Korai, de öröm.

Szavazhatunk. Végre.

Sőt, minden fanyalgás, jópofáskodás dacára: választhatunk is. Mert az, hogy minden szavazat számít, nem csak Romániában, az Egyesült Államokban és Szenegálban igaz: hanem a Kárpát-medencében is.

Az új magyar(országi) választási törvényjavaslat szerint a határon túli (- rossz szó, de erről később-) állampolgárok is szavazhatnak a magyar(országi) választásokon.

Természetesen országos listára, azaz pártokra, és nem egyéni jelöltekre.

Na, ilyenkor jön, és jön, és jön, rendületlenül az ellenkampány. Hogy ez gyakorlatilag fél szavazatot számít. Mihez képest, kérdem én? Részvétel kérdése minden. Hogy nem szavazhatunk egyéni jelöltekre... Nos, majd az is lesz. Most még nem. Mert ez egy újabb falat, és aki ezt nem érti, az gondoljon arra, milyen jó lenne úgy választani, mint annó Iliescu és Vadim közül Romániában...

Márpedig, a jelenlegi kisebbségi magyar politikai helyzetet tekintve a Kárpát-medencében, alighanem hasonló személyi választások elé kerülnénk.

Nem beszélve arról, hogy mégis, hogyan szavazzunk mi, Beregszászról, Dunaszerdahelyről, vagy Kézdivásárhelyről, mondjuk a karcagi képviselőre?!

Ez ilyen egyszerű. De nem, a mindenkori megmondóemberek ezt gyorsan lefordítják: hogy a határon túli magyar szavazata félszavazot ér.

Hát egy lópikulát, hogy legyünk szalonképesek.

Nem: a szavazati jog szavazati jog. És ez él, és 66 év óta újra van. Szavazhatunk, és beleszólásunk van abba, hogy a mindenkori magyar Országgyűlés a MI Országgyűlésünk is legyen.

És hogy határon túli... Pillanatnyilag igen. Talán hosszú távon is. A történelem nem lineáris, nem tudjuk, mi lesz. De legalább ne használjuk ezt a szóösszetételt, ne sulykoljuk az agyunkba, azt, ami természetellenes. Maradjon „egyszerűen” magyarság, bárhol is éljen, aki magyar állampolgársággal bír.

Mert nagy dolog ez, amit megint csak az nem ért, aki nem akarja.

Én részemről örülök a lehetőségnek, élek vele, és igen, hálás vagyok.

Igen, hálás vagyok, ha úgy tetszik, „megvásárolt” vele, az, aki. Nem leszek feltétlen kiszolgálója, híve, de nem felejtem el, ki adta meg nekem a választás lehetőségét. Azt a lehetőséget, amiért éppen az ellendrukkerek ugatnak, amikor nem rólunk van szó: de ilyenkor elborzadnak tőle.

Hát éljünk majd a lehetőséggel. És ne mérlegeljük, hogy leadott szavazatunk mennyit számít majd: hanem szavazzunk, lelkiismeretünk szerint.

Ha nem, akkor majd ismét lehet sírdogálni, jaj, de átvertek minket.

Nem. Mi magunkat verjük át, ha elhisszük, hogy nem számítunk.

Könyvajánló: Diktátorok könyve

Nem is tudom, de ha nekem valaki azt mondaná, utazgassak körbe a világon, és írjam le, miket látok, aligha szerepelne az úticélok között Bolívia, Észak-Korea, Kambodzsa, esetleg valamelyik szökőár, földrengés, vagy árvíz sújtotta vidék.

Na de ez én vagyok, a gyarló ember, aki a legkövérebb bajt is odaadom a legsoványabb jóért. Él viszont Magyarországon egy „bolond” ember, aki minden fölösleges udvariaskodás nélkül, szerintem messze a legjobb újságírója e népnek, amelyre néz a Kárpát. Pedig elég erős a mezőny.

Naná, hogy erdélyi gyerekről van szó. Lukács Csaba Parajdon született, valamikor a ’90-es évek elején ment „ki” Magyarországra, ahol aztán azóta is ontja magából a jobbnál jobb írásokat, vezető lapok vezető újságírója lett, száguldó riporter, egyszemélyes fel- és megmentő sereg időnként, karítatív szervezet munkatársa, és megszállott ember.

