Kávé(köszöntő)

Nem is tudom, így hirtelenjében, hányan vannak közöttünk, akik ne szeretnék a kávét. Lehet, hogy van ilyen ember, ahogyan olyan is lehet, aki nem dohányzik, aki nem iszik, aki nem él szexuális életet, vagy aki szeret dolgozni.

Sokan vagyunk, sokfélék, és apám még az állatkertekről is szokott ilyenkor valamit mondogatni, de ez most nem tartozik a tárgyhoz.

Azaz hogy ide tartozik, de erről később.

Azelőtt arról, hogy a manapság kávéházakként emlegetett vendéglátó helyeknek vajmi kevés köze van már a kávéhoz. Gyakorló, illetve valamikor gyakorlott kávéháztulajdonosként mondom ezt: rendes ember a kávéházban iszik, lehetőleg alkoholos italokat, barátkozik, udvarol, esetenként könyebb- vagy súlyosabb testi sértéseket okoz – de kávét csak az elvetemültebbje iszik, esetleg a reggeli sajtó mellett, már ahol ezt meg lehet tenni, mert ez is kihalófélben lévő műfaj.

Jómagam például, amikor a pesti Zserbóban beültem egy kávéra, és horribile dictu, egy kávét kértem, először is megvető tekintetben részesültem a nálam kb. ötször többet kereső pincértől, majd kíméletesen közölte, hogy amúgy az illemhely balra, hátra van, mert egyértelmű volt, hogy oda „egy kávéra” csupán az illemhely iránti szükséglet miatt tér be a magamfajta szerencsétlen.

De azért elvett a kávéért 920 ft-ot, amit enyhén szólva is nehezményeztem, szigorúan csak magamban, megőrizve az inkognitóban utazó angol főnemes látszatának látszatát.

De ha már állat, és illemhely, és kávé, mégiscsak rátérek arra, amiről nagyanyám, Isten nyugtassa, csak annyit mondana, hogy fiam, tényleg itt van a világ vége.

Kíváncsi lennék, hányan vannak közöttünk, akik meginnának egy pohár, finom, gőzölgő, macskaszarból készült kávét?

S ha igen, mennyiért?

Nyilván, mindennek van ára. Ennek egészen pontosan csészénként kemény 50 angolszász font, ami jelen árfolyamon mintegy 234 új román lej, avagy 15 700 forint, avagy 55 euró, ahogy tetszik.

Persze, ezt nem a megivónak fizetik, hanem aki megissza, az pengeti le ezt az összeget. E válság és ezer másfajta istenverése által sújtott világban éppen nagy divat lett egy bizonyos Kopi Luwak nevű kávébabból főzött kávé, amely éppen úgy terem, mint bármely más kávécserje és bab, egyetlen kis kivétellel.

Ezt a kávébabot megeszi egy maláji, az előkelő paluasodro névre hallgató lény, aztán megemészti, majd miután átmegy egy bonyolult erjedési folyamaton, a maradékot kiválogatják a rátermett szakemberek, és kávét főznek belőle, amelyet eladnak, lásd mint fent.

Magyarra fordítva: ezt a kávéféleséget megeszi a cibetmacska, aztán kiszarja, ebből a szegény gyerekek kiválogatják a még mag-szerű magokat, ezt megveszi egy cég, és eladja nekünk (már akinek!) csészénként 55 euróért a belőle főzött kávét.

Én amúgy láttam már ilyen cibetmacskát, és komolyan mondom, macskarajongó létemre is elgondolkodnék, kesztyűs kézzel hozzáérjek-e ehhez a döghöz, nemhogy megigyam a székletéből készült főzetet.

Ezek után kezdem megérteni, miért hívták már annak idején is feketelevesnek a kávét, továbbá II. Murád szultán miért tiltotta be a kávéfogyasztást, illetve Kosztolányi miért nem ivott soha kávét abszint nélkül, nyilván, mert az abszint legalább fertőtlenít.

