Carnis maialis effusus. (Transzilvállatok. 7.0.)

Ne tudd meg, mi az.

Ha mégis, az egyik legelterjedtebb állatfajta Regio Siculorumon belül, magyar népneve: részeges disznyó.

Felületes antropológusok, nyelvészek és tudósok - akiken rengeteget nevetünk errefele – a részeges disznyót pejoratív névként értékelik, és nyilván, átsiklanak felette.

Pedig.

A részeges disznyó közeli rokonságban áll a Felis bibaculussal, azaz szeszmacskával. Óriási külömbség, hogy míg a szeszmacska bizonyos stílussal bíró ragadozó alkoholfogyasztó, a részeges disznyó teljesen demokratikus állat: mindent megiszik.

Székely körökben kedvelik a részeges disznyót, minden szikulusznak van legalább három ilyen barátja, s ha ara gondolunk, hogy elvetemült, nyugati népek a disznót szitokszóként ismerik, ismét rájövünk, mi Ázsiából jöttünk, nálunk a disznó szent.

Mi úgy szeretjük a disznót, mint az új-guineai pápuák a misszionáriust, ölelgetjük, etetjük, megbecsüljük, amíg hízásra nem érik: aztán megesszük, és ódákat mondunk a véreshurka és oldalas fölött.

A részeges disznyó többnyire normális ember, aki a napi tíz óra munka után egy órán belül mattrészegre issza magát a helyi becsületsüllyesztőben, hazafele menet bekopog a szomszédhoz, ott is iszik valamit, majd hazamegy, röfög valamit a családnak, és lefekszik, és horkol.

Vannak vélemények, miszerint részeges disznyó tulajdonképpen nem is létezik, ez csak a feleségek elmeszüleménye. Érdekes elmélet, e sorok írója rengeteg részeges disznyót látott életében, de még mindig nem meri azt mondani: ez nem a feleségek hallucinációja.

A részeges disznyóról két dolgot feltétlenül tudni kell, akár létezik, akár nem:

1. Akkor iszik, ha muszáj, márpedig az élet azt diktálja, hogy mit tehetnél: muszáj.

2. nem emlékszünk már rá.

Óriási rejtély, hogy a carnis effesus seclericus, a székely részeges disznyó körülbelül hatvanéves élettartama folyamán családot alapít, házat épít, napi két műszakban dolgozik, és aztán mégis elviszi a májcirózis. És mindenki úgy emlékezik rá, mint jó emberre, csak amikor kiöntik a temetésén az első pohár pálinkát a földre, mondják a közeli rokonok: részeges disznyó volt.

Állítólag a homo sapiens sapiens rokona: a távoli jövőben.

(Para István illusztrációja)

Könyvajánló(k): Kós Károly

Kós Károlyról egyrészt nagyon könnyű, másrészt nagyon nehéz írni.

A királyt dicsérni gyalázat, a királyt „megütni” meg egyszerűen nem lehet. Mondjuk, utóbbi nem is áll szándékomban.

Azért megkockáztatom, jó ideje, ha Kós Károlyról van szó, az emberek, illetve az erre a névre érdemes földi létezők többségének szinte kizárólag építészeti öröksége, könykiadói, kultúrateremtő életműve jut eszébe: és egyre kevesebbeknek az Az Országépítő, a Varjú nemzetség, a Budai Nagy Antal..., vagy ne’adjIsten az Atila királyról ének...

Pedig...

Na ilyenkor kéne hallgatni, ha az ember Kós Károly szellemében ír, de hát mi nem olyanok vagyunk, ami elég nagy baj. Kevés vonallal, nagy terekkel, határozottan és maradandóan rajzolni valamit, csak a nagyon nagyok kiváltsága.

Nem véletlen, hogy a stílus szó a latin stylusból ered: az ónvessző, amellyel írni, rajzolni, de akár zsarnokot ölni is lehet. Gondoljunk csak a Kiáltó Szóra...

Persze, csendesebb idők voltak, gondolnánk felületesen. Nem volt ekkora információáradat, nem volt ennyire kényes egyensúlyválság a világon, nem volt... MI NEM VOLT?!

Ha létezett zűrzavaros, egyensúlyhiányos, igazságtalan világ a földön, az éppen az Ő idejében volt. Elveszett minden, ami rend volt, egyensúly, megszokott, évszázadok rendje. És mégis, vagy éppen azért.

Kós Károly a lehetséges, egyetlen, emberfeletti erőt kívánó emberi utat választotta. Alkotott, megörökített, szemléltetett, gyűlölet és indulat nélkül. Ahogyan kell, ahogyan kellene.
„Emberek volnánk, ha elgondoljuk...”

Szilágy Júlia írja egyik kötete hátoldalán: „Látó ember, és láttató író volt”. Ez minden bizonnyal az egyik legjobb megfogalmazás, amire Kós Károly is, lógó bajuszával és szerénységével együtt, alig észrevehetően biccentene.

Hát olvassuk, nézzük, el ne feledjük. Lehet, ő az az Erdély, amit mindig is szerettünk volna, s amíg szeretnénk, soha nem fog elveszni.

Hit, vallás.

Régóta eljött az ideje, most mondom én is: „fasiszta” vagyok.

Aki most politikai kategóriában gondolkodik, annak egészségére. Én a magam részéről, kellemesen negyvenes, nemzetben, magyar nemzetben gondolkodó emberként mondom most: „Legyünk szelídek, mint a galambok, és okosak, mit a kígyók.”.

Hogy ez egybeesik egy bizonyos hitvallással, az teljesen véletlen. Komolyan. Keresztényi, mi több, okos hitvallás. Nem véletlen erdélyi születésű.

Tizenévesen a fasizmusban hittem, ez Ceausescu nyolcvanas éveiben volt. Aztán volt liberális elmezavarom, majd újságíróként húsz év alatt sok más dolgot megtapasztaltam. Aztán értékeltem és érzékeltem a szociális érzékenységet, a politikai korrektséget, és egy csomó hülyeséget, amit meg kell tanulni ahhoz, hogy megvethesd.

Jelenleg azt hiszem: vannak emberek, akikhez hűséges vagy. És van hit. Van nemzet. Van Isten, bárminek is nevezed.

Vagy nincs: de akkor ahhoz kell hűségesnek lenned, amit tagadsz: tehát van. Ha más nem, az Isten alakú űr benned.

Távol álljon tőlem a biblikai prédikáció, de Jézus mondá: „ a Te szavad legyen igen-igen, vagy nem-nem. Az Úr a langyosakat kiköpi a szájából.”

Hát ezt csak az nem hallja, akinek nincs füle a hallásra.

Nem egymás ellen harcolunk: hanem egymásért. De amióta szemfogaink vannak: ragadozók vagyunk. Ez is az ember.

Csak egyszer már végre: légy az, aki vagy. Ismerd meg önmagad, és most szándékosan nem írom le a görög megfelelőt: mert tőlünk, magunkfajtától tanulták.

Hát akkor legyünk azok, akik vagyunk. A most ismert világ éppen omlik összefele. Semmi más nem marad: csak önmagunk. A hit. Bármiben. A hit.

Aztán lehet ezt nevezni bárminek. Mindenki megnevezheti, ahogyan én is most. Ezek csak nevek: a lényeg, hogy legvégül csak a mámor, a bárminek nevezhető Isten, és a lojalitás marad.

Végső soron: a rend az, ami rendben tart. Na, ez a "fasizmus". Illetve: majd kiderül.

Vendégszöveg: Tiffán Zsolt.

Vállak és kulcsok.

Valamikor, gyermekkoromban egy gyönyörű őszi napon a villánykövesdi pincesor egyik házának ajtajánál egyedül vártam nagyapámat, kivel együtt tölthettem a délutánt. Az öreg jöveteléig eltelt egy kis idő,addig volt időm bejárni, újra és újra felfedezni a pince környéki zugokat, lyukakat fúrni a vén fal puffadó vakolatába, s kergetni a nap melegén sütkérező gyíkokat...

Aztán a pincesor elején egyszer csak megjelent... A Hochstel-en keresztül jött, ahogy a legtöbb kövesdi szokása volt ez. Évszázados ösvényeket járt nap mint nap, azt hiszem, minden lépése a múlt felidézése volt, mégis a röghöz kötött ember jövőbe vetett hite. Talán a jól bejárt ösvények nem is igazán arra valók, hogy a mindennapi lépéseinkre figyeljünk,hanem hogy menet közben nem csak a saját, hanem az előttünk járók, és az utánunk jövők mérföldköveire is gondoljunk.

Nem láttam az arcát, mégis tudtam, hogy Ő az... Egyik kezében a hatalmas pincekulcs lengett, a másikban a demizsont vitte. Ott volt két kezében a gazdagsága: aprócska, maradék birtokának nyitja, s élete munkájának mindennapi gyümölcse. Mondom, tudtam, hogy Ő az. A járásáról tudtam, de leginkább a vállairól. Egyenes tartása volt az öregnek, mégis látszott rajta, hogy majd' leszakadnak a vállai. De tartotta őket, erővel és hittel, pedig azokon a vállakon ott csüngött, ott tombolt az egész XX. század....

Ott nehezedett vállain minden: az elvett birtok, az elorzott, mások által elfoglalt ház, a mély alázattal végzett munka, a magántulajdon, egyáltalán az önbecsülés kényszerű elvesztése, a sötét szurdokokon keresztül vezető menekülés, az éhes gyermek ájulása egy idegen szállás éléskamrájának láttán, a fékeveszett cinizmus által kísért, félelemmel teli hazatelepülés, szaktudásának a dilettánsok által való dünnyögő elismerése. Ő állt a saját maga vállán. Ő aki csak boldogulni akart, s mégsem sikerült....

Aztán odaért, szeretettel rám köszönt, decens öleléssel jelezte mérhetetlen boldogságát, arcán nyoma nem volt a vállak terhének, finoman de magabiztosan behelyezte, majd megforgatta a kulcsot a zárban. Volt abban a mozdulatban valami máig megfogalmazhatatlan romantika, s olyan hang, melyet a szívével érez az ember, s mely alapján megérti, hogy a vas igazi keménysége saját belső lágyságában rejlik. Olyan hang, melyben a dúrok és a mollok táncot járnak, olyan hang, melyben a fém csikorgása aranyos hegedűszóként csilingel a vaskos pinceajtó mély dörmögése felett. Az a pillanat olyan igazán nagy pillanat volt ebben a szédítő történelemben... Gyermeki lélekkel éreztem azt, amit felnőtt aggyal már nem is ért az ember.....

Apocalypto

Az, hogy Orbán Viktor és a Fidesz-kormány jobb- és baloldalról nézve egyaránt maga a patás ördög, és minden rosszak kútfeje, teljesen egyértelmű és világos.

Mármint egy olyan világban, és olyan országban, ahol jobboldalnak, nemzeti radikálisnak nevezi magát egy semmilyen jövőképpel, klasszikus műveltséggel nem rendelkező társaság, aki történelmi, kulturális ismereteit maximum a facebookos megosztásokra építi – na nesze neked, antikozmopolitizmus! -: és ahol a baloldal a nemzetközi tőke gátlástalan kiszolgálója, ahol sem szociális érzék, sem méltányosság, sem igazságosság nem fordul elő soraikban. Hazaárulás annál gyakrabban.

Ha Gyurcsány baloldali, és Novák Előd jobboldali, akkor tényleg valami apokaliptikus világot élünk.

És ebben az apokaliptikus világban egyensúlyozunk mi, és akkor csodálkozunk, tényleg, szinte senki nem ért bennünket, hiszen valóban: Orbán szembemegy az IMF-el, a gazdasági gyarmatosítókkal, a Jobbik szembemegy Orbánnal, ugyanakkor EU-s zászlót éget, a szocik szembemennek mindkettővel, és európai értékrendet vallanak, miközben kifosztották és megalázták Európa közepét, a liberálisokról már nem is szólok, mert e jobb sorsra érdemes szót végképp meggyalázta az SZDSZ és az LMP.

Abban a paradox helyzetben vagyunk, amikor majdnem minden tábor egyetért abban, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan, és abban is, hogy ez nem a magyar kormány baja, de szinte mindenki rögvest Orbánt hibáztatja. Mert szembefordult az IMF-el. Mert nem fordult eléggé szembe az IMF-el. Mert nem szolgálja ki Izraelt. Mert kiszolgálja Izraelt. Mert kettős állampolgárságot adott a határon túliaknak. Mert nem hamarabb adta meg, és amúgy is magának nyúlja le.

Mert magyar, mert nem eléggé magyar, mert vizionárius, mert szűklátókörű.

Ha belga lennék, német, francia, tényleg elképedve, és nevetve nézném végig ezt a kutyakomédiát. A szlovákokat, románokat, ukránokat, szerbeket legalább értik, bármi történik, hiszen ott egyértelmű, ha valaki nemzeti... És akkor csodálkozunk, hogy még mindig minket szívat mindenki.

Egyszer végre meg kellene tanulni hallgatni öt percet, mielőtt megszólalunk. Nem a lehetetlent kérem: hogy tanuljunk, bölcsek legyünk, körültekintők, okosak mint a kígyók, szelídek, mint a galambok.