Ha néha éppen beszélni akarok vele, akkor elég belenéznem a hírekbe, hol történik éppen egy jó kis katasztrófa, háború, tömegmészárlás, ínség, és máris tudhatom, hol van Csaba. Néha Afganisztán, vagy Irak, esetleg Törökország kurd része, vagy éppen Nepál, esetleg Indonézia, van, akinek kicsi a világ.

Mindezt Lukács Csaba legutóbbi műve, a „Diktátorok könyve” kapcsán mondom el. Ebben a kötetben Bolíviába, Burmába, Észak-Koreába és Kubába kalauzol el bennünket magával a szerző: jó nekünk, mert kényelmesen elborzonghatunk, sőt akár nevetgélhetünk is a fotelből. Csaba barátunk ellenben élelmet, ruhát, sőt kamerát csempész be a világ egyik legrettenetesebb börtönébe, a bolíviai San Pedróba Tóásó Előd atyánkfiához, tartja benne a lelket, tudósít a vérlázító jogsérelmekről, embertelen bánásmódról, aztán átruccan, és megnézi magának, milyenek is voltunk/lehettünk volna mi is, ha beteljesül Ceausescu észak-koreai rémálma, Burmába ugyancsak nem megvilágosodni megy, Cubában pedig véletlenül sem jut eszébe egy luxushotel strandján napozni, nem, ő megy, és feszegeti a pofonosládákat mindenhol, hogy azért a magunkfajta rút szibarita váz is kozmetikázatlanul lássa, micsoda világban élünk.

Az csak természetes, hogy a Diktátorok Könyve utolsó fejezete Romániáról szól, egészen pontosan a Ceausescu-diktatúra végnapjairól, végóráiról. Nehogy azt higgyük, erről is mindent tudunk: nem, Csaba sokkal többet tud, tessék elolvasni a könyvet.

A könyve egyébként egy készülő sorozat első darabja, a sorozatot Cseh Tamás tiszteletére “Micsoda útjaim” címmel bocsátotta útjára a kiadó.

A szerző élete ismeretében aligha meglepő, hogy a következő kötet a “Katasztrófák könyve” címet viseli. Járhatunk majd Lukács Csaba nyomában, úgy sejtem, Thaiföldtől Amerikáig, és Törökországtól Japánig, ahol csak ember és természet összecsapott.

Tegyük ezt akkora alázattal legalább, ahogyan Lukács Csaba. Ez a legkevesebb, amit megérdemel.

Repkednek....

Fekszek itthon, Szécsenyben, Csíkszereda közvetlen közelében a függőágyamban, két szép rózsafenyő között.

Ez tény. Közben messze legnagyobb bajom, hogy éjszaka a szomszédos strandon buli lesz. Ami azt jelenti, hogy nézhetem bár kedvenc horrofilmjeimet, attól még gyomromba rezeg a szomszéd buli mélynyomója.

Közben Waltarit olvasok, ami gyógyír a léleknek: nem véletlen, kevesen ismerik: és egyszer csak…

Egyszer csak elszáll fölöttem hirtelen két román vadászrepülőgép, de olyan alacsonyan, hogy látom a pilóta arcát. Ez nem vicc.

Mármost Székelyföldön román vadászgépek olyankor repkednek, a boldogtalanok, amikor bajban vannak. Pünkösdi búcsúkor. Autonómia-jelzéskor. Vagy éppen Tusványos következik: történetesen közben régió-átszervezés, és terítéken az autonómia, mint most.

Ilyenkor mosolyog a magamfajta a függőágyban: mert elreppen fölöttem ötven méterre két enyhén szólva is leharcolt MIG 23-as.

Azok voltak.

Elröpülnek a boldogtalanok, és elgondolkodom: ezzel ijesztgetnek engem?

Mit tudnak csinálni? Zajt? Azt lényegesen nagyobbat csinál a szomszéd strand.

Lelőnek? Nem hinném. Ennél a sebességnél maximum tüzérségi állásokat bombázhatnának.

Fenyegetnek?

Na, ez az, ahol mosolygok.

Ha ennyire telik a román hadügytől… és csak ennyire telik… örüljünk neki.

Repkednek, a boldogtalanok.

Félnek.

