2012. január 25., szerda

Vendégszöveg: Tiffán Zsolt.

Vállak és kulcsok.

Valamikor, gyermekkoromban egy gyönyörű őszi napon a villánykövesdi pincesor egyik házának ajtajánál egyedül vártam nagyapámat, kivel együtt tölthettem a délutánt. Az öreg jöveteléig eltelt egy kis idő,addig volt időm bejárni, újra és újra felfedezni a pince környéki zugokat, lyukakat fúrni a vén fal puffadó vakolatába, s kergetni a nap melegén sütkérező gyíkokat...

Aztán a pincesor elején egyszer csak megjelent... A Hochstel-en keresztül jött, ahogy a legtöbb kövesdi szokása volt ez. Évszázados ösvényeket járt nap mint nap, azt hiszem, minden lépése a múlt felidézése volt, mégis a röghöz kötött ember jövőbe vetett hite. Talán a jól bejárt ösvények nem is igazán arra valók, hogy a mindennapi lépéseinkre figyeljünk,hanem hogy menet közben nem csak a saját, hanem az előttünk járók, és az utánunk jövők mérföldköveire is gondoljunk.

Nem láttam az arcát, mégis tudtam, hogy Ő az... Egyik kezében a hatalmas pincekulcs lengett, a másikban a demizsont vitte. Ott volt két kezében a gazdagsága: aprócska, maradék birtokának nyitja, s élete munkájának mindennapi gyümölcse. Mondom, tudtam, hogy Ő az. A járásáról tudtam, de leginkább a vállairól. Egyenes tartása volt az öregnek, mégis látszott rajta, hogy majd' leszakadnak a vállai. De tartotta őket, erővel és hittel, pedig azokon a vállakon ott csüngött, ott tombolt az egész XX. század....

Ott nehezedett vállain minden: az elvett birtok, az elorzott, mások által elfoglalt ház, a mély alázattal végzett munka, a magántulajdon, egyáltalán az önbecsülés kényszerű elvesztése, a sötét szurdokokon keresztül vezető menekülés, az éhes gyermek ájulása egy idegen szállás éléskamrájának láttán, a fékeveszett cinizmus által kísért, félelemmel teli hazatelepülés, szaktudásának a dilettánsok által való dünnyögő elismerése. Ő állt a saját maga vállán. Ő aki csak boldogulni akart, s mégsem sikerült....

Aztán odaért, szeretettel rám köszönt, decens öleléssel jelezte mérhetetlen boldogságát, arcán nyoma nem volt a vállak terhének, finoman de magabiztosan behelyezte, majd megforgatta a kulcsot a zárban. Volt abban a mozdulatban valami máig megfogalmazhatatlan romantika, s olyan hang, melyet a szívével érez az ember, s mely alapján megérti, hogy a vas igazi keménysége saját belső lágyságában rejlik. Olyan hang, melyben a dúrok és a mollok táncot járnak, olyan hang, melyben a fém csikorgása aranyos hegedűszóként csilingel a vaskos pinceajtó mély dörmögése felett. Az a pillanat olyan igazán nagy pillanat volt ebben a szédítő történelemben... Gyermeki lélekkel éreztem azt, amit felnőtt aggyal már nem is ért az ember.....

Nincsenek megjegyzések: