2014. július 30., szerda

Rattus Rhesus Glacialis (Transzilvállatok 26.0)



Ne tudd meg mi az.

Székelyül: patkán’ma’om.

Neve után ítélve, első pillantásra azt gondolnánk, bizonyára valamiféle celebeszi, vagy új-guineai fajta, pedig nem. A patkán’ma’om teljesen autentikus erdélyi, székelyföldi állatfajta, amelynek két vállfaja is megtalálható.

Egyikük, a rattus rhesus ordinaris többnyire a lajbiszaggatókban és más kultúrintézményekben fordul elő, első látásra teljesen olyan, mint az átlagos secler sapiens, és csak a megveretése előtti utolsó pillanatokban derül ki róla, hogy ő egy mekkora patkán’ma’om.

De erről most ennyit: foglalkozzunk inkább sokkal érdekesebb rokonával, az igazi, hamisíthatatlan  patkán’ma’ommal.

Külső megjelenése alapján igen könnyen beazonosítható: rendszerint fekete-fehér csíkos mezben, korcsolyával alsó végtagjain közlekedik, állandó habitátusa, azaz élőterülete a jégkorongpályák belső tere, máshol gyakorlatilag nem is fordul elő. Valószínűleg e megjelenés miatt gyakran előfordul, hogy felületesebb szurkolók összetévesztik a zebrával, s ezen téves felismerésüket: „hüüüülye zebra!!!” felkiáltással hozzák tudomásra.

Namármost, tekintettel arra, hogy a patkán’ma’om a jégpályán kívűl teljesen rejtőzködő életmódot folytat, ezen faj szinte teljes leírása a jégkorong-szurkolók és jégkorongozók leírásain alapul, mint ahogyan eredetileg nevét is tőlük kapta. 

A patkán’ma’om létezése önmagában rejtélyes, nyilvánvalóan valamiféle furcsa szimbiózisban él a hokistákkal, akik megtűrik maguk mellett a pályán, ezért cserében a rattus rhesus mindent megtesz, hogy megkeserítse életüket.

Szaporodása úgyszintén a jégpálya belterületén történik, ez onnan is látszik, hogy a törzsszurkolók igen gyakran biztatja fajfenntartási tevékenységre női felmenőivel, illetve a tájékozottabbak rektális közösülésre szólítják fel a caballus nevű állattal (v.ö: zebra). Ezek a pikánsnak is tűnő részletek egyáltalán nem ritkák a patkán’ma’om szokásainak tárgyalásakor, táplálkozási szokásait illetően is gyakran hallható, amint bizonyos férfigenitáliák elfogyasztására szólítják fel a vérmesebb szurkolók.

A patkán’ma’om egyszerre veszélyeztetett és védett állat. Veszélyeztetettsége rendszerint a hokimeccsek utolsó harmadában tetőződik, főként ha a hazai csapat vesztésre áll, ilyenkor még a játékosok sem átallják célba venni egy-egy jól irányzott koronggal. Ilyenkor a patkán’ma’om érdekében a mérkőzés után karhatalmi erők, gyorsreagálási egységek és állatvédők gondoskodnak a fajta állagának megóvásáról.

A patkán’ma’om látása igen gyenge, ezért gyakran ajánlják számára okuláré viselését, de mivel hallása is gyenge, e tanácsot legtöbbször nem hallja, és nem fogadja meg. Szaglása kitűnő, általában már szezon elején megszimatolja a győztes klubcsapatot.

Familiáris állat, amelyet a szurkolók bennsőségesen szólítanak meg, ezért ha elmegyünk egy csíki hokimeccsre, azonnal láthatjuk és hallhatjuk is, sőt felismerve magunk is ordíthatjuk: „TEEEEEE! PATKÁN’MA’OM, TEEEE!”

2014. június 10., kedd

Novorusszija.


