2017. május 17., szerda

We, king.





Svédország, szerelem.

És ismét útra kelt a hajós. Nagy tengerjáró hírében állt, noha ideje korát megélt ember volt, s előszeretettel üldögélt otthon, meleg sört kortyolgatva, s kalandjait mesélve a hozzá hasonló marcona embereknek.

Ezúttal ismét Északra ment, felkeresni a régi rokonokat, megnézni, mi maradt belőlük, s mire számíthatni a jövőben. Meg egyáltalán: hívta Észak, ahol valamikor szép napokat töltött.

A vörös téglás házak földje, ahol az emberek még mindig építkeznek, noha már nem tudják miért. Ahol kereskednek, holott több a pénzük, mint amit el tudnak költeni. Ahová befogadják a népek országútjain és tengerein érkező népeket: pedig valamikor ők kalandozták körbe a világot.

Talán ezért olyan befogadóak.

Házaikon nincs díszítés, szívükben sincs. Egyenes emberek: ha nevetni kell, nevetnek, ha dolgozni kell, dolgoznak, ha ki kell halni, kihalnak. És szívósak, kemények, mint a róluk elnevezett acél. 

Valamikor, nagyon régen a hajós népével együtt kalandozták körbe az ismert világot. Ma már csak néha összevillan a szemük: a kalandozás tüze kihunyt bennük.

Inni még tudnak. Nagyon. 

Asszonyaik szépek, a férfiak erősek: de valahogy kihunyt a szikra, s most hajdani szolganépek jönnek, és ezek a harcosok házat, hazát, megélhetést adnak nekük. És csendesen elmélázva nézik a hosszú skandináv éjszakában az elmúlást. Lehet, tudnak valamit. Lehet, elfelejtették, amit tudtak.

Karcsú, szép asszony néz egy toronyból, bronzba öntve, s várja a tengerről hazaérkező férfiakat. Soha nem érkeznek már haza. A tereken királyok állnak, büszkén, lovon, vagy gyalogoson, és északi méltósággal: éppen hódítanának vagy várost alapítanak. És a talapzaton idegen sarjak söröznek, harsányan, otthonosan.

A vikingek hallgatnak.

Pedig ott vannak, ott a szemekben, a kézfogásokban. A „Skol” köszöntésben. Az összeszorított fogakban. A farkasnevetésben, és a lenyelt szavakban. Ott vannak a lakótelepi vadnyúlban, a parkokban, az alkoholos önfeladásban. Egyszer talán feltámad Walhalla.

És körben a történelem. A terhes múlt, a dicsőség, majd a meghunyászkodás: háromszáz éve nem dúlt háború ezen a földön, és ez meglátszik rajta. Néha fel kellene a tarlót égetni.

Kimegy a hajós a helyiekkel, hunok és vikingek emléke lángol fel ilyenkor, még ha hűtőtáska is van a nyereg helyett: és megáll a legendák helyszínén, Kattegat és Skagerrak, innen indult minden valamirevaló viking portyázni, Írországot sarcolni, Normandiát alapítani, Amerikát felfedezni. Fúj a szél, és hideg van. Kő, víz, és hideg. És akkor a hajós a barátjával belemegy, és megmártózik a vízben, mert valakinek már ideje ezt is megtenni, akkor is, ha majdnem jeges a víz.

És utána kolbászt esznek, mint annak idején Rőde Ormék, és boldogak, majd két nap múlva fáj a derekuk. 

De akkor is megérte, mert adózni kell annak, amik voltunk, és aminek hinni szeretnénk magunkat.

Majd haza. Otthonról, haza. Közben némi köményes pálinka, ami erős kapocs a két nép között, néhány közös szó, és néhány férfias kézfogás.

És a vörös téglás házak.

Svédország, szeretlek.

Nincsenek megjegyzések: