Királyi esküvő

Teljesen természetes reakció, hogy a magamfajta ember, amikor a nyolcadik tévécsatornán is az angol herceg esküvőjét látja, átkapcsol egy sci-fi csatornára.

De, jobban belegondolva, mégsem kéne.

Mert igaz, hogy az egész egy legapróbb részletekig megkomponált, kiszámított, politikai show-business része. De éppen ez a jó benne, és ezt hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni.

Hiszen a történet arról szól, hogy egy gyönyörű, régmúltú monarchia hercege feleségül vesz egy polgárlányt, szem könny nélkül nem marad, és milyen jó ez.

Cinizmus nélkül mondom.

Nagy-Britannia királyság.

Hogy a mindenkori lumpenprolik és liberálisok is értsék: Anglia, a világ egyik nagyhatalma: királyság.

Mondom: Királyság. Nem köztársaság.

És ilyenkor senki nem visít a világon, hogy lábbal tiporják a köztársaság eszményét, hogy reakció és királyság, hogy korona... és a melegeket sem említi a canterbury érsek.

Na, ezért jó ez az esküvő, ezért szeretem.

Mellesleg –illetve nem mellesleg: - az angol festőművészet egyik legnagyobb festéményében, az „Arthur király elszenderülése” címűben, ott az alkóv alatt a magyar(!!!) Szent Korona.

Igen, ugyanaz, amelyik a Magyar Alkotmányban. Amely ellen azok lázadnak, visítanak, akik fél karjukat odaadnák, ha a kamerák kereszttüzében kezet csókolhatnának Vilmos hercegnek.

Mert csak ilyen az emberi természet, hogy a parvenü az, aki. Olyan, aki. Azért parvenü.

Hát örüljünk, amíg még az öreg Európában királyi esküvőt láthatunk, bármennyire is művi az egész. De még van. És lesz. Mert ez a természet rendje. Ahol versenylovakat és agarakat tenyésztenek, ott botorság lenne az emberi minőség tenyésztése ellen beszélni.

Ha én egyszer megérhetném egy magyar királyi herceg esküvőjét egy csíkszenthomoródi leányzóval... lényegesen kevesebb bajom lenne a világgal.

Gnóthi szeauton!

Ki vagy Te?

Amióta a világ világ, a legnagyobb kérdés. Éppen ezért, keveset gondolunk erre, rendszerint betegen öregen, fáradtan, csalódottan tevődik fel a kérdés, de olyankor elkerülhetetlenül.

Gnóthi szeauton! Azaz: „Ismerd meg önmagad” – írta a delphi jósda felé vezető úton. Igen, ez az, amit minden világvallás a későbbiekben is próbált magáévá tenni: mértékkel, mert mégsem jó, ha végképp megismeri magát az ember.

Ezt a delphi jósda is tudta: éppen azért, mert szinte lehetetlen a feladat.

Az önmegvalósítás soha nem volt nehezebb feladat, mint a mai világunkban.

Valamikor, az őskorban: az önmegvalósítás elrendeltetés kérdése volt.

Később, a „romló világ” akháj, „európai” korában: kiharcolta magának az arra érdemes.

A középkorban a hit tett azzá, ami vagy.

Az újkorban a pénz, az anyagi lehetőségek tették lehetővé, hogy megvalósítsd önmagad.

A mai világban ez mind együtt kell: tehetség, harc, hit, pénz. Ha nincs együtt: hérosz lehetsz, bűnöző, bukott hős: de teljes élet nem lehetséges. Részleteiben igen: erről szól a mai világ: a gazdag, vagy okos, vagy tehetséges, vagy sikeres emberekről.

Vagy a bukásukról.

Mert ott van a „vagy”. Vagy gazdag, vagy okos, vagy tehetséges, vagy sikeres. De sosem együtt.

Majdnem sosem.

Azért a „majdnem” is fontos, mert ott van benne a hit.

Gotovina, heroj!

Ott, ahol, és amikor még létezett Erkölcs: a nagybetűs, és nem az, amelynek nevében lopnak, előnyt kovácsolnak, és egyenlő elbírálást kérnek a tolvaj és áldozata számára: nos, azokon a helyeken és időkben még hadvezéreket nem ítéltek börtönbüntetésre.

