Re: Röpirat

Takarítok a számítógépemen. Átnézem, mi az, amit kitörölhetni, mi az, ami már nem kell, kicsit olyan, mintha az ember naplót olvasna, aztán hirtelen előkerül ez az írás, ami talán három éve jelent meg, nemistudommárhol, de akár ma is írhattam volna.

Pedig akkor még sehol nem voltak a Magyarok Nyilai, nem voltak "sorozatgyilkosok" (lehet, én találtam ki őket? Tipp a nyomozóknak... :-D), sőt, ez írás lejegyzésekor még Magyar Gárda sem volt. Csak az állandósult közérzet, ilyenkor érzi úgy az ember, megáll az idő.

Hát még egyszer, íme, ma sem gondolom másként:

Röpirat magyar barátainkhoz

Legyen már egyszer vége.

Ideje véget vetni annak, ami természetellenes, lealázó, és csak bibliai mértékkel mérhető önfeladás eredménye.

Valami soha nem látott mélységbe süllyedt Magyarország. A mindenkori Magyarország – nem a manapság így nyilvántartott Kis-Pannónia.

Erdélyben a sokat tapasztalt és magasztalt székelyek tizennyolc éve képtelenek kivívni önrendelkezésüket. Ehelyett kivágják erdeiket, aprópénzért eladják az ősi földet, s manapság bármely jöttment, jövevény román főispán megtilthatja településeiken a rovásírás használatát.

Felvidéken magyar lányokat vernek, aláznak és hurcolnak meg, valamiféle érthetetlen gőggel aláznak meg mindent ami magyar – és válaszként nemhogy pofon, de még hangos szó sem csattan.

Délvidéken magyar fiatalokat ítélnek hatvanévnyi börtönbüntetésre a jogos önvédelemért, és magyar emberek ezreit kergetik el az általuk birtokolt és épített földről.

Kárpátaljáról lassan már szó sem érkezik. Lehet, ez a legfájdalmasabb: mert ott a legnagyobb az ínség, ahol a segélykérő szó is belefagy az emberbe.

De nem: a legfájdalmasabb az, ami az Anyaországban történik. Ahol manapság magyarnak lenni szégyen. Ahol magyar zászlót viselni bátorság. Ahol elloptak, és ellopnak mindent, ami mozdítható. Ahol idegen – mondjuk ki: amerikai, izraeli és európai érdekek nevében tipornak felismerhetetlenné mindent, ami magyar. Ahol nemcsak a bűnözőktől félnek az emberek, hanem a rendőröktől is. Ahol az intézményesített kurvaság odáig fajult, hogy a magyar ember szégyelli a határokon túl, hogy kis-Magyarországon született.

Na ebből most elég.

Lehet, tízen leszünk, lehet tízezren, és egyszer, ha sikerre jutunk, tízmillióan. Nem kis nép ez, bárhogyan próbálták elhitetni velünk.

Mostantól legyen vége. Nem bízhatunk a politikában. Nem bízhatunk a világrendekben. Még a vallásban sem bízhatunk. Csak magunkban: és ha magunkban bízunk abban is bízunk, Istennek szándéka van velünk. Vegyünk hát kezünkbe sorsunkat.

Barátaim, magyar testvéreim: nem tüntetni kell. Nem pártot alapítani, és legkevésbé megfelelni annak, amit emberinek, európainak és demokratának hazudtak nekünk.

Mostantól egyszerűen csak ne tűrjünk tovább. Ha valaki tolvajt lát: üsse le. Ha valaki a magyarságot gyalázza: üssük pofon, ahogy a mocskosszájú inast szokás. Ne mérlegeljük többé a következményeket: cselekedjen mindenki pillanatnyi ösztöne szerint – mert ezek az ösztönök, a tisztesség és a nemzet védelmének eszközei nem véletlenek.

Senki nem lesz egyedül ebben a harcban. Mindössze el kell kezdeni. Ahol a legnagyobb a szükség, közel a segítség: és itt vagyunk egymásnak. Mindössze erőt kell felmutatni. Erőt, és határozott választ a tanárgyilkoló, társadalmon kívűli söpredéknek. Erőt az utódállamok nevetséges gőggel fitymáló hivatalnokainak. És erővel kell legfőképpen válaszolni az anyaországot kifosztó és meggyalázó, testidegen csőcseléknek.

Ami ezután következik, figyelmen kívűl kell hagyni. Persze, fasiszták leszünk, huligánok, szélsőségesek, antiszemiták, rasszisták, és úgy általában: az emberiség ellenségei.

Mindezek azonban csupán szavak. Szavak, amelyek olyanok számunkra, akár a légyzümmögés. Percig sem érdekelnek figyelmet.

A fontos: emberi és nemzeti érdekeink érvényesítése. Immár nincs ahová hátrálni. Sarokba szorítva nincs más út, csak a támadás: ismerjük hát végre fel helyzetünket.

Fölösleges lenne most politikai programot hirdetni.

Túlélő programot hirdetünk, ahonnan bármikor gyarapodni lehet. Ennek feltétele a nulla tolerancia mindenki ellen, aki a magyar érdekek és magyar értékek ellen tör.

Ehhez nem kellenek militarista, terrorista csoportok. Nem kellenek „érdekvédelmi” politikai csoportosulások. Ehhez mindössze baráti társaságok kellenek. Baráti társaságok, bejegyzés, törzstőke és szavazóbázis nélkül. Két vagy húsz ember társasága, akik megtorolnak mindent, ami környezetükben történik, és ami tőlük telhető.

Ezek a baráti társaságok majd úgyis egymásra találnak. Nem kell hozzá vezető, nem kell stratégia – csak a példa számít, amely megszüli a győzelemre vezető utat.

Mostantól: - akinek füle van, hallja: - járjunk nyitott szemel és ökölbeszorított kézzel. Ne habozzon senki fogért fogat, szemért szemet követelni. Aki e hétköznapi csatákban nyerni fog: a magyarságnak szerez lépéselőnyt. Ha valaki belebukik: emberségből példát, vitézségről formát hagy az őt követőknek.

Legyen ez a mi Baráti Társaságunk. Megfoghatatlan, de erős, határozott és szerteágazó immunrendszere nemzetünknek. Csupán két dolgot kell ehhez cselekedni:

1. Megvédeni, bármi áron, ha kell nyers erővel is azt, ami hozzánk tartozik. Megtorolni a rajtunk esett sérelmeket.

2. Tudomásra hozni, hogy mindezt a Magyarok Baráti Társasága tette. Azért, hogy erőt meríthessünk egymásból.

Hát rajta, Barátaim.