Tanulság nincsen, ilyen eklektikus, tanulságnélküli világot élünk manapság, ez csak úgy egy kávé melleti eszmefuttatás volt, és ha eddig nem hűlt ki előttünk, akkor élvezzük a fenséges nedűt.

Piszok Alfréd és a többiek

„Ha a médiatörvény célja valóban az, hogy az uszító és sértő hangokat visszafogja a sajtóban, akkor feltételezhető, hogy Bayer Zsolt lesz az egyik első újságíró, akit a médiahatóság elmarasztal. Ha nem, akkor bebizonyosodik, hogy a törvény célja valami egészen más.”

E szép veretes mondatot, mindazzal együtt, amit sugallni próbál, bizonyos Kalmár Szilárd mondta, a Zöld Baloldal ügyvezető elnöke. Kalmár… na igen, mégsem tudom kihagyni, hogy ebben az esetben is, nomen est omen. De nyilván hívhatnák őt Tamás Gáspár Miklósnak, vagy Dalos Györgynek, vagy Konrád Györgynek is. “Egy vérből valók”, akárcsak a Dzsungel Könyvében a vadásznép. És nem, most sem a faji származásra gondolok, még mielőtt helyet foglalnék Bayer Zsolt mellett a vádlottak padján. Nem, ez az “egy vér” a minden áron való zsákmányejtés, és a zsákmány gátlástalan megőrzésének hitvallása.

A többi szép mese, ideológiai körítés. A baj nyilvánvalóan nem az, hogy valaki megsértette őket származásukban, hitükben. A “baj” az, hogy ebben az esetben Bayer Zsolt – de hívhatnák őt is bárhogyan – megint csak ki találta mondani a kellemetlen igazat az igencsak szalonképtelen ideológiai felmenőikről. “A baj” az, hogy a sajtószabadság új lángra kapott szövetnékeinek enyhén szólva is kínos, ha felemlegetik, micsoda fertőben fogamzott meg mai napig tartó lendületük és hajdani országlásuk.

Hajdani országlásuk... ez igen, ez tetszik. Jó lenne ezt tényleg így tudni be. Jó lenne végre derűsen nevetni ezeken a görcsös erőlködéseken, vádaskodásokon, izzadtságszagú rettegéseken. Aki félni akar, az féljen. Alkotmányos joga van hozzá. Szabad ember attól fél, akkor és úgy, amikor akar. A lényeg az, hogy nem muszáj neki. Csak ha ő úgy szereti.

Persze ez a félelem nem az orgoványi erdőben történő nyakig beásástól van. Attól valóban nem kell tartaniuk, legyen ez egy leendő közvéleménykutatás témája, hogy kár-e érte, vagy sem. Még csak a számonkéréstől sem félnek, sajnos, pedig attól lehetne, és még csak nem is kellene a tanácsköztársaságig visszamenni, ha a nemzet ellen elkövetett bűneiket keressük.

Nem, ez a „rettegés” a zsákmányát féltő állat rettegése. Hogy jajistenem, beszűkül a mozgástér. Hogy jajistenem, többé nem ők lesznek a megmondóemberek.

A helyet már-már kafkaian gyönyörű. Ezek az emberek, a sajtószabadságért aggódás közben leginkább éppen ettől a sajtószabadságtól félnek. Attól, hogy végre valaki más, és nem ők döntik el, mi a sajtó, és mi a szabadság.

Valami szinte gyerekes bája van ennek, ahogyan ettől való félelmükben teszik utolsó próbálkozásaikat. Bayer Zsolton számonkérni azt, hogy meg merészelte említeni a magyar kommunisták nyilvánvaló bűneit, enyhén szólva is pikáns. Bayer Zsoltot, a “fideszes ősellenséget” följelenteni a “fideszes” médiahatóságnál, ez Piszkos Fredhez méltó logika.

De úgy tűnik, nemcsak a logika közös, hanem a piszok is. Ezt, sajnos, médiahatóság ide-vagy oda, sajtóhadjárat amoda, nehéz kimagyarázni. Ami bűzlik, az bűzlik. És kész.

(megjelent: Magyar Hírlap)

Graffiti

Ez a bejegyzés gyakorlatilag csak egy graffitinyi nyúlfarok.

Íróemberként, nyilván érzékeny vagyok magam is mindenfajta írásbeli megnyilvánulásra.

De most nem a magyar sajtótörvényről lesz szó, amire most divat kígyót-békát kiabálni, nem bizony, azzal én majdnem teljes mértékben egyetértek. Amivel nem értek egyet belőle, az szóra sem érdemes, szóval azon kevés ember közé tartozom, aki(k) szerint ez a sajtótörvény jó, kívánatos, üdvös.

Amin legalábbis megütköztem, az a graffitizők egyéves börtönbüntetése Magyarországon.

Hogy szélesebb ívben kezdjem: erdélyi emberként, első magyarországi útjaim legmarkánsabb benyomása a határátkelő gyomorgörcse után a pesti vasútállomásokat övező graffitiállomány volt. Mai napig rácsodálkozom a Keletit övező betontámfalakon felsorakozó "alkotásokra", bűnrossztól a kifejezetten művészi alkotásig, és a szélsőjobbtól az anarchista balig terjedő lózungokra.

Amúgy nem vagyok híve ennek a kultúrának. De nem is zavar különösebben. Mondjuk, ha a Hősök terén látok egy graffitit, vagy a budai vár oldalán, én is elmorzsolok egy átkot magamban, és minimum száradjon le a keze annak a baromnak, aki odarondított. De ha ugyanazt a graffitit látom, üzenettől függetlenül, valahol, egy semleges helyen (teszem azt, a soroksári út óriásreklámain, vagy egy kőbányai bérház oldalán), lehet, még rá is mosolygok.

Valóban az okozott kárhoz kellene kötni a büntetést, nem csak úgy átalányban kiosztani egy év börtönbüntetést a rajtakapott delikvensnek. Ezen delikvensek többsége általánosíthatóan tizenéves, max. későn érő huszonéves lázadó, - jómagam nem tudok elképzelni korombeli, negyven körüli, rendszerre veszélyes filozoptert festéksprayvel bújócskázni, akit megérné lecsukni.

A graffiti szubkultúra. Igen, kultúra-alatti kultúra, amely lehet idegesítő, kártékony, de attól még mindig az önkifejezés része. Ezért fenéken lehet billenteni az elkövetőt, de lecsukni érte, enyhén szólva is túlkapás. Fizesse ki, ha túl nagy kárt okozott. Zárják kalodába, verjenek rá huszonötöt. De könyörgöm, ne csukják le egy évre...

Másrészt meg, ha egyszer megbolondulok, egyetlen mondatot fogok felfújni valahová, egy rém ronda tűzfalra. Azt, amit Eduardó Rózsa-Flores mondott valamikor:
"Néma falak, gyáva nép."

Magyarország, 2010

Annyit fanyalogtak róla radikális portálokon, megnéztem. És gyönyörű. És helyes. És igaz.
Ez, például, az én Magyarországom (is).

Toszkánába - félúton

- Ónagy Zoltánnal beszélgetünk -
(megjelent az Irodalmi Jelen hasábjain)

Onagy Zoltán: Napok óta olvasom a MEK-en a Malefica című regényes boszorkánydolgozatodat, megvásároltam volna egy helyi boszorkánynak karácsonyra, de egyetlen könyvesboltban se hallottak róla, ahol megnéztem. Meglepetésemre a neten sem árulják, kivéve a MEK-et, ahol olvasható. Erdélyben ritka ínyencfalatok jelennek meg, szándékosan fosztjátok meg könyveitektől az anyaországi olvasót?(http://mek.niif.hu/02500/02587/02587.htm)