Igen, tudom én is, vae victis, és hasonlók: de lám, az Európai Unió még mindig tud újat nyújtani, és jaj a győzteseknek is. Mert van, aki áldozat árán megnyeri a háborút, és van, aki szemrebbenés nélkül hasznot húz a békéből. A kettő véletlen sem ugyanaz.

Ante Gotovina 24 év börtönbüntetést kapott a hágai bíróságon, s hogy ez miért történt, arra a választ ne keressük imáinkban, mert erre mégiscsak a Jóisten is csóválná a fejét.

Pedig valahol logikus, ami történt. Nem feltétlenül kell Gotovina tábornokot ismerni ehhez: elég a mai világunkat megnézni: és hát, igen, természetes, ami történt.

Egy nemzeti jelképet, vagy egy hadvezért megölni a csatatéren, vagy utána, a bosszú jegyében: emberi gyarlóság, érthető, része az össz-emberi indulatoknak. Börtönbe zárni azt, aki megharcolta a „jó harcot”, szabadságot, békét teremtett ennek árán, és önbecsülést, jövőt adott egy nemzetnek: nos, ez az, ami mégiscsak "sajátja" ennek a mi szép új világunknak.

Eddig azt hittem, csak az Amerikai Egyesült Államok volt képes története sötétebb korszakaiban ketrecbe zárni Ülő Bikát, vagy Ezra Poundot, a költőt: de hát gyorsan felzárkoztunk.

Ante Gotovina nem szent, és egészen bizonyos nem ártatlan. Senki nem ártatlan, sem én, aki ezt írom, sem az olvasó, aki ezt olvassa. De Ante Gotovina egy nép – és nem akármilyen nép! – hőse, aki szabadságot vívott ki nemzete számára egy velejéig romlott, kegyetlen és elvetemült háborúban. Kesztyűs kézel, mosolygós pezsgőpoharas diplomáciával mai napig kulturális autonómiáért harcolgatnának – eredménytelenül - horvát testvéreink. De, hál’Istennek, nem így történt.

Ante Gotovina mellett ott kellene üljön bizony a mi nagyságos fejedelmünk, Rákóczy, de Bem apó, és sokan mások is: Ante Gotovina mellett sokan kellene üldögélnünk, még legalább 24 évig, amennyit ő kapott.

Ami azt illeti, jobb társaság lenne, mint azokkal élni együtt, akikkel hallgatólagos egyetértésben elítélték.

De nekünk ez jutott.

Gotovinának pedig a mártírium nehezebb formája: de attól ő az marad, Aki. Egy nemzet, és a világ jobbik része számára: ő a Hős.

Gotovina, Heroj. Mindannyiunké.

Állam, polgár.

Olvasom, hallom, hallgatom, régóta már derék barátaim fanyalgásait. Is. Hát éppen ezért:

Egyszer, s mindenkorra, ami a magyar állampolgárság körüli rém(híreket) illeti: lehet az ember hottentotta, izraeli, eszkimó, vagy magyar: az állampolgárság önmagában nem jelent földi mennyországot. Az állampolgárság vállalást, hovátartozást jelent: nem nyugdíjat, társadalombiztosítást, kolbászból kerítést. Ez a világon mindenhol hozzájárulás kérdése.

A személyazonossági, az útlevél, a diplomáciai segédlet: ez az, ami ezzel jár, - ha kéri valaki. És ennél többet nem igazán illik követelni, pláne azoknak, akik szolgálata a a Haza iránt kimerült az állampolgárság megszerzési procedúrájának "megviselő tortúrájában". Megviselt, gyűrött arcú emberek panaszkodnak nap mit nap, mekkora "gond" a hivatalos procedúra, hogy neki az kijárna, amúgy is. Ez igaz.

De hogy a nagyapja, ősapja meghalt a Don-kanyarban, vagy Isonzónál, vagy 48'ban, vagy ezer más ütközetben, csak azért mert magyar volt: már nem is számít. Most útlevélben és kuncogó fillérekben mérünk.

Szinte szégyellem ezt leírni, és hogy egyáltalán még le kell írni. De tényleg, nem azt kéne végre nézni, mit ad a Haza, hanem, hogy mit adhatunk mi a Hazának.