2008. december 18., csütörtök

Adjon az Isten!...

„szerencsét, szerelmet, forró kemencét…”


Hja, ma már azt mondhatjuk, boldog idők voltak, amikor a költő „csak” ezért imádkozott.

Magyarországnak és különösen vezetőinek ma leginkább talán kevéske értelmet, maroknyi józan észt kellene adnia a Teremtőnek, továbbá tartást, méltóságot és némi, legalább csipetnyi nemzeti büszkeséget.

Azt hiszem, egyetlen józanul gondolkodó embert sem lepett meg, de ettől még a helyzet ugyanolyan felháborító marad: a Budapesti Fővárosi Bíróság első fokon hozott ítéletében feloszlatta a Magyar Gárda Egyesületet.

Mondom: a hír és az ítélet nem meglepő. Az eljárás azonban, és az ítélet indoklása már egyenesen tragikomikus. Merthogy azt mondja a főméltóságú bíró az ítélet indoklásában, hogy „A közvéleményben olyan képzet keletkezhetett, hogy „Jön a gárda és majd rendet csinál!" Ez a cél pedig alkotmányosan nem elfogadható”.

Hogy az a magasságos…

Magyarországon ma alkotmányellenes és elfogadhatatlan a rend. Szinte meg sem lep.

De folytatja a tragikomikus érvelést a bíróság, mondván, igaz ugyan, hogy „egy pofon sem csattant el” – na de „önmagában a félelemkeltés mechanizmusa alkalmas lehet mások jogainak megsértésére.

Szép.

Bizony, bizony. De még nincs vége. A következő mondattól azt hiszem, még az ötvenes évek vérbírói is megnyalták volna mind a tíz koszos ujjukat: „Ma Magyarországon a Magyar Gárda ruházata alkalmas lehet arra, hogy egy kisebbség reális érzékenységét megsértse, attól függetlenül, hogy volt-e ilyen cél” – vélekedett a bíró.

Nos, ezen a ponton igen határozott vélekedésem kezd lenni a bíróság, a magyar kormány, és úgy egyáltalán a „mértékadó” magyar közvélemény felmenőiről, és legkevésbé sem érdekel az érzékenységük. Ahogyan azt sem látom, hogy a Magyar Gárda ugyan biza’ mivel és hogyan tudta megsérteni a cigány kisebbség méltóságát azzal, hogy ártatlanul megvert, kifosztott, kirabolt vagy meggyilkolt emberek védelmére kelt: teljesen erőszakmentesen.

De hát ez Kispannóniában lassan nemzeti sporttá válott. Mindig, mindenkinek az érzékenységére oda kell figyelni annak a galád, bűnös magyarnak; nem szabad a szomszédok érzékenységét sérteni, nem szabad a kisebbségét, nem szabad a befektetőkét, és úgy egyáltalán, örüljön hogy élhet még, miután Trianonban szabályszerűen körülmetélték.

A magyarok, a magyar kisebbség vagy horribile dictu, a magyar többség érzékenysége, önértékelése, büszkesége valahogy fel sem merül ilyenkor. Talán nincs is.

Külön pikantériája az esetnek, hogy az elsőfokú ítélet után közli valami Gyurcsány Ferenc nevű állítólagos magyar miniszterelnök: örül az ítéletnek, a Gárda fasiszta alakulat(! – nem vélekedik: állítja!), és létezésére semmilyen mentség nincs.

Civilizáltabb országokban, mint például Kongó vagy Kolumbia, az ilyet politikai nyomásgyakorlásnak vagy befolyásolásnak hívják. Magyarországon nem, ott ez teljességgel politikailag korrekt beszéd, aminek még a baráti Szlovákia kormánya is fülig érő mosollyal fogadott, gratulálva az ítélethez és megelégedését fejezve ki.

Ha mástól nem, már ettől meg kéne riadni, mert semmi örömre nem látok okot ott, ahol Fico meg Slota elégedett a magyar belpolitikával.

Na persze, ettől az élet megy tovább. A Gárda is. Az ítélet „csak” elsőfokú, bár valami azt súgja az én elvetemült szívemnek, aligha várható más, mint ennek megerősítése a későbbi tárgyalásokon.

Tehát a Magyar Gárda Egyesületet betiltották. A mozgalmat azonban nem lehet, és ha csak egy bírói bravúrral döntést nem hoznak a gárdisták azonnali hatállyal történő Dunába lövetéséről, továbbra is tevékenykedni fog, megjelenik, érezteti létezését mindenhol, ahol szükség lesz rá.

Márpedig szükség van rá.

Ha Magyarországon élnék, jelen pillanatban azonnal csatlakoznék a Magyar Gárdához. Töredelmesen bevallom: ezt már létrehozása pillanatában meg akartam tenni, azonban ez, ugyebár, mindenféle vidám állampolgársági malőrök miatt sehogyse volt lehetséges.

