Transzilvállatok 27.0. (Bestiarium siculorum)

Amicus minusculus

Ne tudd meg, mi az. Magyarul ilyen nincs es, illetve, ha van, az nem az.

Székelyül: kicsi barát. Helyesebben: Kicsi barátom.

A kicsi barátom igen érdekes, rendkívűl veszélyeztetett és igen gyakori állatfajta a székely faunában. Kihalás nem fenyegeti, verés igen gyakran.

Mindenki ismeri, az is, aki tagadja. Ha Székelyföldön élsz, jársz, szuszogsz, egy idő után találkozol vele, főleg kocsmák, hokipályák, vasúti pályaudvarok, keresztelők, és egyáltalán: bármi környékén.

Ha nem ismered fel, és nem láttad, akkor rossz hírünk van: te vagy a „kicsi barátom”.

Hívják még kicsi komámnak is, de ez erős bizalmaskodás kérdése. A lényegen azonban nem változtat.

A kicsi barátom onnan ismerhető fel, hogy mindenhol ott van, ahol alkoholt mérnek, osztanak, kínálnak: de ő nem ezért megy oda. Ő általában csak ott van. És ez baj, és ezért ő a kicsi barát.

Az állatvilágban teljesen unikum, (a pálinkavilágban sem egyedi), mivel fajtában, családban, törzsben behatárolhatatlan. Leginkább megnevezési állatként lehetne megfogalmazni.

Mert ha Csíkban azt mondják neked: „kicsi barátom”... Vagy Gyergyóban, Udvarhelyen, ne’adjisten a Kászonokban vagy Gyimesben...  Ne tudd meg.

Amíg az anyai felmenőid emlegetik egy átlagos szórakozóhelyen, megjegyzéseket tesznek kétes erkölcseikről (v.ö.: kurva anyád), amíg csak a megjelenésed, habitusod, származásod a téma, nincsen baj. Addig még nem jelenik meg ez az állat. Azt még el lehet rendezni egy sörrel.

Na jó, kettővel, vagy hárommal.

De ha egyszer azt mondja valakinek a szépvízi, vagy taplocai, vagy sötétpataki úriember, aki rendszerint a diszkóba is traktorkulcsot forgatva jár: „Kicsi barátom...” És ilyenkor megölel...

Na, akkor megtudod, mi az.

Onnan jön a lefejelés, tökönrúgás, és annak a bizonyos tekenőnek a hiánya, amire pedig figyelmeztetik a jótét lelkeket, a beleinek szüksége lehet rá.

A felvázolt borzalmak dacára, a kicsi koma meglepően ellenálló fajta, kicsit olyan, mint a (cenzúrázva, de együtt élő fajta, nemzetiség), legközelebb, a hatnapos gyógyulás után lehet, alakváltozása lesz, s ő nevezi ki a következő kicsi barátot. Rezisztens állat, ellenálló lenne, persze nem sorba kötve, hanem párhuzamosan.

Időszakos lény, ez egy újabb kategóriája a székely faunának, kevés az a homo homo seclericus, aki életében egyszer legalább ne látott volna kicsi barátot. A tükörben.

Ezért vigyázni kell rá, sőt ügyelni. Érti, aki érti. Értetted-e, kicsi barátom?!

Elysium III.

Felirat hozzáadása

Ott állt előttük a két kupa bor. Száraz, erős, aromás, mézzel vegyített falernumi: az öregek szerint tompítja a fájdalmat, és a gondolkodást is.

Felhajtották.

Kezüket bikavérrel vörösre festették a papok, majd fölvették a nehéz bronzkardokat.

Beléptek a vörös porral övezett körbe. 

„      – Erőt, erényt – emelte kupáját a római lovag a vendéglátó felé.

– A barátságra – válaszolta”

Erre is gondoltak, és sok másra. A dűlőkre, a szerelmekre, a barátokra, a közös ügyekre: és most, a külön ügyekre. És legfőképpen arra: hogyan kell megölni a másikat.

Körül, néma csendben, kupákkal kezükben ültek az emberek. Mindkettőjük emberei. Szép harc vehette kezdetét: a legszebb mindig a testvérek közötti.

És elkezdődött.

„- Megtisztelsz, Barátom.

- Enyém a megtiszteltetés.”

Az első vér mindig a leglátványosabb. Üdvrivalgás kísérte, és összekoccantak a kupák.

