2009. szeptember 5., szombat

Keleten kél a nap

Megint egy kishír, aminek nagy a holdudvara. Vagy nagy lehetne, ha figyelnénk rá.

Kirgizisztán segítséget vár Magyarországtól saját haderője átalakításában. A kirgiz kormány egyebek mellett: "Magyarországtól a katonák szociális helyzetének kezelésében és a veterán katonák társadalomba való visszailleszkedésével kapcsolatosan vár segítséget."

Bagatell, semmiség, mondhatnánk.

Nem, nem az.

Számos olyan megkeresés történt az elmúlt húsz évben belső-ázsiai rokonainktól, amelyek felett gőgös gúnnyal suhantak el nemcsak a magyar kormányok, hanem a "közélet" is. Holott nemcsak a vér, a közös eredet, az ottaniak egyoldalú szeretete kötelezne, de saját jól felfogott érdekünk is. Én még emlékszem olyan esetre, amikor a Székelyföldi, Hargita megyei volt tanácselnöktől(!) kértek a csuvasok(!) segítséget, honnan tudnának komondorokat(!) beszerezni határvédelemre(!).
Ez tény, bármennyire szürrealistán hangzik.

Jelenleg a stratégiailag, gazdaságilag életfontosságú belső-ázsiai térségért elkeseredett harc folyik a világ nagyhatalmai között, egyedül, mi, vérségi és kulturális rokonok siklunk át "nagyvonalúan" a kazahok, kirgizek, üzbégek, tadzsikok, vagy éppen a most rettenetesen megpróbált ujgurok felett. A japánokról és koreaiakról már nem is beszélek, ők egyenesen segítő kezet nyújtanának kicsit távolabbról, ha még lenne kezünk megfogni azt.

De "mi" nem: nyilván azért, mert nem igazán van magyar kormány.

Ha egyszer lesz, azért ezt is nagyon figyelembe kéne venni. A világ változik, és ugyanakkor állandó: többezer éves kötelékek köteleznek (szép a magyar nyelv!), és ugyanakkor az új idők is a keletre fordulást diktálják, akinek van füle és szeme hozzá.

Nemcsak Afganisztánba kellene magyar zsoldosokat küldeni, akik egy rossz ügy rossz képviseletében halnak hősi halált. Nem Irakban kell megszállóként részt venni, a régi folyóközben, ahová testvérként kellene érkeznünk. Nem Iránnal kell berzelkedni, perzsa barátainkkal, akik számára egy érthetetlen rokon vagyunk. Sőt, nem az oroszokkal kell farkasszemet nézni: mert ez nem az az Oroszország (Szovjetunió), amely '56-ban vagy 1849-ban volt. A jelenlegi Oroszország sokkal közelebb áll Halicshoz, Kijevhez, régi szövetségeseinkhez.

Az ellenségem ellensége az én barátom: ez alapvető axióma. És ha még rokonaink is? Márpedig belső-ázsia (is) az.

Hát küldjünk majd katonákat, szakértőket, embereket, tudósokat, akár turistákat is, minél többet ebbe a térségbe. Segítségként, barátokként. Mert nemcsak üdvös, és hasznos ez számunkra, de tartozunk is ezzel: lelkünknek, hajdani önmagunknak.

"Keleten kél a nap".
Ezt soha nem kéne felejteni. Ha egyszer arra fordulunk, lehet, nem élünk majd ekkora sötétségben.

1 megjegyzés:

koronka írta...

Teljesn igazad van, szemmel láthatóan a magyar kormányok feletti - melleti civil magyarságnak olyan komoly erőt kell képviselnie a világon, amely az élet minden területén olyan erőt képvisel mely a magyarság megerősödésének biztos támasza. A Budapesti kormányok a pillanatnyi hazai és külföldi pénzügyi, gazdasági, hangulati stb helyzeteknek olyan függvényei,hogy sajnos nem lehet rájuk úgy számítani mint szeretnénk. Éppen ezért nem a kormányváltásokban kell bizakodnunk, hanem kézbe kell vennünk nagyon határozottan a sorsunk alakítását a saját kis házunk táján. PL nagy család felépítése megfelelő számú magyarságért elkötelezett gyerek felnevelése és így tovább.....

Nincs kire mutogatnunk ez csak rajtunk múlik

Figyeljünk és tanuljunk más kis népek túlélélési stratégiáiból!!!!

Üdv István