György Attila: Üdv, Zoltán! Jólesik a kérdés, a „boszorkányos” könyvem olyan bumerángnak bizonyult, ami 15 éve folyamatosan vissza-visszatér. Nagyon jó fogadtatása volt, annak ellenére, hogy ha szabad ilyet mondani egy szerzőnek, nekem ma sem tartozik kedvenc olvasmányaim közé…

Nos, hogy a könyvesboltokban nem kapható, az két dolgot jelenthet: az egyik, hogy ismét elfagyott a piacról – mostanáig két kiadást ért meg –, másik, és valószínűbb, hogy nehézkesebb az erdélyi kiadók piaci érdekérvényesítése, kevesebb pénz, tehetség, mozgáslehetőség van erre. Régi mániám (a tankoson kívül), hogy létre kellene már hozni egy olyan alapot, amit a határon túli (istenem, de buta kifejezés, de jobb híján használjuk) kiadók, irodalmi műhelyek marketingre, piaci megjelenítésre használhatnának. A legrosszabb fércművet is el lehet adni, ha okosan meghirdetik, a közönség elé viszik, és a legnagyobb remekmű is csak néhány vájtfülűhöz, és maximum a szakmához jut el piaci utóélet nélkül.

Hát ennyit a szándékosságról. Sok mindenre képesek vagyunk mi erdélyi írók, jó és rossz értelemben egyaránt, de hogy megfosszuk magunkat az anyaország nagyságrenddel nagyobb olvasóközönségétől, na arra azért nem…

OZ: Mi ez a tankos mániád?

György Attila: Csak kihagyhatatlan játék volt, ugye, a régi nóta irredenta változatára való utalás, „régi mániám / tankkal végigmenni Románián”, amit remélem, senki nem vesz komolyan. Noha az én bundámon már annyi varrás van, hogy ezt még nyugodtan kibírja.

OZ: Rendszerint valami különlegességgel rukkolsz elő, ilyen volt a Harcosok könyve is (Irodalmi Jelen Kiadó, 2005). Ez írói alapállás kérdése, vagy te magad vagy különlegesség?

György Attila: A Harcosok Könyve mindenféle szempontból erősen hasonló felállásban született meg, mint a Boszorkányok… Nem véletlen, hogy második kiadásukban már egy kötetben jelentek meg, amolyan yin-yang felállásban, női- és férfioldal. Hogy különlegesség vagyok-e? Természetesen. Miért, Te nem? Komolyabbra fordítva: azt hiszem, engem valahol végképp bekerített íróként a női(e)sség és férfi(a)sság tárgyköre. Persze, tudom, már Neanderthalban is ezen törte a fejét az okosabbja, de hát ettől még létező csodálatosság az érzékiség, az ösztönök világa, illetve a harc, az önmegvalósítás. Írói alapállás? Lehet. Íróként erősen elmélkedő, lírai alkat vagyok, nem véletlen választom többnyire a traktátus-formát, vagy novellafüzért „csomagolásként”. De, hogy mindenki megnyugodjon: most éppen sem nőkről, sem harcosokról nem írok. Most macskákról írok, egy macskás-könyvön dolgozom (nem mintha a macskák nem lennének par excellence szenzuálisak és harciasak).

OZ: Kénytelen vagyok elismerni, előkészítő, beugrató kérdés volt, kíváncsi voltam, mit válaszolsz. Sántha Attila – teljesen más szövegkörnyezetben – ugyanezt mondja heti tárcáid gyűjteményéről: „György Attiláról minden jót és minden rosszat el lehet mondani. Hogy zseniálisan tisztánlátó, hogy fatálisan szűklátókörű, hogy a magyarság lelkiismerete, hogy hazátlan székelycsángó, hogy oláhfaló, hogy az emberi jogok dühödt harcosa. Ám egyvalamit nem lehet tőle elvitatni: a tehetségét, az írni tudását. Publicisztikáiban úgy sikerült megfognia az utóbbi tíz év történelmét, hogy sem ellenségei, sem barátai nem ússzák meg szárazon. Tiszta beszéd ez, méghozzá a javából, Tamási Áron, Szabó Dezső szintjén.” A fülemnek a szöveg azt mondja, hogy semmi érdekképviseleti maszatolás, mellébeszélés, még akkor sem, ha könnyebb és egyszerűbb volna. Jól érzékelem?

