2011. június 2., csütörtök

Könyvajánló: Hagakure

Most, amikor az utóbbi időben a világ szeme éppen Japán felé fordult, ahol a japán emberek ismét példát mutattak kitartásból, hősiességből és önfeláldozásból, különösen jó ilyen könyveket olvasni, mint Jamamoto Cunetomo Hagakure című kézikönyve.

Nem könnyű olvasmány, ezt eleve leszögezem. Néha kegyetlen, néha idegesítő a magunkfajta nyugati embernek, és majdnem mindig idegen: de mégiscsak megtudhatunk valamit ezeknek az embereknek a lelki tájairól, és az elektronikus kütyük és a hentai képregények mellett ez is legalább annyira a japán belső világ része.

Olyannyira, hogy ezt a könyvet a mai napig nem illik emlegetni Japánban – na persze, ezt azért társasági köre válogatja –, és gyakorlatilag félig-meddig betiltott irodalomnak minősül. A könyvet elolvasva kezdjük is érteni, miért, na nem azért, mert ez a szamuráj-erkölcskódex annyira elvetemült lenne: hanem mert a világ bolondult meg ennyire cél, irány és lojalitás nélkül.

A második világháború utolsó szakaszában a legendássá válott kamikazékat ebből a könyvből készítették fel a végső, önkéntes, halálos áldozatra. „Rájöttem, hogy a Bushidó a halálban gyökerezik” – szokták idézni egyik leghíresebb mondatát a könyvnek, és valóban, felületes olvasatra ez a könyv tényleg arról szól, hogyan kell értelmesen, célszerűen, hasznosan meghalni.

Nyilván, ennél fogva benne van az is, hogyan kellene értelmesen, célszerűen, hasznosan élni.

A könyv az ezerhétszázas évek elején született, az éppen átváltozó Japán vajúdási korszakában: szerzője, Jamamoto Cunetomo, zen szerzetes létére semmivel sem viselte jobban az új világot az új szabályokkal, mint mi valamennyien. Inkább a harcos bölcseletbe menekült, a Bushidó és a szamuráj erkölcsök helyes(nek tartott) értelmezésébe.

Ezt természetesen mívesen, szépen, nyugodtan, méltósággal, ahogyan az egy szamurájhoz illik, aki számára nem is az a lényeges, a halálos csapást adja vagy kapja, hanem sokkal inkább a csapás esztétikája.

Rengeteg vér és rengeteg kegyetlenség van ebben a könyvben. Majdnem annyi, mint bármelyik nyugati erkölcsprédikációban abban a korból. Csak őszintébb talán, és kategorikusan szebb. Emberibb is, mert azért megjegyzi néha, hogy például csata előtt a szamurájnak nem árt pirosítót kenni az arcára, mert hiúság is van a világon.

Csak kuriózumként említem, hogy a filmtörténet egyik legszebb filmjében, a Jim Jarmusch által rendezett Ghost Dogban (Szellemkutya), éppen a Hagakure passzusai fogják keretbe és fűzik egésszé a filmet.

Mindenképpen, aki ezt a könyvet elolvassa, sokkal jobban és mélyebben megérti, miért is ítélte magát halálra ötven ember Fukusimában, hogy élete árán próbálja megmenteni az atomsugárzástól honfitársait.

Tisztelet nekük és hódolat. A fukusimai ötveneknek, a japán népnek és Jamamoto Cunetomónak. Nem mindig kell, és nem muszáj föltétlen, mindenkor szeretni őket: de a tisztelet és főhajtás feltétel nélkül kijár számukra.

Nincsenek megjegyzések: