2012. február 7., kedd

Könyvajánló(k): Kós Károly

Kós Károlyról egyrészt nagyon könnyű, másrészt nagyon nehéz írni.

A királyt dicsérni gyalázat, a királyt „megütni” meg egyszerűen nem lehet. Mondjuk, utóbbi nem is áll szándékomban.

Azért megkockáztatom, jó ideje, ha Kós Károlyról van szó, az emberek, illetve az erre a névre érdemes földi létezők többségének szinte kizárólag építészeti öröksége, könykiadói, kultúrateremtő életműve jut eszébe: és egyre kevesebbeknek az Az Országépítő, a Varjú nemzetség, a Budai Nagy Antal..., vagy ne’adjIsten az Atila királyról ének...

Pedig...

Na ilyenkor kéne hallgatni, ha az ember Kós Károly szellemében ír, de hát mi nem olyanok vagyunk, ami elég nagy baj. Kevés vonallal, nagy terekkel, határozottan és maradandóan rajzolni valamit, csak a nagyon nagyok kiváltsága.

Nem véletlen, hogy a stílus szó a latin stylusból ered: az ónvessző, amellyel írni, rajzolni, de akár zsarnokot ölni is lehet. Gondoljunk csak a Kiáltó Szóra...

Persze, csendesebb idők voltak, gondolnánk felületesen. Nem volt ekkora információáradat, nem volt ennyire kényes egyensúlyválság a világon, nem volt... MI NEM VOLT?!

Ha létezett zűrzavaros, egyensúlyhiányos, igazságtalan világ a földön, az éppen az Ő idejében volt. Elveszett minden, ami rend volt, egyensúly, megszokott, évszázadok rendje. És mégis, vagy éppen azért.

Kós Károly a lehetséges, egyetlen, emberfeletti erőt kívánó emberi utat választotta. Alkotott, megörökített, szemléltetett, gyűlölet és indulat nélkül. Ahogyan kell, ahogyan kellene.
Emberek volnánk, ha elgondoljuk...

Szilágy Júlia írja egyik kötete hátoldalán: „Látó ember, és láttató író volt”. Ez minden bizonnyal az egyik legjobb megfogalmazás, amire Kós Károly is, lógó bajuszával és szerénységével együtt, alig észrevehetően biccentene.

Hát olvassuk, nézzük, el ne feledjük. Lehet, ő az az Erdély, amit mindig is szerettünk volna, s amíg szeretnénk, soha nem fog elveszni.