György Attila: Szinte éreztem, hogy lesz valami ilyen kérdésed, ezért volt helyénvaló a harcviselt bundámat említeni… Nézd, ez azt hiszem, nem is annyira erkölcs, morál kérdése, inkább alkati kérdés, hogy ki, mikor, miért, mit. Az ember, különösen az alkotóember hihetetlen kreatív tud lenni önmaga felmentésében, ezért mindenféle világkép, elkötelezettség megmagyarázható morális érvekkel. Annyit is érnek. A magam részéről úgy hiszem, ahogyan azt a Harcosok Könyvében is körüljártam: az ember, a nagybetűs Ember fedezze fel, mi az, ki az, ami számára fontos, ami kiegészíti, teljessé teszi, elfogadhatóvá teszi az életet. Mindenki találja meg hitét, hazáját, barátait: aztán, ha ez megvan, akkor „kivont karddal”, mindvégig ragaszkodjon hozzá. Mellékes, hogy ez mennyire trendi, vagy politikailag korrekt: a következetesség számomra az egyik legfontosabb erény.

Érdekképviselet? Fontos, persze. Az én olvasatomban ennek semmi köze a politikához. Én magyar vagyok, erdélyi, székely, európai, író, férfi, ember, és még kismillió más: az ezekhez tartozó értékeket védem, és mindig azt támogatom, aki ebben a legtöbbet segít, vagy legalább legkevesebbet árt.

OZ: Az E-MIL-beszámolóban látom, hogy megrendítő nagyjátékfilm készült a boszorkánykövedből. Mit kell tudnunk róla? Mikor láthatjuk?

György Attila: Lakatos Róbert kitűnő erdélyi filmrendező barátom valósította meg régi rögeszméjét és álmunkat, és tényleg egy gyönyörű, ugyanakkor kegyetlen filmet készített a „boszorkányokból”. Még abban sem vagyok biztos, hogy Robi szerint kész van-e a film, volt ugyan eddig két „nem hivatalos” bemutató, de azt hiszem, erről bővebben csak ő lenne illetékes nyilatkozni. A magam részéről mindössze annyit mondhatok, hogy bármenyire fájdalmas ezt szerzőként elismerni, a film legalább annyira jó, mint a könyv…

OZ: Ezt nem akarom elhinni a szádból. Soha nem láttam jó adaptációt jó alapanyagból. Szerintem csak a barátság ösztökélt erre a mondatra, és a remény, hogy a következő forgatókönyvét is te írod.

György Attila: Nem, őszintén gondoltam. Persze, más-más a kettő, de rendkívül jól ráhangolódott a rendező arra, amit én megfogalmaztam. Erősen vizuális alkat vagyok, és közismert „filmbuzi”, tehát komolyan gondolom, amit itt mondtam.

Forgatókönyvírással amúgy is rossz tapasztalataim vannak. A boszorkányos filmnek nem is én írtam, én csak „beleegyeztem”, hogy filmesíthessék. Egy sort sem láttam a forgatókönyvből. Tavaly írtam Ferenczes Istvánnal egy játékfilm-forgatókönyvet, el is rontották rendesen, azt hiszem, hosszú ideig viszolyogni fogok az anyaországi rendezők erdélyiesnek szánt filmjeitől. Borzalmas volt.

OZ: Elképedve olvasom kétszer egymás után az új projektet, székely írók harcba szállnak az ősi örökségért, a székely Benyovszky Móricz trónjáért Madagaszkárban. Erdélyt csatoljátok a szigethez, vagy a szigetet Erdélyhez? És a tengerrel mi történik? Mi a terv?