Szívben azonban teljes egészében mellette vagyok. Mint ahogy mellette vagyok minden olyan mozgalomnak és elvnek, amely az önbecsülésről, önvédelemről, méltóságról és hagyományápolásról szól. Nem mellékesen: elcsattanó pofonok nélkül. Pedig valljuk be töredelmesen: néha arra is lenne igény…

Végül is: ahogyan a mai magyar közéletet elnézem, a Gárda számára lehet, szégyenteljesebb lett volna egy kormánykitüntetés, mint ez a bírósági ítélet.

Hát adjon Isten, és ne csak a Gárdának, de ennek a kis hazának és a nemzetnek is:

Szebb jövőt!

2008. december 11., csütörtök

Tóték

Bizonyára sokan vannak olvasóim közül, akik még emlékeznek: az „átkosban” volt egy idő, amikor a magyar helységneveket csak románul volt szabad nyomtatásban leírni vagy hivatalosan használni. Így volt ez Miercurea-Ciucban, Oradeán, és Cluj-Napocán is.

Persze, ez még a setét Ceausescu-időben volt. Azóta nagyot változott a világ, eljött a szabadság, a demokrácia, és a mindenre gyógyír európai unió.

Azazhogy…

Talán mégsem változott akkorát. Mert lám, ma Szlovákiában ismét tilos magyarul leírni a helységneveket. Tankönyvekben pláne. Tanulja csak meg az a renitens felvidéki magyar, illetve a palóc gyermek, hogy Pozsony helyett Bratislavában él, s eszébe ne juthasson Dunajska Sreda helyett Dunaszerdahelyre utazni.

Ez persze csak a hab a tortán, igaz, az a fajta hab, amitől igencsak keserű marad az ember szája íze.

És ha arra gondolunk, hogy milyen szépen szédítettek minket a határok nélküli unióval, ahol majd szépen megoldódik magától mindenféle konfliktus, egymás nyakába borul majd román, magyar, szerb és tót, és egyáltalán, minden úgy lesz, mint régen vót.

Hát úgy lett. Ebben az esetben is azt hittük, hogy minden másként lesz: de aztán minden másként lett.

Persze, könnyű lenne azt mondani: hja, kérem, mit fáj nekünk, ami Felvidéken, más szóval: Szlovákiában történik? Messze vannak, és egyébként is. Szlovákot errefele Erdélyben többnyire csak hokipályán lát az ember, ott sem zavar sok jeget.

Csakhogy a történet nem ennyire egyszerű. Igenis van összefüggés abban, ami Felvidéken, Erdélyben, Délvidéken vagy Kárpátalján történik. Ahogyan annak is egyenes következményei vannak ránk nézve, ami a mindenkori Budapesten történik. Ezt belátni nemcsak tisztesség, hanem elmeállapot kérdése is.

Ha ugyanis Budapesten megtagadják, lesajnálják, figyelmen kívűl hagyják a határokon túl rekedt magyarságot, akkor előbb-utóbb furcsa dolgok kezdenek történni. Például a Délvidékről elűznek néhány magyar családot. Például Kárpátalján felszámolni igyekeznek a magyar nyelvű elemi oktatást. Például Felvidéken szép szőke diáklányokat vernek véresre, majd az esélyegyenlőség jegyében focidrukker magyar fiatalembereket is.

Az utódállamok logikája már csak ilyen, ezen itt Kelet-Európában aligha kell csodálkozni. Ha megtehetik: hát meg is teszik.

Ami viszont Szlovákiában történik, az még nekünk, vadimokon és dzsidzsibekálikon edzett kisebbségieknek is sok. Persze, a hülyeségnek és a gonoszságnak nincs földrajzi hovatartozása: de ha egy részeges, frusztrált, hajdani autótolvaj markáns kormánytényezőként kezd uszítani és sértegetni, azt talán mégse kéne ennyire érdemi válasz hagyni. Nemcsak Budapestnek, de Marosvásárhelynek sem.

Ha valaha, hát most azért mégiscsak össz kellene hívni egy újabb magyar-magyar csúcsot, és okosan megbeszélni, mit is lehet tenni az adott helyzetben, hogyzn, milyen eszközökkel és milyen szövetségesekkel lehetne segíteni a felvidéki magyarságnak.

És nemcsak.

Mert ha egy Ján Slota nevű eszement tankokkal akar Budapestre vonulni: az nemcsak a galántai magyar ügye. Ha ugyanez a díszpéldány Szent István királyunkat lovasbohócnak nevezi: nemcsak a besztercebányai magyar polgárt sérti vele. Ha a turulmadarat idegbeteg papagálynak csúfolja, bizony, nemcsak a palócok önérzetébe tapos.

Teszi ezt egyébiránt egy olyan állami címer birtokában, amelyet cakkumpakk a magyar állami címerből ollóztak ki.

Persze, ha a sors engem janslotai mélységekre ítélne, magam is ezt tenném, ha már a magyar külügy és magyar érdekérvényesítés tehetségéből csak a lealázó kilincselésre futja.

Felvidéki autonómiáról persze már szó sem esik. Pedig az lenne a minimum. Helyette most már „kisebbségi törvényért” könyörögnek a magyar állami vezetők, amelyet a derék szlovákok bájos cinizmussal sepernek le az asztalról.

Mondván: kisebbségi törvényről szó sem lehet, hiszen „Szlovákiában nincs hagyománya a különféle csoportok kedvezményezettségének”.

Ezt az egyet elhiszem.

Mindössze csak egy apró kiegészítést tennék hozzá, ha már így nézzük: Szlovákiában gyakorlatilag az önálló államiságnak sincs hagyománya. Ha gonosz lennék, azt mondanám: nem bukkantam rá sehol a történelmükben, pedig a teljes, sms-nyi terjedelmet elolvastam.

Amely történelem pedig ott most íródik, attól tartok, ugyancsak rólunk szól. A mi pusztulásunkról, és ezt azért mégsem kéne karba tett kézzel nézni. Ha már a kisantantnak ilyen szép gyakorlata van az összehangolt támadásokban, talán előbb-utóbb mi is „feltaláljuk” ennek összehangolt ellenszerét… Mégiscsak vagyunk úgy tizenötmillónyian, legyünk bár olyanok, amilyenek.

Kitartást hát, felvidéki barátaim. Kassán, Pozsonyban, Somorján, Besztercebányán, és mindenhol, ahol a településeknek nevet először Ti adtatok.

Magyarul.

2008. december 3., szerda

Hungária színeváltozása

Úgy tartják néhol – a székelyeknél is –: a fiúgyerekből akkor lesz „ember”, amikor a szülő meghal.

Van ebben némi fájdalmas igazság, átvitt értelemben is. Amennyiben a felnőtté váláshoz hozzátartozik az illúziókról való lemondás, a magány tudatosítása, úgy ma már az is világosan látszik, hogy ama december 5. bizony felnőtté „ütötte” az erdélyi magyarságot is.

Nem mintha olyan nagyon hiányzott volna ez a trauma: mert az volt, kétségtelen. De valahogy, addig a népszavazásig, minden erdélyi és székely emberben ott volt valahol a „kis testvér” tudata, felnézett az Anyaországra, és jól vagy rosszul leplezett kisebbségi érzéssel tisztelte a magyarországiakat, várta el tőlük a jó szót, a védelmet.

Na, ennek egy csapásra vége lett. Az mai napig is megmagyarázhatatlan, miért történt ez így, mit és miért féltettek tőlünk ennyire, „határon túliaktól” (- Istenem, már maga a szó is aberráció -), hogy a morzsák hívása erősebbnek bizonyult a vér szavánál. De megtörtént, és ezzel kénytelen volt rájönni az elcsatolt területek magyarsága: bizony, magára maradt, egyedül kénytelen megvívni ezen túl a mindennapok harcát.

Mi több, az is valószínű, hogy bizonyos értelemben, nemzeti értelemben például, éppen nekük, a kirekesztetteknek kell majd példát mutatni, megmenteni a kis anyaországban rekedteket.

Trianon óta valahogy minden nemzedék, - és valahogy minden nemzedék elárult volt – átörökítette a következőnek az erős, gondot viselő Magyarország illúzióját. Ez most megtörött ezen a népszavazáson: hogy mennyire baj, majd az idő választ ad rá. De tény, hogy éppen ez a kommunizmuson, forradalmon, Moszkva-téri emberpiacokon edződött nemzedék volt az, amelyben felébredt a dac és a sértettség, a fájdalom után csak felszegte a fejét, és azt mondta: - Hát jó. Akkor majd mi.

Felnőtté válott. A testvériség, a test-vér kapcsolat természetesen megmaradt: de többé nem „kisebbik testvér”, morális értelemben különösen nem az.

Amúgy a kezdeti trauma elfásult. Egy idő után a legmélyebb fájdalom is kiégeti önmagát. Ma már az sem ritka, hogy ha Csíkszeredában december 5.-e kerül szóba, arra gondol az ember: aznap játszik a Sportklub a Miskolccal a jégkorongbajnokságban.

És ez kétségkívül egészségesebb dolog, mint a sérelmet ápolgatni.

Bármennyire is ott legyen az a sérelem a behegedő felszín alatt.

Mert ott van.

Hiszen, egy másik hasonlattal élve: nem véletlen, hogy Hungáriát női alakban ábrázolják. Csak az őrületig szeretett nő megvetése és cserbenhagyása tud ennyire fájni.

Attól még szeretjük.