Hm.

Sok minden van, amivel időnként eljátszadozik az én elvetemült fantáziám.

Filmben is.

Elképzelem, mekkora botrány lenne abból, ha egy filmsorozatban egyszer csak megjelenne egy figura, akinek a népe száműzött, gyakorlatilag kiutálták a galaxisokból.

És ennek a szereplőnek nagy fülei lennének, és nagy orra.

Ez a figura kereskedelemből él.

Ez a figura – a film szerint: moral insanity -, aki számára csak az üzleti haszon a mérvadó.

Vallása a személyes haszonalapú üzleti kódex.

Mindenhol kiközösítik, de mindenhol üzletelnek vele.

Mindenhol utálják, de mindenhol elfogadják, mint szükséges rosszat.

Ez a figura szexuálisan túlfűtött, ugyanakkor veszélyes, összesküvésekre hajlamos, fegyverkereskedelemből él, közben rendszerint kocsmáros a civilizált világban.

Egyedüli szövetségesei a rokonai, de azok nagyon.

Én egy szót sem szóltam.

De azért nem árt megnézni a Star Trek Deep Space 9 epizódjait, a Quark nevű ferengivel.

Hát…

Hm.

Könyvajánló: Hagakure

Most, amikor az utóbbi időben a világ szeme éppen Japán felé fordult, ahol a japán emberek ismét példát mutattak kitartásból, hősiességből és önfeláldozásból, különösen jó ilyen könyveket olvasni, mint Jamamoto Cunetomo Hagakure című kézikönyve.

Nem könnyű olvasmány, ezt eleve leszögezem. Néha kegyetlen, néha idegesítő a magunkfajta nyugati embernek, és majdnem mindig idegen: de mégiscsak megtudhatunk valamit ezeknek az embereknek a lelki tájairól, és az elektronikus kütyük és a hentai képregények mellett ez is legalább annyira a japán belső világ része.

Olyannyira, hogy ezt a könyvet a mai napig nem illik emlegetni Japánban – na persze, ezt azért társasági köre válogatja –, és gyakorlatilag félig-meddig betiltott irodalomnak minősül. A könyvet elolvasva kezdjük is érteni, miért, na nem azért, mert ez a szamuráj-erkölcskódex annyira elvetemült lenne: hanem mert a világ bolondult meg ennyire cél, irány és lojalitás nélkül.

A második világháború utolsó szakaszában a legendássá válott kamikazékat ebből a könyvből készítették fel a végső, önkéntes, halálos áldozatra. „Rájöttem, hogy a Bushidó a halálban gyökerezik” – szokták idézni egyik leghíresebb mondatát a könyvnek, és valóban, felületes olvasatra ez a könyv tényleg arról szól, hogyan kell értelmesen, célszerűen, hasznosan meghalni.

Nyilván, ennél fogva benne van az is, hogyan kellene értelmesen, célszerűen, hasznosan élni.

A könyv az ezerhétszázas évek elején született, az éppen átváltozó Japán vajúdási korszakában: szerzője, Jamamoto Cunetomo, zen szerzetes létére semmivel sem viselte jobban az új világot az új szabályokkal, mint mi valamennyien. Inkább a harcos bölcseletbe menekült, a Bushidó és a szamuráj erkölcsök helyes(nek tartott) értelmezésébe.

Ezt természetesen mívesen, szépen, nyugodtan, méltósággal, ahogyan az egy szamurájhoz illik, aki számára nem is az a lényeges, a halálos csapást adja vagy kapja, hanem sokkal inkább a csapás esztétikája.

Rengeteg vér és rengeteg kegyetlenség van ebben a könyvben. Majdnem annyi, mint bármelyik nyugati erkölcsprédikációban abban a korból. Csak őszintébb talán, és kategorikusan szebb. Emberibb is, mert azért megjegyzi néha, hogy például csata előtt a szamurájnak nem árt pirosítót kenni az arcára, mert hiúság is van a világon.

Csak kuriózumként említem, hogy a filmtörténet egyik legszebb filmjében, a Jim Jarmusch által rendezett Ghost Dogban (Szellemkutya), éppen a Hagakure passzusai fogják keretbe és fűzik egésszé a filmet.

