Tarquiniai levél

Kétezerötszáz éve hegyeim voltak, tavaim, lovaim és hajóim, és emberek, akik életben tartottak mindent, ami arra érdemes. Akkor is, ha ezért életet kellett elvenni: mert örök törvény, hogy valamit valamiért. A mérték határoz meg mindent.

A mértéket én határoztam meg.

A mértéktelenség a legveszélyesebb és legérthetőbb emberi tulajdonság.

Mértéktelen a szerelem, a szeretet, a lojalitás, a hit és az akarat. És mégis mindez kellő mérték nélkül semmivé lesz. A mérték a szerető, a haza, az Istenek és önmagunk. Ez megmarad túl az időkön, akkor is, amikor már nincsenek hegyek, tavak, lovak és hajók, és emberek helyett is csak alattvalók élnek.

De még egyszer bizonyosan eljön az idő.

Ismét lesznek hegyek, tavak, lovak és hajók, emberek, és lesz akit szeretni, aki teljessé teszi a mértéket. Lesz majd lobogó, lesz kard, lesz kézcsók, arc-csók és szerelmes csók. Harc lesz és megnyugvás a veszteségben, harc lesz, és felhőtlen öröm a diadalban. És folytonosság, fiúk és lányok örökítik majd át a jó vért, ahogyan eddig is történt.

Utánunk majd lobogók maradnak, gyűrűk, istenek, nevek és érzelmek, amik időzített bombaként élnek a sejtek legmélyén. És nemcsak valakik, de Valaki, akiért mindezt érdemes volt.

És megmaradunk mi, az emlékezettel, amit úgy hordunk magunkban, mint az asszonyok az áldást.

Mert semmi más nem fontos, de tényleg: csak az élet számít.