2010. november 8., hétfő

Pillanat, kép

Gyimesközéplok, szombat délután... Édesanyám és a házi kedvenc.

2010. november 6., szombat

Könyvajánló: Marcus Aurelius

Van az úgy, hogy az embernek egyéb sem jár a fejében, csak a napi nyavalyák, a közköltség, a kis-és nagy kudarcok, a család, a munkahely, s úgy általában, amiről azt hisszük, ez maga az élet. Hogy milyen élet, abba ne menjünk bele.

Illetve dehogynem. Mert ilyenkor jó elővenni Marcus Aureliust. Vagy Senecát. Vagy Epiktétoszt. A sztoikusok bármelyikét. De mi most maradjunk Marcus Aureliusnál, és fő munkájánál: az „Elmélkedések”-nél.

Már ez önmagában, hogy „fő munkája”… De egy sztoikusnál ez megengedett. Mellékesen a Római Birodalom legnagyobb, leghumánusabb császára. Kiterjedésében az ő idején volt legnagyobb a birodalom. És béke volt a Birodalomban: mert folyamatosan nyitva volt ugyan Janus temploma (a háborús hadviselés korabeli jelzése), de ezeket a harcokat nem a belországban vívták. Ott béke volt és bőség, és vallásszabadság, először és utoljára.

Az „Elmélkedések” egy emberfölötti hatalommal rendelkező, emberfölöttien bölcs ember halk szavú elmélkedései a világról. (Ennyit arról, hogy a hatalom korrumpál.)

Rövid, emészthető, emberi szóval szólott elmélkedések a világról. Nem szentenciák, bár annak is nevezhetnénk őket – de akkor éppen annak a sztoikus császárnak mondanánk ellent, aki elfogadta a római pantheon mellett a Mithrász-kultuszt, sőt, a bimbózó kereszténységet is. Lenézte ugyan kicsit: de hát egy jó sztoikus olyan, mint manapság az unitáriusok. „Egy az Isten, s az se’ biztos”. Vagy több, de az se biztos. A kételkedés nem kétségbe-esés.

Ha valaki éppen nem erkölcsnemesítési szándékkal olvassa ezt a könyvet, akkor is nagy élmény. Iszonyúan közeli és emberi lenyomata annak a világnak, ami nem is volt annyira távol. Mert tele van a hétköznapokkal, a hétköznapok nyavalyáival, a sorok mögött ott a füst, a vér, a könny, a pompa, az emberi hiúság.

Atyámnál megfigyeltem szelídségét és érett megfontolással formált ítéletéhez való állhatatos ragaszkodását. (…) Lemondott a fiúkkal való szerelmeskedésről, egyenlőnek tartotta magát embertársaival, nem vette rossz néven, ha barátai nem jelentek meg asztalánál, vagy útjain esetleg nem kísérték el”.

Hát erre varrjon gombot a mai olvasó. Pedig nincs olyan távol ez a meghökkentő részlet a mai élettől… Csak másak voltak a társadalmi szokások.

Senkivel sem történik olyasmi, aminek az elviselésére nem termett” –írja ugyanez a császár. És igen, ez visszaköszön mai napig minden vallás tanításából. Hogy beletörődés? Igen, az. Miért, a lázadásnak több értelme lenne?

A könyv – jó lenne tekercsben olvasni, szálkás, szép latin betűkkel, ahogyan azt Arrobonában írta a császár – rövid, didaktikus, autoritárius. Nem szépirodalom. De szép irodalom. Megvigasztal, gondolkodásra késztet. Arra tanít, hogy egy szabályok nélküli világban az egyetlen méltó élet saját szabályaid szerint élni: de ahhoz következetesen. Ne légy igazságtalan, ne légy mohó, ne légy hűtlen. És ebben nagyjából minden benne van.

Jut eszemben: Arrobona, ahol Marcus Aurelius e könyvet írta, mai nevén Győr. Ha hiszünk a hely géniuszában, akkor ezt is jegyezzük meg.

Végezetül a könyv egyik legfontosabb mondata a sok közül:

Egy dolog nyugtalanít: nehogy olyasmit tegyek, amit emberi alkatom nem akar, vagy ahogyan nem akarja, vagy amit most nem akar.

Na ezen aztán lehet, és érdemes elmélkedni.