Kazár(v)iszony

Higgyék el nekem: semmi bajom a kazárokkal.

Még olyant is hallottam, hogy talán rokonok lennénk velük, - ezt azért nem hittem el.

Szóval elviekben a kazárok jó emberek. Igaz, kicsit mohóbbak a többinél. Igaz, olyanok ők is, mint a havasi kürt: minél távolabbról hallod őket, annál jobb. Igaz, az ismert világon majd mindenki utálja őket, s a világ nagyjából két részre osztható: nyilvános filokazárokra és titkos antikazárokra, de ez még nem ok a gyűlöletre.
Igaz, mostanában kicsit túl sok legelőt, jurtát, sót, és aranyat vásárolnak fel, s a drágán eladott csecsebecsék miatt igencsak eladósodott a népség. Azt is muszáj elismerni, hogy ahol két ökör gazdát cserél, s ahol két poharat összekoccintanak, ott máris megjelenik néhány kazár.
A legfeltűnőbb azonban mégsem ez. A legérdekesebb az, hogy ha egy tolvaj kazárt elfognak, még tőle kell bocsánatot kérni. Ha a kazárt szereted, azt mondja, bűntudatod van. Ha nem szereted, úgy utálatossá válsz az ő szemében, és bűnössé hetedíziglen.

Most éppen azt találták ki, hogy aki a kazárok két emberöltővel ezelőtti meghurcoltatását kétségbe vonja, azt erős tömlöcbe vetik. Mi több, azt is, aki szerint nem hat, hanem csak négy kazárt akasztottak fel. De ugyancsak bézárják azt is, aki szerint a poloveceket, vagy a besenyőket, neadj'Isten a magyarokat is ugyanúgy hóhérolták.
Továbbá minden három rókaprém után egyet a kazárnak kell adni, elégtételül, amiért szépnagyapjától elvették a rókaprémjeit.

Mindezek felett, és mindezekért a kazárokat tehát nemcsak illik, hanem egyenesen kötelesség szeretni. Boldogok, akik a kazárokat szeretik, mert részt kapnak a zsákmányból. És könnyebben megyen át a teve a tű fokán, mint a kazárokat nem kedvelő ember a hivatalok kapuján. Aki szerint a kazárnak nagy orra van, az máris megérett az akasztófára, s aki szerint a kazárok istene nem az egyedüli, az jobb, ha maga köti fel enmagát.

Az igazság pedig az, hogy én nagyon-nagyon szeretem a kazárokat. Világéletemben rajongtam értük, de most aztán különösen.
Nincs az a hatalom és belső késztetés, ami rávenne, hogy ezt nagy nyilvánosság előtt én másként mondjam.
Tiltják ezt az elveim.

Na meg a törvény, hogy gebbedne meg az összes törvényhozó.

Utánpótlás

Egyszer úgyis hoki-nagyhatalom leszünk! :-)

A securitate és a székelyek

Kaptam, továbbítom, közzéteszem. A neten már annyi helyen találkoztam vele, hogy szabad prédának minősül.
Jellemző, hogy fontosságához mérten alig, vagy egyáltalán nem esik szó róla, ugyanúgy fű alatt terjed, suttogva, mintha továbbra is félni kellene. Vagy kell is?

Elolvasni kötelező.

Az interjú teljes szövege ITT olvasható.

Magunk, fajta

(...és Szentesinek igaza van.)

Természetesen nemcsak a másik oldalon vannak idióták, félműveltek, hazaárulók, megalkuvók, a jelzőket tessék tetszés szerint bővíteni.

Ha így lenne, túl egyszerű lenne, és túl könnyű. A mi oldalunkon, azaz jobboldali, nemzeti-radikális, adott esetben szélsőjobbos-fasiszta-náci, (jelzőket tessék tetszés szerint bővíteni) körökben sem. Igen, van közöttünk is hülye. Van önfeláldozó hazafi. Van milligrammnyi agyú szorgalmas buta, és van zseniális gazember. Így vagyunk teljesek: mi is.

Ráadásul a belénk ellenreflexként nevelődött, igen helyes intoleranciának van egy vadhajtása: hogy önmagunkkal szemben is kérlelhetetlenek vagyunk. Hiába tudjuk, hogy ott az a gödör, amibe hatszor beleléptünk: belelépünk hetedikszer is, csak mert hagyomány. Hiába tudjuk, ott lapul a kő alatt a mérgeskígyó, harmadjára is belesünk alá, mert nem hisszük el, hogy kétszer már megharapott.

Igen helyesen: kialakultak saját jelképeink, totemjeink, kikezdhetetlen jelképeink. Ezek közösségformáló, összetartó dolgok. A zászló mindenkor a legfontosabb szimbólum volt, hiszen akinek jelképei sincsenek, az erkölcsi, szellemi értelemben véve halott, forma nélkül nincsen tartalom, bármit is mondjanak erre a racionalisták.

De egyáltalán nem helyesen, kialakult a vakhit, a kritika és feltétel nélküli behódolás a megfogalmazhatatlan ideának. Mindez igen jól artikulált üldözési mániával súlyosbítva. Ha valaki azt merészeli mondani, hogy a turul feje nem jobbra néz, hanem balra, az minimum MSZP-s görény, és hazaáruló. Ha valaki szerint az árpádsávos nem vörös-fehér, hanem vörös-ezüst, az osztrák bérenc. Ha valaki szerint a Metallica jobb együttes, mint a Magozott Cseresznye, az kozmopolita baromállat, ráadásul cionista patkány is.

Ha most történetesen én nem lennék az, aki, igen jól mulatnék ezen. Így azonban enyhén tragikusnak látom a folyamatot, hiszen ez a trend önmagunk kontraszelekcióját erősíti. Ugyanazt tesszük – egyelőre kicsiben – mint azok, akiket joggal gyűlölünk. Honnan vesszük a bátorságot, hogy nem lehet jó magyar, elkötelezett hazafi, aki esetleg nem ért egyet velünk a hatnapos háború, Ady és Radnóti, vagy éppen a kopogtatócédulák gyűjtési módozatai kapcsán?!

Őszintén hiszem, jobb magyar az, aki elolvasta Wass Albertet és Tamásit, de Galsworthyt, Kertészt és James Joyce-t is, és azután mond véleményt, bármi is legyen az, mint az, aki csupán megfelelésből vágja kapásból a helyes választ. Hasznosabb magyar, aki beszél legalább két idegen nyelvet, mint aki zsigerből büdösoláhozza le a románt. Jobban bízok abban, aki csendesen elgondolkodik egy kérdésen, mint aki harsányan kiált vivátot a tömeg között.

Folyamatosan ellenségeket látni, ellenséget kreálni ott, ahol nincsen, legfőképpen „ennen kebelünkben”: nem, és nemcsak magyar sajátosság – de jó lenne, ha egyáltalán nem lenne az. A józan gondolkodásról lemondani túl nagy luxus. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy már most kinyírjuk, elmarjuk, félreutáljuk legjobbjainkat, amikor a győzelem még viszonylag távoli eszme.

Ráérünk egymás gyilkolászására majd akkor is, amikor ez nem lesz luxus.

Sok mindenre lehet gondolni e sorok kapcsán, és igen, mindenkinek igaza van. Az össznépi adok-kapokban lassan mindenki hazaáruló, besúgó, zsidó, paranoiás, de legalábbis ügynök. Mindenki megváltani szeretné saját nemzetét, de nem tűrheti, hogy más váltsa meg, és ne ő.

Ha egyszer ezt is kinőjük, jó lesz magyarnak lenni. Addig meg „csak” azok vagyunk, mert másként nem tehetünk.

Ámok

Szabálytalan időközönként szinte divat Amerikában az iskolákban - és nemcsak ott - ámokot futni. Rettenetes dolog, hirtelenjében nem is lehet tudni, mi borzalmasabb, az emberi veszettség következményei, vagy az azt kiváltó embertelen világ.

Magyarország nyilván felzárkózott ehhez is, most egy Ábel (nomen est omen: az elidegenedett ember a nagyvárosi rengetegben...) nevű gyereket tartóztattak le, aki állítólag 22 embert akart kinyírni egy bevásárlóközpontban, 22 sikertelen éve bosszújaként. Ha ez így igaz, ez már a veszettség biztos jele. Huszonkét évesen érzékeny az ember ugyan, de nem ennyire. Világfajdalma is van, - nekem is volt - de nem ennyire.
Más kérdés, hogy a most 22 rendbéli emberölési kísérlettel vádolt szegény srácot mennyire lehet így, előzetesen büntetni egy kollégája feljelentése miatt. Óhatatlanul a Minority Report című film jut eszembe, ahol az apokaliptikus jövőben előre látják, és előre büntetik a bűnözést, még mielőtt elkövették volna. Hátborzongató jövőkép, és csak semmi fikció: lám, Ábelen máris beteljesedett.

De nem kell ezért kilenc miliméteressel rohangálni az iskolában vagy bevásárlóközpontban. Léteznek rettenetesebb bűnök is. Példának okáért New York állam Hawerstroke nevű városában múlt hét péntekén egy Jason Laguna nevű szimpatikus, jólnevelt középiskolás srác sodorta veszélybe a környezetét. A hivatalos ténymegállapítás szerint ez az eltévelyedett gyerek "fegyelemsértést követett el, cselekedetei veszélybe sodorták saját és társai erkölcsi és egészségügyi közérzetét".

A srácot azonmód felfüggesztették, igaz, ugyan, egyelőre nem egy villanyoszlopra, csupán egy napra az iskolából. Ami tekintettel iszonyatos bűnére, alighanem enyhe ítélet. Hiszen nem kevesebbet tett, mint rózsafüzért viselt a nyakában.

Igen, jól hallották. Amerikában, ma, New York államban katolikusként rózsafüzért viselni, ami véletlenül kivillant a poló alól: büntetendő cselekmény, erkölcstelen, és betegségeket okozhat. Meg még kitudjamit. Az sem kizárt, ha feszületet is találnak rátetoválva, egyenesen Guantanamóba viszik a srácot.

Hát ez az társadalom, ami önmagában annyira veszett, hogy tragikusan érthetővé teszi az egyén ámokfutását. Megérett már a pusztulásra.

Mesterek és kurzusok

Magyar, író és akadémikus. Ki az?

Aránylag kevés van belőle, hinné az ember. Pedig dehogy. Ha Dunát nem is, ötödik kerületi villamossíneket minden bizonnyal rekeszteni lehetne velük. Ha valakiben olthatatlan vágy ég megismerni őket, felkeresheti ezen szellemi nagyságainkat a http://www.iroakademia.hu- n.

Első látásra sok minden eszembe jutott róluk, amit most itt nem ecsetelnék, de rengeteg köze van az ingyenéléshez, a blöffhöz, az öndicséret felettébb káros voltához, valamint sok-sok közéletben vállalhatatlan jelzőhöz.
Ha valaki ezért megvet engem, kívánom neki, büntetésből olvassa el Dragomán Györgynek a Fehér Király című mestermunkáját, s ha netalán mégis túlélné ezt a megpróbáltatást, úgy iratkozzon be a Magyar író Akadémia valamelyik mesterkurzusára, és most már helyben is vagyunk.
Erről a mesterek által mestereket futószalagon gyártó intézményről először tavaly hallottam. Régi nőismerősömtől kaptam levelet, amelyben kedvesen meginvitált a "bestselleríró"(!) mesterkurzusra, ahol is ő maga előadó... A dolog pikantériájához tartozik, hogy az illető hölgynek valamikor kezdő lépéseit igazgattam, biztatgattam ezen a pályán. Aztán befutott író lett belőle, gyakorlatilag "celeb", és ahogyan szokás, azóta a kutya sem olvassa.

Idén újra jó formába lendült a Magyar író Akadémia, most például éppen szépírói mesterkurzus folyik. írják a sok szépet a derék nebulók, és a kurzus reklámja szerint "biztos lehetsz abban, hogy a Litera vagy az Élet és Irodalom szerkesztői olvassák és értékelik írásaid", továbbá "Mestereidnek mondhatod Korniss Mihályt, Kukorelly Endrét, vagy Márton Lászlót".
Ez becsületes, egészséges, írói vénával megáldott embernek alighanem átokként is súlyos, ezért rögvest meghátráltak bennem az ilyen irányú ambíciók.
De akinek ez sem elég, részt vehet például "Az írás, ami meg is jelenik" mesterkurzuson, nevesebbnél nevesebb előadókkal. Nem kis cél ez egy írástudónak, mesterkurzuson elsajátítani a nyomdaképesség alapvető feltételeit, bravó, és háromszoros hurrá.
Sokadik hab a tortán azonban a "Közéleti beszédíró mesterkurzus". Ez már döfi, szinte dörzsöli az ember a tenyerét, és valóban. Saját bevallás szerint, megtanítanak benne: "Szóval gyõzni. A hatásos, meggyõzõ szöveg szerkezete: az elõadás arra keresi a magyarázatot, miként tanulható a meggyõzõ beszéd tudománya, milyen technikák szükségesek a jó beszéd megírásához. Célja, hogy a résztvevõk széles körben alkalmazható tudást nyerjenek a beszédek megírásához, illetve elõadásához."
Igen, ilyen magyarsággal és stíluskészséggel tanítanak. Ezek után érthető módon kíváncsi az ember az előadókra. Csudálatos neveket találhatni benne, az egy Balázs Gézát leszámítva, aki ezúttal korpa közé keveredett, nemigen állna le beszélgetni velük a homo sapiens hungariensis, hogyt mást ne mondjak, még Daróczi Dávid is oktatja itt valamire az arra érdemeseket. Üsse kő, álljon ITT a lista. Alig meglepő, hogy az előadó mesterek erős zöme a szocialista kormányzat valamilyen tisztviselője, hát ehhez már némi fekete humor is kellett, hogy ezek tanítsanak bárkit is sikeres közbeszédre és hiteles kommunikációra.
Ennyi övön aluli "mester" és kurzus után szinte kedvem lenne, csak úgy kompenzációképpen beiratkozni "Önértékesítési mesterkurzusukra" - ebben alighanem tényleg jók lehetnek, példa erre, hogy a fentebbi kolosszális baromságokat is el tudják adni, pénzt és babért kapnak érte.
Persze van még "minőségi bulvár mesterkurzusuk" is, ez legalább közelebb áll - a minőségit leszámítva - emberi állagukhoz.

Némi aprópénzért cserében, viszont ajánlanám jövőre mindezen sok remek, magyar-író-akadémikusnak az "önsajnáltató" vagy éppenséggel "senki-által-nem-olvasott-és-meg-nem-értett-de-üldözött-zsenik" mesterkurzusát, alighanem szükségük lesz rá.

Amilyen a mester, olyan a kurzus, mondhatnánk. Ne csodálkozzunk hát, amikor az irodalmi, vagy politikai "kurzus" milyensége elborzaszt.

Extra Hungariam

Hej, ha a Kárpátok-kanyarában kezdődne a tenger! Mondjuk a gyímesi-szoros után…

Megvolna ennek a jó oldala is, ismerjük el. Persze, amit nyernénk a réven, elveszítenénk a vámon, s e veszteség közé számolhatnánk a moldvai csángóságot is. Értük pedig már csak azért is kár lenne, mert akik kibírták a kunokat, a besenyőket, az oroszokat, a tatárokat, a lengyeleket, a székelységüket és magyarságukat, legvégül pedig a románokat, hát mégse fulladjanak bele egy alkalmi vízözönbe.

Egyébiránt, ahogyan Noé ősapánkat elnézem, ki maga is szerette az állatokat, a nagy családot, a szőlőt és a bort, táncolt és énekelt, vakon bízott a Teremtőben és túlélte azt, amit senki más: e jegyek alapján erős rokonságban állhatott maga is a csángókkal.

No de ha a tenger mégiscsak a Gyímeseknél kezdődne, megkockáztatom, hogy a jó gyimesi csángók, akik tulajdonképpen tökéletesen székelyek, csak jobbak – na, azok mind tengeri vállalkozók lennének, s az eddig helyi üzletemberek által szerencsésen közel-keletre exportált szálfákat mind maguk úsztatnák le a Veres-tengerig.

Bizonyos vagyok benne, lenne legalább olyan hírük, mint a bretonoknak.

Nem mintha így is nem lenne… és akkor most mégiscsak vegyük most egy kalap alá az egyébként semmiképpen egy kalap alá nem vehető népet. Csángónak lenni ma egyfajta néprajzi és nemzeti pikantéria Magyarországon, holott egy fenét, vagy frászkarikát, semmiféle egzotikum nincs abban, ennyi erővel jászok is lehetnének, vagy palócok. Meg talán annyi a politikai különbség, hogy a csángókért minden teremtett közszereplőnek aggódni illik, és két kézzel segíteni, amiből eredően tényleg kisebb csoda, hogy még élnek a Szeret, a Prut és a Tatros mellett ezekből az emberekből.

A különbözőséget példázza, hogy míg a székelyekről azt mondják, ha kettejük találkozik, előbb-utóbb kiderül, vagy rokonok, vagy együtt voltak katonák, addig a csángóságon belül nagyon rövid időn belül kristálytiszta a tényállás, hogy a hétfalusi csángónak semmi köze a pusztinaihoz, ahogy a gyimesi sincs köszönő viszonyban a dévai csángókkal.

