Keleten kél a nap

Megint egy kishír, aminek nagy a holdudvara. Vagy nagy lehetne, ha figyelnénk rá.

Kirgizisztán segítséget vár Magyarországtól saját haderője átalakításában. A kirgiz kormány egyebek mellett: "Magyarországtól a katonák szociális helyzetének kezelésében és a veterán katonák társadalomba való visszailleszkedésével kapcsolatosan vár segítséget."

Bagatell, semmiség, mondhatnánk.

Nem, nem az.

Számos olyan megkeresés történt az elmúlt húsz évben belső-ázsiai rokonainktól, amelyek felett gőgös gúnnyal suhantak el nemcsak a magyar kormányok, hanem a "közélet" is. Holott nemcsak a vér, a közös eredet, az ottaniak egyoldalú szeretete kötelezne, de saját jól felfogott érdekünk is. Én még emlékszem olyan esetre, amikor a Székelyföldi, Hargita megyei volt tanácselnöktől(!) kértek a csuvasok(!) segítséget, honnan tudnának komondorokat(!) beszerezni határvédelemre(!).
Ez tény, bármennyire szürrealistán hangzik.

Jelenleg a stratégiailag, gazdaságilag életfontosságú belső-ázsiai térségért elkeseredett harc folyik a világ nagyhatalmai között, egyedül, mi, vérségi és kulturális rokonok siklunk át "nagyvonalúan" a kazahok, kirgizek, üzbégek, tadzsikok, vagy éppen a most rettenetesen megpróbált ujgurok felett. A japánokról és koreaiakról már nem is beszélek, ők egyenesen segítő kezet nyújtanának kicsit távolabbról, ha még lenne kezünk megfogni azt.

De "mi" nem: nyilván azért, mert nem igazán van magyar kormány.

Ha egyszer lesz, azért ezt is nagyon figyelembe kéne venni. A világ változik, és ugyanakkor állandó: többezer éves kötelékek köteleznek (szép a magyar nyelv!), és ugyanakkor az új idők is a keletre fordulást diktálják, akinek van füle és szeme hozzá.

Nemcsak Afganisztánba kellene magyar zsoldosokat küldeni, akik egy rossz ügy rossz képviseletében halnak hősi halált. Nem Irakban kell megszállóként részt venni, a régi folyóközben, ahová testvérként kellene érkeznünk. Nem Iránnal kell berzelkedni, perzsa barátainkkal, akik számára egy érthetetlen rokon vagyunk. Sőt, nem az oroszokkal kell farkasszemet nézni: mert ez nem az az Oroszország (Szovjetunió), amely '56-ban vagy 1849-ban volt. A jelenlegi Oroszország sokkal közelebb áll Halicshoz, Kijevhez, régi szövetségeseinkhez.

Az ellenségem ellensége az én barátom: ez alapvető axióma. És ha még rokonaink is? Márpedig belső-ázsia (is) az.

Hát küldjünk majd katonákat, szakértőket, embereket, tudósokat, akár turistákat is, minél többet ebbe a térségbe. Segítségként, barátokként. Mert nemcsak üdvös, és hasznos ez számunkra, de tartozunk is ezzel: lelkünknek, hajdani önmagunknak.

"Keleten kél a nap".
Ezt soha nem kéne felejteni. Ha egyszer arra fordulunk, lehet, nem élünk majd ekkora sötétségben.