Könyvajánló: Farkas Boglárka

Szerb Antal írja valahol, hogy a tudós egyetlen földi öröme a kortársak irigysége. Nincs ez másként az irodalomban sem, őszintén tanúsíthatom.

Ezek után szinte nem is kellene mást írnom Farkas Boglárka könyvéről, mint hogy tagadhatatlanul irigyelem kicsit. Nem annyira a könyvet: sokkal inkább az élményeit, azt a képességet, ahogy az élet apró finomságait átéli, érzékeli, megkóstolja, majd átlényegíti. Van ebben valami abból, ahogyan a búzából, élesztőből, vízből és tűzből kenyér lesz.

Női műfaj, ez egyértelmű. Férfiember ilyesmire képtelen, persze, mi sok minden másra vagyunk képesek. De most mégiscsak maradjunk inkább a női íróknál.

És ilyenkor ismét rájövök, mégsem élünk és írunk-olvasunk rossz helyen, hiszen ahol olyan kortárs női írók kényeztetnek könyveikkel, mint az itt korábban már emlegetett Nádasdy Borbála, vagy Mirtse Zsuzsa, és legutóbb Farkas Boglárka, aki debütánsnak számít íróként: nos, itt nagy baj nem lehet.

A sor még hosszabb is lehetne, de most nem a feltérképezés a cél, maradjunk a „Befejezetlenül” című könyvnél.

Címet, meglehet, jobbat is lehetett volna találni, de ezt most csak azért (is) mondom, hogy ne csak dicsérjem a könyvet és szerzőjét. A kettő ugyanis: könyv és szerző itt elválaszthatatlan, mert személyes vallomásokról, személyes emlékekről van szó, amelyek ugyan átlényegülnek valahol mindannyiunk közös tudatalattijának lenyomatává: de mégiscsak az övé.

A hajdani, szinte jelképpé vált, nehezen megszerezhető narancsok, a nagycsalád, a jóságos, szigorú nagyszülők, az idillikus (illetve azzá szelídült) kishaza, a Házsongárd és a székelyszentmiklósi ház, a gyerekkor, a hit, a hagyományok, a szikárságában szép, és ki nem mondott érzelmekkel telített erdélyi-székely világ: mindössze „csak” ennyiről beszélget Farkas Boglárka. És nem véletlenül használom a „beszélget” szót, mert leginkább ez illik a kötet stílusához: mintha csak egy pohár Légli-bor, vagy almási szilvapálinka mellett hallgatnánk valakit, ahogyan közös „deja’vu” élményekről mesél, amelyre csak bólogatni lehet.

Pedig enyhén szólva kissé szorongva olvas az ember tévés személyiségtől, még akkor is, ha személyesen ismeri. De valahogy mégiscsak ott marad az a fránya „tévékocka” a személyes aura körül, és ezért egyrészt kétszer olyan nehéz lehet az alkotónak abból személyesen kibeszélni, másrészt kétszer olyan nehéz elhinni a befogadónak, hogy ez bizony személyes vallomás.

Nos, a Farkas Boglárka könyvénél ez a második oldal után fel sem merült. Üdítő olvasmány, mindenfajta sztárallűr nélkül – egy kissé szinte túlságosan is érzékeny, fogékony nőt ismerünk meg benne, a lányt, az anyát, az erdélyi embert, aki valahol az emlékbéli sosemvolt világ és a gyors, sikerorientált jelen között ingázik: percig sem kétséges, hogy hol érzi otthon magát igazából.

Azért jó ezt tudni, és tény, hogy ha ezen túl Farkas Boglárka nevét hallom, nem a vizuálisan hozzánk nőtt bemondónő jut eszembe róla, hanem az, akit ebben a könyvben ismergetünk meg. És ez nagyon jól van így.

„Befejezetlenül”… végül is, lehet, mégiscsak jó ez a cím. Nem is kell befejezni ezeket a történeteket, ezt a fajta életérzést. Jöjjenek, ahogyan jönniük kell, a továbbiaknak, mindig akad pohár bor, háziszalonnás falatozás a Sztána-melletti tisztáson, vagy egyszerűen csak egy-két csendes pillanat, amikor jólesik ilyeneket hallgatni. Vagy olvasni. Egyremegy.