Nem, csak annyit, hogy ne zsigerből hazaárulózzuk le azokat, akik mi vagyunk. Petőfit sem választották meg otthonában képviselőnek, Széchenyi is megbolondult, Kossuth is „ellopta” az ország vagyonát a fáma szerint, az egri vár védői szegényen vagy fogságban haltak meg: hát csak kicsit kéne elgondolkodni ezen...

Addig meg, kicsit, tényleg csak történelmi léptékkel öt percre tegyük félre az alaptételt, hogy „minden magyar meg akarja menteni hazáját, de egyetlen magyar sem tűri, hogy helyette más tegye ezt meg.”

Most legutóbb adtunk egy felhatalmazást négy évre. Nem akármilyent. S ha az eddig megvalósításokat nézzük: nem tettük rosszul. "Persze", mindenki más jobban tette volna: állítólag. De eddig nem tette, és ez kulcskérdés.

Hát ebből induljunk ki. Semmiféle eredményes harc nem lehet, ha nem tudod, ki az ellenség. És a nemzet ellensége jelenleg NEM a magyar kormány.

Legyen hát ez valamiféle nemzeti minimum, ha már többre nem telik.

(a képen látható román felirat jelentése, értelemszerűen: "Vigyázat, harapós kutya!")

Sár, köz.

Sárközy.

Sárközi.

Sarkozy.

Az Egri Csillagok óta tudjuk a Sárköziek genealógiáját, ez persze nem fontos. Istenem, miért ne lehetne cigány az államelnök ott, ahol tunéziai, marokkói, vagy akár eszkimó is lehetne.

Mindez feltételes módban, mert Sárközyről bármit is állítani, például hogy nemzetisége lenne, már önmagában túlzás.

Ő egyszerűen csak képviseli a francia "ancient regime" arroganciáját, ahogyan ezt a janicsárok, illetve hogy a magafajtája is értse: a neofiták szokták.

Most éppen, miközben omlik fejükre az európai ház, éppen levelet írogat Orbán Viktornak, a magyar miniszterelnöknek, hivatalosan számon kéri, miért is nem kedveznek annak a négy-öt francia cégnek, adóval, lehajtott fejjel, pénzzel, mézeskaláccsal.

Pedig ha kedvezne, talán megsimogatnák a fejét, így viszont nagyon nem.

Mi több: irgumburgum, Uniós szankció, és szinte polgárháborús felhívás, miszerint: Párizs, és Berlin a "magyar lakosság ébredésének kezdetére" számít.

Magyarra fordítva: jöjjön már vissza Bajnai vagy Gyurcsány, akik ingyen adták a "libát". Vagy "ócsítottak'. Vagy úgy vettek fel helyettünk hitelt, hogy meg sem kérdeztek róla. Vagy bármit.

Tényleg rendkívűli világot élünk.

És most jön az a Sárközy. Bocsánat: Sarkozy. Óriási a különbség.

Muszáj lesz újraolvasnom Rabelaist, Villont, Rimbaudot. Csak hogy ne utáljam meg Trianon után újra ezeket.

"La anul, la anul/ veniţi cu paşaportul".

Mai helyzetkép. U16-os "román" hokiválogatott. Idézőjelben, mert egyetlen román van a gyerekek között.

Csíkszeredában vagyunk, december 1-én, ami a románoknak ünnep, nekünk nem igazán.

Az egyetlen román fiú a "román" válogatottban rászól a székely kollégákra, ne beszéljenek magyarul, mert "ők is románok".

Ennél kevesebbért már embert is öltek, de itt most nem, mindössze vizes törülközőkkel elverték a seggét a kölyöknek az öltözőben a kollégák, akik nem tehetnek arról, hogy román mezben játszanak, de magyarok, és tizenhat évesek, és hokisták, és ezért le a kalappal előttük.

És most áll a bál, és rettenetes cirkusz van, mert a magyarok már megint, és megint és megint gyilkolásszák az ártatlan románokat.

Pedig dehogy. És hajrá székely fiúk, hajrá U16-os székely - románnak nevezett - válogatott, akik még nem bolondultak meg annyira, hogy eltűrjék a sértegetést.

Ha ezeket a gyerekeket megbüntetik, beszállok a fizetésbe. Minden lehetséges, emberi módon mellettük vagyok.

Amúgy meg, a régi rigmus, ilyenkor csak kijön belőlem, ha már hokiról van szó: "La anul, la anul/ veniţi cu paşaportul".