Menetrend

Erdélyben leginkább talán az a jó, hogy nemigen vannak tabutémák. Politikai értelemben különösen nincsenek, ami a szívünkön, az a szánkon, más kérdés, hogy ez ösztönös szókimondásnak vagy vakmerőségnek minősül.

Erdélyben persze az is jó, hogy mégiscsak vannak igencsak szemérmesen kezelt témák. Valahogy olyan ez, mint a családon belüli kínos ügyek, lehetni éppenséggel lehet beszélni róluk, de nem szívesen tesszük.

Ilyen a kettős állampolgárság kérdése is. Ami történt, megtörtént. Hogy most a népszavazás jó ötlet volt-e, vagy sem, mi miért nem történt meg és hogyan, ezt fölösleges boncolgatni. A döglött lovat errefele nem patkolják, hanem megnyúzzák, jó lesz a bőre is valamire, veszünk másik lovat.

Most éppen a „másik ló” közelít. Erre most már csakugyan fel kellene ülni.

És mindenekelőtt azt azért le kellene szögezni, hogy a kettős állampolgárság érdemi fontossága nem egyértelműen a határon túli magyaroknak szól. Az a négy-öt millió ember eddig is megmaradt magyarnak, sok esetben lényegesen inkább, mint az anyaország fővárosában. A kettős állampolgárság az elszakított területek magyarságának elsősorban érzelmi kérdés – de az nagyon! -, természetadta juss, történelmi igazságtétel lenne. Magyarország számára úgyszintén, de nyilván az sem lenne elhanyagolható, hogy most éppen tíz-, vagy tizenhárommillió állampolgára van.

Mielőtt túlzott optimizmusba esnénk az új kezdeményezéstől – hiába, akit a kígyó megharapott… - kissé járjuk csak körül az ellentábor „észérveit’ is.

Nem olyan régen erdélyi körúton járt egy neves anyaországi politológus, K. professzor. Természetesen igen hamar terítékre kerültek a közönségtalálkozókon a kettős állampolgárságra vonatkozó kérdések. K. professzor pedig okos, megfontolandó, és teljesen elvetemült logikával többször is elmondta, hogy a kettős állampolgársággal biza’ nagy bajok lennének, mert egyrészt nem szokás az Európai Unióban az ilyesmi, és különösen sértené az utódállamok érzékenységét.

Ilyenkor már csak legyint az ember, és gondol néhány szalonképtelent az utódállamok létező vagy nemlétező érzékenységéről, illetve a politológusok lelki tájairól. Hogy az Unióban mi szokás, vagy mi nem, az enyhén szólva is relatív: egyrészt a kettős állampolgárság nem egy példátlan dolog, mi több, bevett úzus, másrészt a szokások kialakulásában mi is tevékenyen részt vehetnénk.

Ha egyszer megérhetnénk, hogy Magyarország ne helyzetekhez alkalmazkodjon, hanem helyzeteket teremtsen…

Ennél sokkal szomorúbb volt a másik érvelése a professzornak, miszerint nagyobbik baj lenne a kettős állampolgársággal, hogy ennek megadása azonnal a Fidesz és a magyarországi jobboldal malmára hajtaná a vizet, potenciális és elkötelezett szavazótábora lenne.

Na tessék, kibújt a szög a zsákból. Szebben szólva: szocialista-liberális szempontból a határon túli magyarok politikai világnézetük büntetéséül nem kapnak magyar állampolgárságot, orruk attól fokhagymás.

Ez bizony legalább annyira cinikus és arrogáns megközelítés, mint annak idején a kovácslászlói tétel. Magyarán: az anyaországban még mindig azt gondolja néhány véleményformáló politológus, hogy a határon túli magyarok kevésbé okosak, kevésbé tajékozottak és kevésbé érdekeltek a magyar közéletben, mint „otthoni” társaik. A határon túli magyar akkor jó magyar, ha egységes, politikailag elkötelezetlen, csendes, nyugodt és steril.

Márpedig egy frászkarikát. Igenis megvannak politikai elkötelezettségeink, szimpátiáink, és egész jól kialakult elképzeléseink vannak Magyarország, a közös haza(!) leendő sorsáról.

Példabeszéddel élve: a határon túli magyarság a kettős állampolgárságtól nem egy kedvezményes vasúti jegyet vár. Az maradjon meg az anyaországi rászorultaknak. Nem, mi a menetirányba és menetrendbe szeretnénk beleszólni.

És fogunk is, ezt percig sem szűnünk meg remélni.

Az írás, némileg rövidebb változata a Magyar Hírlapban jelent meg.