György Attila: Helybe’ értünk, ahogyan nálunkfele mondják. Régi kedvenc őrületünk jónéhányunknak a Madagaszkár-projekt. Sokat játszadozunk a gondolattal, ami lassan valósággá érik, legalábbis annyiban, hogy minden bizonnyal fizikailag is megtörténik majd a madagaszkári partraszállás. Igaz, csak „íróként”, na de tíz erdélyi, félig-meddig vagy tán egészen székely író is ér annyit, mint harminc francia tengerészgyalogos.

A célon pedig pontosítanék, nem csatolgatjuk mi egyiket sem, végre-valahára gyarmatosítunk egy kézhez álló földet, valahol közvetlen Magyarország, és a többi, frissebben elcsatolt területek után. A tervről természetesen most nem árulhatok el, mégis, milyen Hadúr lennék, ha kiteregetném a közönség előtt? Annyit azért már elmondhatok, hogy a leendő madagaszkári kormány a helyén van!

OZ: És mi történik fényes pej paripáddal? A paripa is részt vesz a hadjáratban? Nem mindegy ugyanis. És miután fényes győzelmet arattok, minden székely író hosszúfarkú cerkófmajmot tart a dolgozószobájában? A többi írót nem tudom, de hogyan békül meg a tájidegen állattal a macskád?

György Attila: Ne forgasd a tőrt a sebben! Több mint másfél éve nem lovagoltam, pedig imádom. Nem a lovakat, ezt mindig megjegyzem: a lovaglást magát szeretem nagyon, azt az ősi szabadságérzetet, adrenalinöntetet, amit ad.

Paripát tehát nem viszünk a madagárokhoz, erősen hiszem, hogy ott is van, majd elvesszük azokat. A hosszúfarkú majmokat illetően – és ez a megnevezés már erős hasonlatosságot mutat a székely írókkal – van már kellően komoly projektünk, már a lemúrügyi minisztert is kineveztük.

Ami a macskámat illeti, felőle percnyi kétségem sincs, hogy feltalálja magát majd. Ő egy egyszerű lélek, akinek életében két vezérelv van. Az egyik: ami nála kisebb, megöli. A másik: ami nála nagyobb, azt megpróbálja megölni.

OZ: Azért annyit talán elárulhatsz, hogy kik a résztvevők, kivel-kikkel számoltok, és mi olvasók és drukkerek kikalkuláljuk, versenyezhettek-e a francia idegenlégióval.

György Attila: Egyelőre csak annyit árulok el, hogy hamarosan, további kormányegyeztetések után nyilvánosságra hozom a leendő madagaszkári kormány névsorát. Ami mindenképp nyilvános, hogy Orbán János Dénessel közös tandemvállalkozás lesz ez, eleve ő a kiszemelt államfő-miniszterelnök (nem demokrácia lesz ez), én beérem szerényen a teljhatalmú Hadúri címmel…

OZ: Mi lesz, mik a terveid, túl ezen a kalandon, a rögtön kezdődő következő évtizedben. Egyáltalán tervezel?

György Attila: Hm. Ha minden igaz, tavaszra befejezem a macskás könyvemet. Aztán végre be kellene már fejezni a két éve fiókban porosodó A Tilos Kávéház legszebb meséit. Közben dolgozom egy önéletrajz-szerű könyvön. Meg még el kellene menni végre Toszkánába, a hajdani etruszk birtokaimra, igen erős honvágyam van. De erre ne kérdezz vissza, akit érdekel, hogy van ez, olvassa el Harminchárom című könyvemet.

Mindemellett írom a publicisztikáimat, a blogomat, filmrecenzióimat, és természetesen szerkesztem a Székelyföldet. A fennmaradó idő – és hál’ Istennek elég sok marad fenn – enyém és barátaimé.

Tervezni pedig tényleg nem szeretek. Régi római közmondás: „Ha az isteneket meg akarod nevettetni, csinálj hosszú távú terveket”. Így van ez, és én jobban szeretek nevetni, mint nevettetni.

