Hej, ha a Kárpátok-kanyarában kezdődne a tenger! Mondjuk a gyímesi-szoros után…Megvolna ennek a jó oldala is, ismerjük el. Persze, amit nyernénk a réven, elveszítenénk a vámon, s e veszteség közé számolhatnánk a moldvai csángóságot is. Értük pedig már csak azért is kár lenne, mert akik kibírták a kunokat, a besenyőket, az oroszokat, a tatárokat, a lengyeleket, a székelységüket és magyarságukat, legvégül pedig a románokat, hát mégse fulladjanak bele egy alkalmi vízözönbe.
Egyébiránt, ahogyan Noé ősapánkat elnézem, ki maga is szerette az állatokat, a nagy családot, a szőlőt és a bort, táncolt és énekelt, vakon bízott a Teremtőben és túlélte azt, amit senki más: e jegyek alapján erős rokonságban állhatott maga is a csángókkal.
No de ha a tenger mégiscsak a Gyímeseknél kezdődne, megkockáztatom, hogy a jó gyimesi csángók, akik tulajdonképpen tökéletesen székelyek, csak jobbak – na, azok mind tengeri vállalkozók lennének, s az eddig helyi üzletemberek által szerencsésen közel-keletre exportált szálfákat mind maguk úsztatnák le a Veres-tengerig.
Bizonyos vagyok benne, lenne legalább olyan hírük, mint a bretonoknak.
Nem mintha így is nem lenne… és akkor most mégiscsak vegyük most egy kalap alá az egyébként semmiképpen egy kalap alá nem vehető népet. Csángónak lenni ma egyfajta néprajzi és nemzeti pikantéria Magyarországon, holott egy fenét, vagy frászkarikát, semmiféle egzotikum nincs abban, ennyi erővel jászok is lehetnének, vagy palócok. Meg talán annyi a politikai különbség, hogy a csángókért minden teremtett közszereplőnek aggódni illik, és két kézzel segíteni, amiből eredően tényleg kisebb csoda, hogy még élnek a Szeret, a Prut és a Tatros mellett ezekből az emberekből.
A különbözőséget példázza, hogy míg a székelyekről azt mondják, ha kettejük találkozik, előbb-utóbb kiderül, vagy rokonok, vagy együtt voltak katonák, addig a csángóságon belül nagyon rövid időn belül kristálytiszta a tényállás, hogy a hétfalusi csángónak semmi köze a pusztinaihoz, ahogy a gyimesi sincs köszönő viszonyban a dévai csángókkal.
Mégis egyek vagyunk, s ez az egység ismét csak viszonyításban mutatkozik meg, mert lám, e más-másképpen szocializálódott, más-más tájegységeken élő nép-féleség mégiscsak magyarabb, és lojálisabb Magyarországhoz egymás között, mint teszem azt, némelyik anyaországi választópolgár.
És éppen ezért kell vigyázni valahogy ezekre az anyaországon belüli, szellemileg elcsángósodott emberekre is: mert olyan, és akkora ez az Anyaország, amilyen, és amekkora: de nélkülük aztán valóban szellemi tenger venné kezdetét nyugat fele, a Királyhágón túl is.
Ezen a tengeren pedig aligha vállalkozhatnánk bármire is, és az igazság az, hogy nem is lenne, miért.
Mert a magunkfajta csángókuriózumoknak, extra Hungariam, csak addig érdemes élni, amíg van amihez viszonyítani. Amíg még ott van az a távoli világítótorony…
(az írás a Magyar Hírlapban jelent meg.)
3 megjegyzés:
..."világitótorony"...legyünk mind egy-egy kis(nagy) világitótorony...hátha világosabb lesz tőle.
Én is mindig Campina-t szeretném tengerparti kikötőnek látni. Délfelől.
Másfelől pedig már nem hiszem el, ha olyan jelzések érkeznek "napszentület" felől, hogy : "feltámadott a tenger"...
Holt tenger az, sótlan, délibábos...
Világítótorony talán a Cenk tetején lehetne, Árpád-apánk jobbján, de most ott is csak annyi világít, hogy "Brasov-wood"...
Cs.
A helyzet az, Cs., hogy az anyaországnak sajnos az a dolga, hogy időről időre elvesszen, tényleg olyan, mint a mesékben, hol volt, hol nem volt. Elveszett a hunok után, elveszett az avarok után, miért ne veszne el most, a magyarok után? Majd jön más, a mindenkori MI, és ismét megtölti tartalommal, nemzettel. Ezért fontos, hogy az ideája, a forma megmaradjon. Ha az megvan, tartalommal feltelik.
Megjegyzés küldése