezen csodálkozni egy olyan országban, amelynek őslakosai kissé megundorodtak már a jóléttől – de azért szeretik, nyilván, mert nem hülyék -, és amely három és fél színt ismer.

Svédországban, ami nem zöld, az barna. Ami nem barna, az kék. De ha kék, akkor egészen biztosan van benne egy sárga csík, mert akkor már zászló. A többi a természet, meg a házak.

Üdítő kivétel a svédek közül a magyarok, akik számosan élnek arrafele, és kellemes módon a svédek kedvelnek minket nagyon, velem például többször megtörtént, megkérdezték a kocsmában vagy autóbuszon, vagy hajón: magyarul beszélek-e, s az igenlésre azonnal barátok lettek. Ennek mit sem von le az értékéből, hogy közben kiderült, az illető svéd vagy chilei vagy finn.

Azért rendkívűl sokat számít, ha az embernek van ott a fránya vikingeknél egy Attila vagy András nevű barátja, s erről igen sokat tudnék mesélni, mert ez biztosítja azt, hogy mégiscsak otthon vagy, és nem kell nyers lazacot enni fekete kenyérrel, illetve van, aki elvisz kocsmába, este meg ott a sör és a szilvapálinka, ami nélkül, vallom, nincs civilizált élet.

Aztán meg tényleg van náluk hideg, köd, szemerkél az eső, május közepén 11 fok, és tenger, és szél, és szigetek, és hajók, és a túlsó végén a tengernek Dánia, vagy Németország, vagy Írország, vagy Izland, vagy Amerika, vagy amerre éppen sodor a szél, noha ezt például a Stena Line járata nem bízza már a jószerencsére, inkább duty-freeben árulja a pálinkát. Is.

És helyenként egy-egy olyan figura, amelyik tényleg olyan, mintha a 13-ik harcos című zseniális filmből lépett volna ki, de mindezek mellett, még mindig a svédek közül is a magyarok a legjobb arcok.

Nem tehetünk róla: ilyenek vagyunk. Azért iszom most az svédek egészségére is egy sört, ami végre nem hat euróba kerül.

Skol!

2012. május 4., péntek

Canis carrus postcursor. (Transzilvállatok 8.0)

(ssp. siculus)

Ne tudd meg, mi az.

Magyarán: székely szekérutánfutó.

Felületes ránézésre erősen közeli rokona a canis domesticusnak – de ez nem így van. Amíg a rendes kutyának házőrző, nyájőrző, vagy vadászfunkciói vannak: a székely szekérutánfutónak ehhez semmi köze.

Valahol a római gladiátorokhoz, vagy a spártai hoplitákhoz lehetne hasonlítani őket, akik ismét meglepő módon hasonlítottak az emberekhez, mégsem voltak azok: egyszerűen csak felesleges életű, acélos izomzatú lények, akik fölöslegesen élték le az életüket, már ha az annak volt nevezhető.

A székely szekérutánfutó élete 99,99%-ban láncra verve él, akár a hajdani magyar főurak, és ráadásul futnia kell egy szekér után, maximum kétméteres láncon, amiről a balfasz greenpeaces azt gondolja, ez mozgásigényét szolgálja. De a gazdája tudja, ez mindössze annyira jó, hogy jelzi a rangot a kocsma előtt, amikor megáll meginni azt a másfél deci köményest, s ha éppen beleköt valaki, - ami igen valószínű -, akkor még mindig el lehet engedni a kutyát, önvédelmi célokból.

Amelyik annyira hülye, hogy ilyenkor is képes megvédeni a gazdáját, holott ehhez a léthez képest a tisztes elaltatás maga az Elysium.

A székely szekérutánfutó látszólag egy teljesen fölösleges állat, teljes léte tragédia, és ha létezik lélekvándorlás, akkor minimum Pol-Pot, Sztálin, vagy gyurcsányferenc volt előző életében.

Pedig nem. Mert ha ő kihalna, kihalna a szekeres vagánykodás, kihalna a kocsma előtti féldecizés, kihalna a paraszti életforma, ezzel kihalna az ezáltal eltartott városi életforma, ezzel kihalna a mai nyugati civilizáció, és ezzel kihalna minden, ami van a világon.

Hát csak ennyire fölösleges ez az állat, amit ha látunk, lehetőleg szeretettel rúgjunk oldalba, amiért majd a gazdája jól fejbeüt, vagy adjunk neki egy soha-nálunk-nem-lévő csirkecombot, amiért ugyanúgy fejbe ütne a gazda. Hagyjuk békén, úgy, ahogy van. Olyan ő, mint Szent-Bertalan éjszakája, vagy Trianon, vagy a holokauszt, vagy amikor elviszi a nemkívánatos gyermeket a rézfaszú bagoly. Értelme van: akkor is, ha nem tudjuk miért.

Ő azért rohan a szekér után: mert a lánc másként nem engedi.

2012. május 3., csütörtök

Mi tudjuk, merre.

Búvópatakszennyvíz-szerűen bugyog fel időnként a Székely Himnusz körülötti hisztéria.

Tudatosan kezdem ilyen magyartalan posztmodernséggel ezt az írást, hiszen többnyire éppen ilyen magyarsággal bíró emberek kérik ki maguknak a Székely Himnuszt.

Egyetlen vigaszom, hogy ki is kapják, hála Istennek, orrvérzésig. El tudom képzelni, ha én egy frusztrált, gyökértelen, félművelt anyaországi vagy határon túli „intellektuel” véglény lennék, az én csőrömet is enyhén szólva basztatná, izé, csípné ez a himnusz, amelyben végzet van, és Jóisten, és történelem, és mitológia, és hűség, és pátosz, minden, ami neki nincs.

Hogy nem népköltészet, hogy százéves sincs, hogy bla-bla, nos, ezen csak mosolyogni lehet. Hogy az „eredeti” Székely Himnusz az „Ó én édes jó Istenem”, meglehet, bár aligha valószínű, eleink ezt énekelték volna, már csak azért sem, mert a dallamát Bartók Béla szerezte, a szövege is aligha idősebb a Csanády-félénél.

De ez mind nem számít. Ami számít: a mai székely himnuszt elfogadták a székelyek, a magyarok, a világ magyarsága, himnuszként tartja számon - és ez éppen elég baj azoknak, akiknek a magyarság létezésével önmagában is bajuk van, hát még hogy himnusza legyen a legmagyarabb néptöredéknek.

Mindeddig, amíg szoboravatáson, állami eseményen, vagy csak három féldeci köményes után könnyes szemmel éneklik az emberek, borzasztóan érdektelen, kinek mi a véleménye arról, mennyire himnusz ez, vagy sem. Különösen nem érdekel olyankor, amikor erről a Népszavában vagy a HVG-ben értekezik valamilyen lény, akiről erősen kétlen, hogy ismerné bár a Magyar Himnusz mind a nyolc szakaszát.

Ez a mi himnuszunk, és akinek nem tetszik, tehet egy szívességet. Csak úgy, mert mi székelyek ilyen nagylelkűek vagyunk: az is megcsókolhatja hátsó felünket, aki erre messze nem érdemes.