Felsőház

Ahányszor csak szóba kerül, mindig felkapjuk a fejünket. Akinek megvan, azért, akinek nincsen, azért, aki szeretne, azért, aki nem szeretné, hogy szeressék, azért.
Majdnem azt írtam: ismét a kettős állampolgárságról van szó. Holott helyesebben: a magyar állampolgárság kiterjesztéséről van szó. Újra.

Most éppen Vona Gábor mondta: ezt nagyjából úgy lehetne elképzelni, hogy a leendő magyar Felsőházban foglaljanak majd helyett az elcsatolt területek képviselői.
Ezt nagyon könnyű úgy értelmezni - és értelmezték is - : hogy ez megint nem egy teljes értékű állampolgárság.

Hát ez igaz is. Teljes értékű magyar állampolgársága minden elszakított területen élő magyarnak, (vagy nem magyarnak) akkor lenne, ha területtel együtt térnének vissza, ami, maradjunk annyiban, egyelőre nem tartozik a realitások körébe.

Ezzel együtt Vona Gábornak nagyon igaza van, s ha csak negyedannyira számító lenne, mint amit szokás róla gondoltatni, nem tett volna ilyen őszinte kijelentést, hiszen ebbe mindenki beleköt(het). A mélymagyar azért, mert. A mélyszékely azért, mert. A híg meg azért, mert ő már ilyen, erről nem tehet. Aki nem magyar, az magától értetődően összevonja szemöldökét.

Évek óta mondom, baráti és nem baráti társaságban: valahogy így lehetne elképzelni az élhető, nemzeti Magyarország jogrendjét. Nevezzük Szent Korona-alapú jogrendnek (hiszen az lenne) vagy bárminek tetszés szerint: létre kell hozni a Magyar Országgyűlés Felsőházát, amelyben helyet kaphatnak az elszakított magyar területek képviselői. Továbbá az egyházi főméltóságok, az akadémikusok, a szellemi élet nagyjai. Ha rajtam múlik, a történelmi magyar arisztokrácia is.

Hogy ez önmagában véve nem megoldás, az tény: hiszen ezek a tisztségek, a felsőházi helyek is egyféle választás, vagy nemzeti konszenzus eredményei. Ezért ott sem csupa ministránsgyerek fog ülni. De üljön bár, horribile dictu: Verestóy Attila vagy bivalyszentpéteri Gaz Aladár: inkább ott üljön, mint más országok más érdekeit szolgáló mechanizmusainak kiszolgáltatva. És amíg demokratikus játékszabályok szerint játszunk - tetszenek vagy sem a játék szabályai -: addig ez a legjárhatóbb, ha nem az egyetlen út.

Aki ezt nem érti, szántson és vessen, s hagyja másra az áldozatot. Megsértődni könnyű, azt a legkönnyebb. Okosan cselekedni, számítóan és rugalmasan szélesíteni cselekvőképeségünk és nemzeti újjáépülésünk határait a kívántakig: megint más ügy, és ez a nehezebb.

Csinálja meg ezt bárki, Jobbik, Fidesz, sőt akár az ördög nagynénje: számíthat a történelmi sikerre, és ez, bármilyen fájdalmas, lényegesen több, mint az azonnali sikerekért álmodók őszinte kiábrándultsága.