Könyvajánló: Farkas Boglárka

Szerb Antal írja valahol, hogy a tudós egyetlen földi öröme a kortársak irigysége. Nincs ez másként az irodalomban sem, őszintén tanúsíthatom.

Ezek után szinte nem is kellene mást írnom Farkas Boglárka könyvéről, mint hogy tagadhatatlanul irigyelem kicsit. Nem annyira a könyvet: sokkal inkább az élményeit, azt a képességet, ahogy az élet apró finomságait átéli, érzékeli, megkóstolja, majd átlényegíti. Van ebben valami abból, ahogyan a búzából, élesztőből, vízből és tűzből kenyér lesz.

Női műfaj, ez egyértelmű. Férfiember ilyesmire képtelen, persze, mi sok minden másra vagyunk képesek. De most mégiscsak maradjunk inkább a női íróknál.

És ilyenkor ismét rájövök, mégsem élünk és írunk-olvasunk rossz helyen, hiszen ahol olyan kortárs női írók kényeztetnek könyveikkel, mint az itt korábban már emlegetett Nádasdy Borbála, vagy Mirtse Zsuzsa, és legutóbb Farkas Boglárka, aki debütánsnak számít íróként: nos, itt nagy baj nem lehet.

A sor még hosszabb is lehetne, de most nem a feltérképezés a cél, maradjunk a „Befejezetlenül” című könyvnél.

Címet, meglehet, jobbat is lehetett volna találni, de ezt most csak azért (is) mondom, hogy ne csak dicsérjem a könyvet és szerzőjét. A kettő ugyanis: könyv és szerző itt elválaszthatatlan, mert személyes vallomásokról, személyes emlékekről van szó, amelyek ugyan átlényegülnek valahol mindannyiunk közös tudatalattijának lenyomatává: de mégiscsak az övé.

A hajdani, szinte jelképpé vált, nehezen megszerezhető narancsok, a nagycsalád, a jóságos, szigorú nagyszülők, az idillikus (illetve azzá szelídült) kishaza, a Házsongárd és a székelyszentmiklósi ház, a gyerekkor, a hit, a hagyományok, a szikárságában szép, és ki nem mondott érzelmekkel telített erdélyi-székely világ: mindössze „csak” ennyiről beszélget Farkas Boglárka. És nem véletlenül használom a „beszélget” szót, mert leginkább ez illik a kötet stílusához: mintha csak egy pohár Légli-bor, vagy almási szilvapálinka mellett hallgatnánk valakit, ahogyan közös „deja’vu” élményekről mesél, amelyre csak bólogatni lehet.

Pedig enyhén szólva kissé szorongva olvas az ember tévés személyiségtől, még akkor is, ha személyesen ismeri. De valahogy mégiscsak ott marad az a fránya „tévékocka” a személyes aura körül, és ezért egyrészt kétszer olyan nehéz lehet az alkotónak abból személyesen kibeszélni, másrészt kétszer olyan nehéz elhinni a befogadónak, hogy ez bizony személyes vallomás.

Nos, a Farkas Boglárka könyvénél ez a második oldal után fel sem merült. Üdítő olvasmány, mindenfajta sztárallűr nélkül – egy kissé szinte túlságosan is érzékeny, fogékony nőt ismerünk meg benne, a lányt, az anyát, az erdélyi embert, aki valahol az emlékbéli sosemvolt világ és a gyors, sikerorientált jelen között ingázik: percig sem kétséges, hogy hol érzi otthon magát igazából.

Azért jó ezt tudni, és tény, hogy ha ezen túl Farkas Boglárka nevét hallom, nem a vizuálisan hozzánk nőtt bemondónő jut eszembe róla, hanem az, akit ebben a könyvben ismergetünk meg. És ez nagyon jól van így.

„Befejezetlenül”… végül is, lehet, mégiscsak jó ez a cím. Nem is kell befejezni ezeket a történeteket, ezt a fajta életérzést. Jöjjenek, ahogyan jönniük kell, a továbbiaknak, mindig akad pohár bor, háziszalonnás falatozás a Sztána-melletti tisztáson, vagy egyszerűen csak egy-két csendes pillanat, amikor jólesik ilyeneket hallgatni. Vagy olvasni. Egyremegy.

