Kávé(köszöntő)

Nem is tudom, így hirtelenjében, hányan vannak közöttünk, akik ne szeretnék a kávét. Lehet, hogy van ilyen ember, ahogyan olyan is lehet, aki nem dohányzik, aki nem iszik, aki nem él szexuális életet, vagy aki szeret dolgozni.

Sokan vagyunk, sokfélék, és apám még az állatkertekről is szokott ilyenkor valamit mondogatni, de ez most nem tartozik a tárgyhoz.

Azaz hogy ide tartozik, de erről később.

Azelőtt arról, hogy a manapság kávéházakként emlegetett vendéglátó helyeknek vajmi kevés köze van már a kávéhoz. Gyakorló, illetve valamikor gyakorlott kávéháztulajdonosként mondom ezt: rendes ember a kávéházban iszik, lehetőleg alkoholos italokat, barátkozik, udvarol, esetenként könyebb- vagy súlyosabb testi sértéseket okoz – de kávét csak az elvetemültebbje iszik, esetleg a reggeli sajtó mellett, már ahol ezt meg lehet tenni, mert ez is kihalófélben lévő műfaj.

Jómagam például, amikor a pesti Zserbóban beültem egy kávéra, és horribile dictu, egy kávét kértem, először is megvető tekintetben részesültem a nálam kb. ötször többet kereső pincértől, majd kíméletesen közölte, hogy amúgy az illemhely balra, hátra van, mert egyértelmű volt, hogy oda „egy kávéra” csupán az illemhely iránti szükséglet miatt tér be a magamfajta szerencsétlen.

De azért elvett a kávéért 920 ft-ot, amit enyhén szólva is nehezményeztem, szigorúan csak magamban, megőrizve az inkognitóban utazó angol főnemes látszatának látszatát.

De ha már állat, és illemhely, és kávé, mégiscsak rátérek arra, amiről nagyanyám, Isten nyugtassa, csak annyit mondana, hogy fiam, tényleg itt van a világ vége.

Kíváncsi lennék, hányan vannak közöttünk, akik meginnának egy pohár, finom, gőzölgő, macskaszarból készült kávét?

S ha igen, mennyiért?

Nyilván, mindennek van ára. Ennek egészen pontosan csészénként kemény 50 angolszász font, ami jelen árfolyamon mintegy 234 új román lej, avagy 15 700 forint, avagy 55 euró, ahogy tetszik.

Persze, ezt nem a megivónak fizetik, hanem aki megissza, az pengeti le ezt az összeget. E válság és ezer másfajta istenverése által sújtott világban éppen nagy divat lett egy bizonyos Kopi Luwak nevű kávébabból főzött kávé, amely éppen úgy terem, mint bármely más kávécserje és bab, egyetlen kis kivétellel.

Ezt a kávébabot megeszi egy maláji, az előkelő paluasodro névre hallgató lény, aztán megemészti, majd miután átmegy egy bonyolult erjedési folyamaton, a maradékot kiválogatják a rátermett szakemberek, és kávét főznek belőle, amelyet eladnak, lásd mint fent.

Magyarra fordítva: ezt a kávéféleséget megeszi a cibetmacska, aztán kiszarja, ebből a szegény gyerekek kiválogatják a még mag-szerű magokat, ezt megveszi egy cég, és eladja nekünk (már akinek!) csészénként 55 euróért a belőle főzött kávét.

Én amúgy láttam már ilyen cibetmacskát, és komolyan mondom, macskarajongó létemre is elgondolkodnék, kesztyűs kézzel hozzáérjek-e ehhez a döghöz, nemhogy megigyam a székletéből készült főzetet.

Ezek után kezdem megérteni, miért hívták már annak idején is feketelevesnek a kávét, továbbá II. Murád szultán miért tiltotta be a kávéfogyasztást, illetve Kosztolányi miért nem ivott soha kávét abszint nélkül, nyilván, mert az abszint legalább fertőtlenít.

Tanulság nincsen, ilyen eklektikus, tanulságnélküli világot élünk manapság, ez csak úgy egy kávé melleti eszmefuttatás volt, és ha eddig nem hűlt ki előttünk, akkor élvezzük a fenséges nedűt.