Novorusszija.

Felirat hozzáadása

Nagyanyám, Isten nyugtassa, még azt mondta: „Bárki jöjjön, fiam, csak az oroszok ne jöjjenek...”

Nagyanyám meghalt, a világ változott. Elég alkalmam volt ezt megtapasztalni. A román „forradalom”, a délszláv háború, Transznyisztria – amit sorkötelesként, vagy kalandvágyóként átél az ember.

És most nézem a híradásokat. Dél-Kelet Ukrajnában harcok. Nem akármilyen harcok: hanem harcok. Emberek, sokan halnak meg. Gátlástastanul gyilkolja egy állam enyhén szólva is illegitim vezetője polgárait.

Mi közöm nekem Donyetszkhez? Luhanszkoz? Semmi. A doni kozákokhoz? Semmi.

Erdélyi magyar vagyok, és rengeteg közöm van hozzá, mint mindenkihez, aki az anyaországhoz akar visszatérni.

Ha húsz évvel fiatalabb vagyok, elmegyek harcolni a „szakadárok” mellé.  Őszinte főhajtás előttük. Ma már nem vagyok képes rá, legfennebb szembe megyek a „mainstream” médiával: és azt mondom: igen, jogos Novorosszija követelése. A Krím visszatérése külön melengeti lelkemet. Hiszen erdélyi vagyok.

Ukrajnához nem sok közöm. Hja, Kijevet, mi, magyarok alapítottuk? Hát, igen. Hogy Ukrajnát a mai formájában Hruscsov hozta létre? Hát, igen... Hogy a majdani „forradalom” egyik első eredménye a kárpátaljai magyarok és ruszinok jogfosztása volt? Hát, igen...

Száz szónak is egy a vége. (Ez amúgy orosz mondás.) Hajrá Krím, hajrá Novorusszija. És hajrá mindenkinek, aki visszatér az anyaországhoz. Erdély? Székelyföld? Vigyázó szemeink oda forduljanak.

Persze, vannak nemzetközi elkötelezettségeink.  Lebombáztuk már al-dunai tesvéreinket is. De ne legyünk újra az utolsó csatlós. Inkább legyünk vonakodó csatlós: egészségesebb.

Hajrá, Novorusszia.

És nagyanyámra visszzatérve: inkább mi menjünk az oroszokhoz,  mint ők hozzánk. Akinek füle van, hallja.