Könyvajánló: Eugen Barbu

Az is érdekes pikantériája kis világunknak, hogy egy normális romániai ember sokkal többet tud Japán sógonátus-kori történelméről, mint a román fanarióta korszakról.

Pedig ez is volt ennyire színes és véres, az kétségtelen. Ami a hatalmi játszmákat, intrikákat illeti, úgy aztán pláne kispályás volt mindenki a világon a hajdani Román Fejedelemség vásárolt uradalmi tisztségeinek megőrzési praktikáival szemben.

Külön finomság erről Eugen Barbu tollából olvasni, aki aztán igazán nem vádolható román-ellenességgel, miért is lenne? Végül is összefér a kemény, radikális nacionalizmus is az önkritikával, mást ne említsünk, csak Szolzenyicint, vagy Milorad Pavicot. Lényeg, ami lényeg: A Fejedelem című regény, ha az átlagolvasó leküzdi szerzett ellenérzését a szerző iránt, szinte kötelező olvasmány kellene legyen minden romániai és magyar(!) olvasó számára.

Románoknak azért, hogy lássák, ez is a bölcső része, sőt, meghatározó része. (Erdélyi) magyaroknak azért, hogy lássák, miféle bölcsőbe helyezték őket, ha eddig nem ismerték volna fel a keleti politikai boszorkánykonyha benső rendtartását.

„A Fejedelem”, mint könyv, világirodalmi remekmű, ezt azonnal leszögezem. (Nem vita kérdése, és nem csak egyéni vélemény.) Akkor is, ha kissé elhamarkodta a szerző, akkor is, ha kevesen értik, akkor is, ha belterjes. De éppen ezért is, mert erről szól, erről a lázas, gyors, kevesek számára érthető világról. A vajúdó balkáni-kelet-európai világról, amely török-görög-orosz-szláv-zsidó-és istentudjamilyen masszából román hatalmi világot szült. Balesetszerűen ugyan… és hogy milyen áron?

Ezért is kell elolvasni ezt a könyvet.

Alkímia, szerelem, homoszexualitás, korrupció, megrontás, kegyetlenség, elhivatottság, szépség, dekadencia, szabadosság, pogányság és kereszténység: mind együtt, egy hihetetlenül valószerű és valószínű lombikban. Ez a Román Fejedelemség a fanarióták idején. A mairól most nem mondunk semmit.

Egy nyugat-európai művelt fő irányítja és korrumpálja a fejedelmet és az országot a könyben, majd meghal vélt célja érdekében: hogy ismét előlről kezdődjön minden.

A máról ismét nem mondunk semmit.

Bizánc és Róma, gótika és román kor, kelet és nyugat, reneszánsz és megkövült paternalizmus egymásnak feszülése. Nem lesz heppiend, éppen ezért a máról ismét nem mondunk semmit.

Eugen Barbu sem mond ebben a könyvben. A végét összecsapja, de nyilvánvalóan, látszik, sietős volt, érezte, nagyot alkotott, de akkorát, hogy már nem bírta kivárni tető alá hozni, hirtelenjében csinált lapos tetőt egy bazilikára.

És, amit ő sem tudhatott, ettől csak még hitelesebb az egész. Olyan mint mi. Olyan, mint ez az egész, Hamvas Béla által is megidézett kelet-európai, balkáni kigőzölgéses mocsár. A befejezetlen zsenialitás. A megrontott szentség. A Román Fejedelemség.

Befejezetlen.

Ismeretlen szerző mai aranyköpését idézi fel bennem ez a könyv: „A múltunk sz.r. A jelenünk még sz.rabb. Még szerencse hogy nincs jövőnk”.

Más értelme nem nagyon volt eddig, de ez a könyv már megérte, hogy ismerem ezt a világot.