Mégis egyek vagyunk, s ez az egység ismét csak viszonyításban mutatkozik meg, mert lám, e más-másképpen szocializálódott, más-más tájegységeken élő nép-féleség mégiscsak magyarabb, és lojálisabb Magyarországhoz egymás között, mint teszem azt, némelyik anyaországi választópolgár.

És éppen ezért kell vigyázni valahogy ezekre az anyaországon belüli, szellemileg elcsángósodott emberekre is: mert olyan, és akkora ez az Anyaország, amilyen, és amekkora: de nélkülük aztán valóban szellemi tenger venné kezdetét nyugat fele, a Királyhágón túl is.

Ezen a tengeren pedig aligha vállalkozhatnánk bármire is, és az igazság az, hogy nem is lenne, miért.

Mert a magunkfajta csángókuriózumoknak, extra Hungariam, csak addig érdemes élni, amíg van amihez viszonyítani. Amíg még ott van az a távoli világítótorony…

(az írás a Magyar Hírlapban jelent meg.)

A kedvenc

Fogózzanak meg: kezd nékem kedvemre való ember lenni ez a Ján Slota.

Értelmi állapota olyan, amilyen. Tisztességérzete, erkölcsi tartása még olyanabb, mint amilyen. De hát nem is ezért szeretem, hanem azért, mert ez a furcsa képződmény lassan nagyobb hasznot hajt Magyarországnak és az összmagyarságnak, mint a nemzeti radikális tábor egybevéve.

Ki más tudta volna rávenni a mostani magyar kormányt, a lendvaiildikókat és bajnaigordonokat egy magyar nyelvalap létrehozására, ezáltal (is) nyilvánvaló, tettre kész szolidaritásra felvidéki testvéreinkkel?
Ki más tudná arroganciával, műveletlenséggel, szalonképtelenséggel nála jobban lejáratni ezt az utódállamot Európa és a művelt világ előtt?
Ki szerezhetne a magamfajta elvetemült embernek nagyobb örömet, mint ő, amikor Szlovákia lerohanására készülődő magyar hadsereget vizionál, és naponta magyar revizionizmusról óbégat? Nem tehetek róla, szívesebben hallok ilyesmiről, mint a rapszodikus magyarverésekről. Jobban érzem magam tőle.

Súly alatt hajlik a pálma, ezt mi, erdélyiek, aztán igen jól tudjuk, ezért külön köszönet illeti ezt a figurát (bármennyire megkedveltem, a nevét azért nem szívesen veszem tollamra), amiért soha, egyetlen pillanatra sem hagyja, hogy a felvidékiek magyarságukat feledjék.
Most éppen hűségesküre kötelezne minden szlovák állampolgárt, továbbá hetente himnuszt énekeltetne az iskolákban, a tantermekben pedig kifüggesztetné a szlovák állami jelképeket.

Na és? - kérdezhetnénk, mint az egykori ÁVH-s...

A hűségeskü szép fogalom, elviekben, de szlovákoknak, gondolom, teljesen fölösleges - ha eskü nélkül nem műkődik a hazafiság, rég megette a fene -, magyarok számára meg aligha jelent sokat a muszáj-eskü. Engem például kétszer eskítettek fel a román katonaságnál, egyszer Ceausescura, másodjára a demokratikus Romániára, egyik sem hagyott bennem mély nyomot, férfiasan beismerem.
Az iskolai himnusszal megint köszönetet kéne mondani, hetente egyszer egyáltalán nem vészes, én minden ország minden himnuszát naponta elénekeltetném órák előtt az illető felségterületen, az egyszer fix. Mi is énekeltük annak idején a román himnuszt, sőt, minden reggel két nyelven köszönt a színmagyar osztály a színmagyar tanítónéninek: "Jó reggelt kívánunk, bunö diminyeácá", s ettől sem lettünk rosszabb magyarok, igaz, jobb románok se.
Ugyanez a helyzet az állami jelképekkel is, ezzel még egyet is értek: senki ne tévessze szem elől, hol is él pillanatnyilag. Más kérdés, ez milyen válaszokat szül benne.

És ahogy így felsoroltam közös élményeimet a Slota-féle agymenésekkel, hirtelen egész közel érzem magamhoz a felvidékieket újra... és ezért megint csak bravó az érdekeltnek.

Becsüljük hát meg ellenségeinket. Bár igaz, még ezekből is jobbat érdemelnénk. De hát aki a kicsit nem becsüli...

Kedvcsináló

Hátha valaki kedvet kap hozzá:
http://www.erepmarket.com/promo/

illetve:
http://www.mno.hu/portal/692085