2008. szeptember 22., hétfő

Öregeink

Tegnapelőtt majdnem-nagyapámmal találkoztam. (Valóban: hogy hívják magyarul a feleség nagyapját? Ki az nekem? Nagy-após? Egész biztosan nem. Ha valaki tudja, vagy ötlete van, szóljon. :-))

De nem is ez a lényeg. Koccintottunk a jó öreggel, s közben újra elgondolkodtam ezen a nemzedéken, nagyapáink székelyföldi - na jó, erdélyi - nemzedéken. Hogy mennyire kifogták ezek az emberek, és micsoda kozmikus átb*szásban volt részük egy teljes életen át. Gondoljunk csak bele.

Az én nagyapám (a vér szerinti) annak idején 1907-ben született. Még bőven bele tudott nőni a hajdani magyar világba. Aztán elkapták az első világháborút: többségük apa nélkül nőtt fel, Isonzó és a többi rosszemlékű hely ugyancsak megszedte a maga áldozatait. Majd jött az országvesztés, az első román világ, amíg a románok kezükhöz igazították az új szerzeményt: életmódot, boldogulást, hazát kellett váltani.

Ennyi már elég is lenne egy nyugodtabb világban élő embernek: de itt a java csak most következett. Alig alapított családot ez a nemzedék, nyakán volt a második világháború. Visszatért a magyar világ: a többség bevonult katonának, aki nem halt meg, jó része fogságba esett, és kis "szerencsével" fél évtizedig is csodálhatta az orosz sztyeppéket, a vérhas, az éhezés és megfagyás között válogatva.

Mire hazajöttek, a haza ismét elveszett: megérkezett a második román világ. Majd, mintha ez nem lett volna elég, a kommunizmus. Majd a kulákosítás, a deportálások. Ha valaki még mindig bírta, és eddigre nem halt ki belőle a remény, jó eséllyel politikai elítélt is lehetett.
Aztán a falurombolás réme után, még éppen jókor, rendszerváltozás újra, beköszöntött a sajátos vadkeleti demokrácia, megtanulták hogy a disznót nem szabad moslékkal etetni, és hogy a pityóka, ami száz éven keresztül tartotta bennük a lelket, a fenének sem kell.

Most pedig, akik még vannak, ülnek a tévé előtt, és valami döbbent mosollyal nézik győzikét, vagy a vacsoracsatát valamelyik kereskedelmi szennycsatornán.

Hát érdemes elgondolkodni, mi mehet végbe a fejükben.

Részemről csak annyit tudok mondani: az istenit ennek a cifra világnak. Ennyit, ezt, és így azért nem érdemelték meg.

5 megjegyzés:

Murányi Sándor Olivér írta...

És tisztábbak tudtak maradni ezek az öregek a mi nemzedékünknél, mert "amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza." Nagyapám tizennyolc november 1-én született, így kétszer volt magyar állampolgár (harmadjára nem adta meg neki Gyurcsány), s most is kaszál a kertjében, mely fölött repkedett a határ...

Do-Mi írta...

...Anti szép szál székely ember volt, csodálatos “paripák”nöttek fel keze alatt...azon a vidéken gazdagnak számitott és a magyarságát sem rejtette véka alá.Ez éppen elég volt ahoz,hogy “az akkori időknek megfelelöen” a Zsilava-i börtönben landoljon,ahol állando jelleggel viz folyt a lábuk alatt ami annyira megviselte egészségét,hogy kiszabadulása után hamarosan eleget tett kinzoi ohajának és megtért ,valahol a Hargita felett keringő,megnyugvást kereső de őrá vigyázni már nem tudó őseihez.
Bebörtönzését és korai halálát...-töl tudtam meg jóval később...Antit is megölték a csavargok-fejezte be kis történelmi elöadását.

Klematisz írta...

Igen, jó kérdés ez a feleségem nagyapja-féle rokonság. Úgy néz ki, hogy nincs rá megfelelő magyar szó, legalábbis a wikipédia sem ismeri, az alábbi kimásolt vita szerint:

"Az lenne a kérdésem, hogy ha nekem van egy feleségem, akkor a feleségemnek, az én nagyapám illetve nagyanyám mije? Az apám az apósa, az anyám az anyósa, akkor ők a nagyapós meg nagyanyós?

Ipam és napam.
A Néprajzi Lexikon szerint az ipam-napam = após-anyós.

Szóval akkor az nem az, vagy mégis? Vagy egyezünk meg abban hogy nincs rá megfelelő szó? --

szerintem nincs rá szó.

Én hallottam már a „nagyanyós” szót, igaz, hogy a hangsúlyban érződött az idézőjel.

Hát én már kezdem elfogadni a tényt hogy nincs rá jó szó, mindazonáltal köszönöm a segítséget."

Do-Mi írta...

Kösz a javitást...igy még nekem is tetszik !!!... a valahonnan kiemelt szöveg...mégegyszer kösz

Névtelen írta...

Megadatott az a szerencse nekem 60-as születésünek,hogy gyerekkorom nagyrészét Nagyapámmal tölthettem föleg nyáron a hegyeken,míg a hóharmat le nem kergetett megint szülöfalúmba.Akkor nem is tudtam fölfogni hogy életem legfontosabb iskoláját járom,itt tanúltam azokat a dolgokat amiknek a legtöbb hasznát vettem az életbe s meghatározták további létemet.
Nagyapámmal esténként üldögéltem kis nyári-kalibánk küszöbén s ö mesélt,mesélts nézett a semmibe:én kérdeztem s ö csak mesélt...
Soha nem hallottam szájából hogy kit lehet,kell,vagy szabad szeretni-mégis megtanúltam töle osztályozni az embereket,s most utólag elmondhatom -Istenem de igaza volt!Kóborlásom közepedte négy évig nem tudtam haza menni,s mikor végre Székelyföld felé vettem útamot,megaludtam Marosvásárhelyen ahonnan reggel igyekeztem tovább s talán öt szerettem volna legszivesebben látni.Azon az éjjel meghallt.Sürgés forgás fogadott amikor haza értem,fekete kendös nénikék s lelkembe egy örök nyugtalanság maradt-Szerettem volna élve látni.Ö volt életem legnagyobb tanára ..Isten Nyugytassa!