Aztán seb sebet követett. Vállon, combon, homlokon. A nézők egy idő után kissé csalódottan nézték: ezek nem fogják megölni egymást.

- De akarják – mondta az öreg lukumó, és belealudt a küzdelembe. A kupa leesett kezéből, és csendülve gurult el a földön. Zaja összevegyült az összecsapó kardokéval.

„Tarquinius homlokán kivörösödött a sebhely, Trifanius arcán pedig megkeményedett a mosoly.”

Lábuk alól fölszállt a por, a háttérben nehéz zene szólott a kétágú sípokból, és ők harcoltak.

Fölöttük a kék ég, a cerveteri dombok, a szőlők és a fenyvesek, mindegyikőjük hazája, a női mosolyok, a barátok kézfogása, és mindenekelőtt: az istenek, akik szenvtelenül nézték ezt a harcot.

A kard a bordáknak feszült. Egyetlen mozdulat, és halott.

A mozdulat nem történt meg. Hosszú, széles, mély sebet ejtett a barát oldalán: de a kard nem akart behatolni. A kardnak néha saját akarata van.

„Trifanius a szelíd, meleg dombokra gondolt, a szőlőfürtökre, amelyek e bort hordozták magukban, amelynek tüze és szenvedélye csak a szerelemhez, és a férfibarátsághoz volt fogható.

Tarquinius a magas hegyekre, és a fölöttük köröző sasokra, amelyek életük folyamán egyetlen társat választanak.”

A kard a nyakhoz ért. Egyetlen mozdulat, és halott.

A mozdulat nem történt meg. Vér csordult le a nyakról, de a seb nem volt halálos.

A kardnak néha saját akarata van.

„Összenevettek. A csatákra gondoltak, ahol mindig külön, de sokszor egymásra gondolva harcoltak. Az asszonyi ölelésekre, germán, kelta, pannon és szír asszonyok melegségére, amelyekben gyakran megpihentek a végső kikötő előtt. Az álmatlan éjszakákra, az egymástól kapott hírekre.”

Aztán újra harcra keltek. Lassan a vér elöntötte szemüket, és csak a húst, az áldozatot, a zsákmányt látták egymásban. És innen szép volt a harc, és kegyetlen.

„- Sokan irigyelhetnek bennünket.

- És még sokan fognak ezután is.”

Az öreg lukumó álmélkodva tette le a kupát. És mindenki más is, néma, döbbent csönd szállt le az amfiteátrum fölé, a nők, a barátok, a meghívottak és a haszon élvezői közé.

„- Nem kérek, és nem adok kegyelmet, Barátom.

- Úgy legyen. Én sem.”

Az öreg lukumó hosszan ivott, fenékig ürítette a kupát.

- Kár volt értük – mondta. - Kár volt, bár szép.

Rattus Rhesus Glacialis (Transzilvállatok 26.0)

Ne tudd meg mi az.

Székelyül: patkán’ma’om.

Neve után ítélve, első pillantásra azt gondolnánk, bizonyára valamiféle celebeszi, vagy új-guineai fajta, pedig nem. A patkán’ma’om teljesen autentikus erdélyi, székelyföldi állatfajta, amelynek két vállfaja is megtalálható.

Egyikük, a rattus rhesus ordinaris többnyire a lajbiszaggatókban és más kultúrintézményekben fordul elő, első látásra teljesen olyan, mint az átlagos secler sapiens, és csak a megveretése előtti utolsó pillanatokban derül ki róla, hogy ő egy mekkora patkán’ma’om.

De erről most ennyit: foglalkozzunk inkább sokkal érdekesebb rokonával, az igazi, hamisíthatatlan  patkán’ma’ommal.

Külső megjelenése alapján igen könnyen beazonosítható: rendszerint fekete-fehér csíkos mezben, korcsolyával alsó végtagjain közlekedik, állandó habitátusa, azaz élőterülete a jégkorongpályák belső tere, máshol gyakorlatilag nem is fordul elő. Valószínűleg e megjelenés miatt gyakran előfordul, hogy felületesebb szurkolók összetévesztik a zebrával, s ezen téves felismerésüket: „hüüüülye zebra!!!” felkiáltással hozzák tudomásra.

Namármost, tekintettel arra, hogy a patkán’ma’om a jégpályán kívűl teljesen rejtőzködő életmódot folytat, ezen faj szinte teljes leírása a jégkorong-szurkolók és jégkorongozók leírásain alapul, mint ahogyan eredetileg nevét is tőlük kapta. 

A patkán’ma’om létezése önmagában rejtélyes, nyilvánvalóan valamiféle furcsa szimbiózisban él a hokistákkal, akik megtűrik maguk mellett a pályán, ezért cserében a rattus rhesus mindent megtesz, hogy megkeserítse életüket.

Szaporodása úgyszintén a jégpálya belterületén történik, ez onnan is látszik, hogy a törzsszurkolók igen gyakran biztatja fajfenntartási tevékenységre női felmenőivel, illetve a tájékozottabbak rektális közösülésre szólítják fel a caballus nevű állattal (v.ö: zebra). Ezek a pikánsnak is tűnő részletek egyáltalán nem ritkák a patkán’ma’om szokásainak tárgyalásakor, táplálkozási szokásait illetően is gyakran hallható, amint bizonyos férfigenitáliák elfogyasztására szólítják fel a vérmesebb szurkolók.

A patkán’ma’om egyszerre veszélyeztetett és védett állat. Veszélyeztetettsége rendszerint a hokimeccsek utolsó harmadában tetőződik, főként ha a hazai csapat vesztésre áll, ilyenkor még a játékosok sem átallják célba venni egy-egy jól irányzott koronggal. Ilyenkor a patkán’ma’om érdekében a mérkőzés után karhatalmi erők, gyorsreagálási egységek és állatvédők gondoskodnak a fajta állagának megóvásáról.

A patkán’ma’om látása igen gyenge, ezért gyakran ajánlják számára okuláré viselését, de mivel hallása is gyenge, e tanácsot legtöbbször nem hallja, és nem fogadja meg. Szaglása kitűnő, általában már szezon elején megszimatolja a győztes klubcsapatot.

Familiáris állat, amelyet a szurkolók bennsőségesen szólítanak meg, ezért ha elmegyünk egy csíki hokimeccsre, azonnal láthatjuk és hallhatjuk is, sőt felismerve magunk is ordíthatjuk: „TEEEEEE! PATKÁN’MA’OM, TEEEE!”

Novorusszija.

Felirat hozzáadása

Nagyanyám, Isten nyugtassa, még azt mondta: „Bárki jöjjön, fiam, csak az oroszok ne jöjjenek...”

Nagyanyám meghalt, a világ változott. Elég alkalmam volt ezt megtapasztalni. A román „forradalom”, a délszláv háború, Transznyisztria – amit sorkötelesként, vagy kalandvágyóként átél az ember.

És most nézem a híradásokat. Dél-Kelet Ukrajnában harcok. Nem akármilyen harcok: hanem harcok. Emberek, sokan halnak meg. Gátlástastanul gyilkolja egy állam enyhén szólva is illegitim vezetője polgárait.

Mi közöm nekem Donyetszkhez? Luhanszkoz? Semmi. A doni kozákokhoz? Semmi.

Erdélyi magyar vagyok, és rengeteg közöm van hozzá, mint mindenkihez, aki az anyaországhoz akar visszatérni.

Ha húsz évvel fiatalabb vagyok, elmegyek harcolni a „szakadárok” mellé.  Őszinte főhajtás előttük. Ma már nem vagyok képes rá, legfennebb szembe megyek a „mainstream” médiával: és azt mondom: igen, jogos Novorosszija követelése. A Krím visszatérése külön melengeti lelkemet. Hiszen erdélyi vagyok.

Ukrajnához nem sok közöm. Hja, Kijevet, mi, magyarok alapítottuk? Hát, igen. Hogy Ukrajnát a mai formájában Hruscsov hozta létre? Hát, igen... Hogy a majdani „forradalom” egyik első eredménye a kárpátaljai magyarok és ruszinok jogfosztása volt? Hát, igen...

Száz szónak is egy a vége. (Ez amúgy orosz mondás.) Hajrá Krím, hajrá Novorusszija. És hajrá mindenkinek, aki visszatér az anyaországhoz. Erdély? Székelyföld? Vigyázó szemeink oda forduljanak.

Persze, vannak nemzetközi elkötelezettségeink.  Lebombáztuk már al-dunai tesvéreinket is. De ne legyünk újra az utolsó csatlós. Inkább legyünk vonakodó csatlós: egészségesebb.

Hajrá, Novorusszia.

És nagyanyámra visszzatérve: inkább mi menjünk az oroszokhoz,  mint ők hozzánk. Akinek füle van, hallja.