2008. május 26., hétfő

A kétkedés. (Zs.-nak)

"... az ilyen kétkedés fájdalmasabb a késnél. Ez a hús szörnyű kétkedése, és ezt nem gyógyítja semmiféle felismerés, hanem időnként elhatalmasodik az emberen, mint a betegség. Mint betegség ölhet is, (...), de különben magától gyógyul és elmúlik.

Bárhogyan legyen is, te idegen, aki én vagyok, óva intlek, főként a kétkedés betegségétől, mert ez a legrosszabb betegség, ami utolérheti azt, aki visszatért. Ilyenkor vonulj a magányba, és ne higgy a többieknek, hanem higgy inkább önmagadnak, önmagadat hallgatva, és higgy inkább a saját értelmednek, semmint másoktól szerzett tudásodnak.

A kétkedés betegségére a legjobb orvosság a mély álom. De amikor a kétkedés mardos, szemed elkerüli az álom. Menj hát a magányba, és vándorolj addig, míg teljesen ki nem merülsz, amíg újra aludni nem tudsz, és meggyógyulsz. Ha ez sem segít, élvezd a halhatatlanság szerét, míg a föld fátyolként szét nem oszlik a szemedben, és keresztüllátsz a valóságon, és észreveszed, milyen megtévesztő a valóság. De a halhatatlanság szere olyan, mint a szikánok szent itala, és ezért mérgező. Azt hiszem, minden időben minden nép ismerte és ismerni fogja ilyen vagy olyan formában, legalábbis a varázslók meg a papok."

(Mika Waltari: Turms a halhatatlan)

2008. május 21., szerda

Túl(zott) erő

Ha támadásba lendülsz: lehetőleg teljes készültséggel és határozottsággal tedd. Megfelelő erő, elhatározás nélkül fölösleges és veszedelmes lenne.

Ugyanilyen fölösleges és veszedelmes lehet a túlzott erő is. Az ellenfelet nem megölni, elpusztítani kell, hanem harcképtelenné tenni: ez minden katonai doktrína alapszabálya.

Az érzelmi hadviselésé is. Ha valakit szeretsz, előbb-utóbb harcolni fogsz vele, és bizonyos lehetsz benne, nem úszod meg nagyon mély sebek nélkül.

Ezért mindig légy készenlétben. Arra is, hogy Téged támadnak meg. Az egyik legnehezebb dolog a világon félelem és gyűlölet nélkül harcolni, olyannal, akivel nem harcolni szeretnél. Ilyenkor legtöbbször felborul a természetes rend, és vagy indokolatlan nagy erővel, vagy indokolatlan irgalommal viszonyulunk a helyzethez.

Az önfeladás, a harc nélküli irgalom céltalan, és terméketlen.

A túlzott erő felvonultatása pedig ijesztő, akadályoz, és ugyanakkor nevetséges is. A túlerőben mindig benne van hordozójának félelme.

2008. május 16., péntek

Férfisors

Dac. Sértettség. Büszkeség. Stílus. "Élni tudni kell". Attitűd. Kényelem. Jövőbe tekintés. (kisszékről, persze). Önpusztítás. Morc. És igény a társra.

Sosem lehet elég korán ráébredni erre. Végül úgy is ketten maradnak, az idők végezetéig. A férfi meg a "tyúk".

2008. május 13., kedd

Etrúria

"Gyönyörű pillanatok.

Emlékszem, amikor Veiji ostrománál díszruhámba öltöztem, ötven aranyat tettem köntösem bal oldalára, ötvenet a jobbra, és harcosaim élén kilovagoltam a biztos halálba.... Bár lehet, ez talán nem is Veijinél volt...

És emlékszem, ahogyan Cerveteri mezején állottunk a túlerő ellen, s a főemberek és haruspexek könyörögve kértek: ne induljak a csatába... És elindultunk. Aztán, a vesztett csata után, valami ismeretlen, alig vizes patakba fulladtam a nehéz vértezetben... Cerveteri lett volna?!

Tarquinia. Az utolsó védvár, amit megvédtünk az ellenségtől, akik rokonaink voltak. Ezt a csatát megnyertük, aztán saját népem árult el, s örgen, megtörve, földönfutóként nézhettem végig a bajtársak pusztulását békeidőben. Ez is a harc része, akkor megtanultam.

A vetuloniai mezők jutnak eszembe ilyenkor, ahol fogságba estem, s az utolsó szó jogán ivókupámmal halálba sújtottam az ellenség vezérét. Néha a gőgnek is adózni kell, mert ebből táplálkozik a harcosi lélek. Utána sokáig győztesek voltunk, s még távoli népek is imákba foglalták irántunk való félelmüket – holott félelemre okuk nem volt. Ma már mindegy.

Umbria... ahol testvérem, a lukumói vér ütött pártot ellenem, s ahol pusztán az ősi vesszővel kezemben átsétáltam az ellenfél táborába, s gyermekként hoztam ki öcsémet onnan, megszégyenítve, mert vére és az istenek ellen támadt. És nem akadt ember, aki nemhogy fegyvert, de tekintetét rám emelte volna...

Populoniára gondolok ilyenkor barátaimmal, a helyre ahol soha nem harcoltunk. Ahol megjelentek és behódoltak előttünk mind a környező népek, mert vidám és erős harcosokat láttak seregünkben, s életösztönük megsúgta az örök igazságot: soha ne harcolj azzal, aki életéhez nem ragaszkodik. Vagy azzal, aki életéhez túlságosan is ragaszkodik. Már magam sem tudom: elpuhultam, elpuhultunk az állandó bölcsességben. A helyekre sem emlékszem pontosan. Az időkre sem.

Száz aranyam azért még mindig akad, amit köpenyemben kétfele oszthatok, mielőtt kilovagolnék a végzet elé. Bár aligha lesz erre még alkalom."


(A fotón toszkánai látkép. Hát nem ismerős?)