Felirat hozzáadása
Nagyanyám, Isten nyugtassa, még azt mondta: „Bárki jöjjön, fiam, csak az oroszok ne jöjjenek...”

Nagyanyám meghalt, a világ változott. Elég alkalmam volt ezt megtapasztalni. A román „forradalom”, a délszláv háború, Transznyisztria – amit sorkötelesként, vagy kalandvágyóként átél az ember.

És most nézem a híradásokat. Dél-Kelet Ukrajnában harcok. Nem akármilyen harcok: hanem harcok. Emberek, sokan halnak meg. Gátlástastanul gyilkolja egy állam enyhén szólva is illegitim vezetője polgárait.

Mi közöm nekem Donyetszkhez? Luhanszkoz? Semmi. A doni kozákokhoz? Semmi.

Erdélyi magyar vagyok, és rengeteg közöm van hozzá, mint mindenkihez, aki az anyaországhoz akar visszatérni.

Ha húsz évvel fiatalabb vagyok, elmegyek harcolni a „szakadárok” mellé.  Őszinte főhajtás előttük. Ma már nem vagyok képes rá, legfennebb szembe megyek a „mainstream” médiával: és azt mondom: igen, jogos Novorosszija követelése. A Krím visszatérése külön melengeti lelkemet. Hiszen erdélyi vagyok.

Ukrajnához nem sok közöm. Hja, Kijevet, mi, magyarok alapítottuk? Hát, igen. Hogy Ukrajnát a mai formájában Hruscsov hozta létre? Hát, igen... Hogy a majdani „forradalom” egyik első eredménye a kárpátaljai magyarok és ruszinok jogfosztása volt? Hát, igen...

Száz szónak is egy a vége. (Ez amúgy orosz mondás.) Hajrá Krím, hajrá Novorusszija. És hajrá mindenkinek, aki visszatér az anyaországhoz. Erdély? Székelyföld? Vigyázó szemeink oda forduljanak.

Persze, vannak nemzetközi elkötelezettségeink.  Lebombáztuk már al-dunai tesvéreinket is. De ne legyünk újra az utolsó csatlós. Inkább legyünk vonakodó csatlós: egészségesebb.

Hajrá, Novorusszia.

És nagyanyámra visszzatérve: inkább mi menjünk az oroszokhoz,  mint ők hozzánk. Akinek füle van, hallja.

2014. április 13., vasárnap

Székelyföld, Szerelem.



Székelyföld, szerelem


 Kelet fele haladtak, a megengedettnél nagyobb sebességgel. A nő vezetett, a férfi az anyósülésen ült, sörözött és cigarettázott. Mert barbár volt, ahogyan errefele az emberek. Bal keze a nő combján nyugodott – néha a nő, sebességváltás közben, megsimogatta a kezét.

Kelet fele haladtak, s a régi határ, ahol gepidák és longobárdok, kunok és székelyek, románok és magyarok, oroszok és székelyek harcoltak egymással: ott volt, kitárulkozott, vízválasztó volt, minden, amit el sem lehet mondani.

Ezt érezte a nő és a férfi is. Felkanyarodtak az autóval egy soha nem járt útra a gerincen, majd megálltak.
Balra a Gyímesek, jobbra a Székelyföld. És zöld mező, kaszálásra várva, vadvirágok, csupa giccs, csupa szépség.
És ledőltek a fűbe, és igen, szeretkeztek. Ahogyan az őseik, ahogyan az állatok: mert otthon voltak.

....

Nyugatra haladtak, a megengedettnél nagyobb sebességgel. A nő vezetett, a férfi az anyósülésen ült, sörözött és cigaretázott. Mert barbár volt, ahogyan errefele az emberek. Bal keze a nő combján nyugodott – néha a nő, sebességváltás közben, megsimogatta a kezét.

Aztán egyszer csak balra – pedig arra nem szerettek menni – kis földút nyúlt ki, amelyre ráhajtottak. Sehova nem vezetett, s ha igen, örök titok marad: valami latin-amerikai kis falu, amazonászi település rejtőzhetett a székely földút végén: sosem fogjuk megtudni.

Megálltak, és hosszan nézték a sehová nem  vezető utat. Az úttalanság keresésében fogták egymás kezét. Annyira otthon voltak, mint soha.

És semmi nem történt, csak a béke, a szerelem, és aztán kihátráltak az autóval. Vissza a főútra.

....

Délre mentek, haladtak, a megengedettnél nagyobb sebességgel. A nő vezetett, a férfi az anyósülésen ült, sörözött és cigaretázott. Mert barbár volt, ahogyan errefele az emberek. Bal keze a nő combján nyugodott – néha a nő, sebességváltás közben, megsimogatta a kezét.

Jobbra egy kastély látszott, valószínűtlen, impozáns, tündérregényes, aminek nem itt a helye, ami csak itt lehet. Lekanyarodtak. Megálltak a kastély előtt, s leültek a szerény asztalok mellett.

Egy grófnő érkezett ki, felvenni a rendelést. Tényleg grófnő volt, s a családfája Európa egyik legöregebb tölgye. De azért tudomásul vette a hagymás májat, és a sült bordát.

Szilvapálinka is akadt.

Aztán csendes, nyugodt elmélázás, a tekintet körbeszalad a klasszicista homlokzaton, a gondosan újratelepített  kerten, és egymás szemében.

- Hozzám jössz feleségül, kedves?- kérdezte a férfi.

Székelyföld. Szerelem.
Na, és a szabadság is.

2014. február 4., kedd

Kakukkfű



Éhes volt, ezért valamit sütni kellett. Főzni nem tudott, férfiember lévén.

Éppen „víg özvegy” volt, kisebb hidegháború után a szerelem távozott egy hétre a közös lakásból. 
Szeretni is kell, enni is kell: tehát...

A füstölt oldalas finom -  morfondírozott... - megsütve sem rossz, sőt.

 Krúdyt olvasott azelőtt, ezért különös vonzalmat érzett most ezt az ártatlan állatot enni.

És mellé tojás. Ez egyértelmű. Aztán feltárta a hűtőszekrény mélyét, ebben a sokat átkozott, globalista világban, ahol elég benézni a hűtőszekrénybe, és földrészekre találhat az ember: igen, tojás is volt.

- Zöldség is kellene - gondolta, noha ősi csángó-székely emberként mérhetetlenül megvetett mindent, ami zöld, és a földben nő, és nem savanyított...

Néhány rátermett fehérhagyma mosolygott szembe vele. Elvette az egyiket. Felvágta, keresztbe vágta őket, amit minden nyugati hagyomány tilt, aztán a közepét kiszedve, a széles, tág hagymakarikákat a serpenyőbe helyezte.

-Egye fene –mondta – talán olaj is kellene alá. Olívaolajat vett elő, ami a szerelemnek köszönhetően volt a házban, és bőven öntött a serpenyőre.

Aztán a tojásokat a hagymakarikákba öntötte.

Gyönyörű tükörtojások sültek az olívában a hagymakarikák öveztében, füstölt oldalasok pirultak, és valahol, egészen közelről felnyávogott egy macska, aki azonnal kapott egy oldalbarúgást.

- Kevés parmezán kell még hozzá – gondolta. És tett. Nem keveset, sokat. Só, bors, paprika.
És kész volt a tökéletesség. Megterített, ecetes uborkát, paradicsompapkrikát tett mellé, és egy korsóba sört töltött. Isteni volt minden. 

Csak egyvalami hiányzott. 
Amikor erre rájött, kis üvegben kakukkfüvet vett elé, és bőven megszórta vele az ételt. Soha nem szerette a kakukkfüvet, ki nem állhatta az ízét.

De szerette a szerelmét, és most Ő hiányzott.