Mindenképpen, aki ezt a könyvet elolvassa, sokkal jobban és mélyebben megérti, miért is ítélte magát halálra ötven ember Fukusimában, hogy élete árán próbálja megmenteni az atomsugárzástól honfitársait.

Tisztelet nekük és hódolat. A fukusimai ötveneknek, a japán népnek és Jamamoto Cunetomónak. Nem mindig kell, és nem muszáj föltétlen, mindenkor szeretni őket: de a tisztelet és főhajtás feltétel nélkül kijár számukra.

Isten engem úgy segéljen!

Mától fogva hivatalosan is magyar állampolgár vagyok.

Mátyás népe?!

Kering a neten, sms-en, minden jóravaló XXI.-ik századi forradalomcsináló közegben az amúgy jóindulatú, de mégiscsak önfeladó, és kissé szégyenteljes felhívás, amitől egyáltalán nem érzem magam jobban magyarként:

"Ma 20:00-kor, Kolozsvár, Főtér, Mátyás-szobor/ Cluj, Piața Unirii, statuia lui Matia Corvin (sic!)

Úgy gondoljátok, nem helyénvaló a Mátyás-szoborcsoport előtt elhelyezett Nicolae Iorga-idézet? Ha arra jártok, takarjátok le egy csokor virággal! Hogy miért éppen virág? Mert békés. Mert tiszteletet fejez ki Mátyással szemben, ugyanakkor pedig eltakarja a tendenciózus, lejárató Iorga-idézetet. Mert nem létezik olyan törvény, mely tiltaná egy virágcsokor elhelyezését egy szobor talapzatán. Tippek, trükkök: Ne csoportosan, egyszerre menjetek: a fontos az, hogy az elkövetkező időszakban mindig eltakarja egy-két virágcsokor a táblát. Ne hangoskodjatok, kerüljétek a feltűnést: így senki nem találhat kivetnivalót a gesztusotokban. Ne viseljetek semmilyen, nemzetiségi vagy politikai hovatartozásotokra utaló jelet: a Mátyás-szobor ügye minden kolozsvári közös ügye."

Ez így elvileg még szép is, ugye. Első látásra. Aztán mégsem.... Mert az önfeladás magasiskolája, azért megnézném, maga az Igazságos mit szólna ehhez:

" Ne hangoskodjatok, kerüljétek a feltűnést: így senki nem találhat kivetnivalót a gesztusotokban. Ne viseljetek semmilyen, nemzetiségi vagy politikai hovatartozásotokra utaló jelet: a Mátyás-szobor ügye minden kolozsvári közös ügye".

Mintha még nekünk, magyaroknak kellene szégyellnünk magunk, mintha egy hátizsák trotillal lopakodnánk oda.

És persze, utána mindez románul is szépen leírva az eredeti felhívásban, ami a stupiditás teteje, legalább hadd tudják a táblaelhelyezők is, mit akarunk, hogyan, és azt is, hogy félünk. Vagy lehet, arra várunk, hirtelen megtért románok tömkelege fog dáliákkal odaseregleni a szobor elé, és bocsánatot kérnek...

Miért nem mindjárt éjszaka, titokban, négernek álcázva helyezzük el a virágokat három méterre a táblától, nehogy már bántanánk valaki érzékenységét...

A szikár tény ugyanis, hogy ez egy anonimok által elhelyezett tábla, hivatalosan, elvileg nincs gazdája. Normális világban odamegy két ember, megfogja, odébb teszi, mondjuk az első szemetes mellé. De ez nem egy normális világ. Nem, mi flash-mobot rendezünk, virágokkal borítjuk, és pont olyanok vagyunk mint a hatvanas évek hülye hippijei, fontosságot adunk és ünnepélyességet egy alapvetően provokatív cselekedetnek. Legitimizáljuk, elismerjük, hogy erővel mindent meg lehet tenni. Sőt, erő nélkül is, csak, mert megszokott félni, fene tudja, mitől, a kolozsvári magyar.

Ennél már az is jobb lenne, ha meghirdetnénk a Monitorul Oficialban, (Hivatalos Közlöny) hogy aki elveszített egy bronztáblát, Iorga idézettel, az jelentkezzen, ha meg nem jelentkezik, ügyesen le kell adni a városgazdálkodásnál, mint színesfém-hulladékot.