2008. augusztus 15., péntek

Székely humor

Dallamos, erőteljes női nevetés hangzott fel valahol a közelben, Szindbád pedig maga is derűsen kereste a hang forrását: olyan fehérnép nevetése volt ez, aki ebéd után kimártja a házikenyérrel a tányért, s szemrebbenés nélkül vágja el a tyúk vagy a hűtlenkedő férj nyakát. Az érett asszonyok többsége persze ilyen volt – ezért voltak képesek őszintén és mesterkéltség nélkül nevetni a legvaskosabb tréfán is, amennyiben az „állta a helyét”.

Talán ezért is érezte Szindbád ennyire jól magát e nép között: mert számára is fontos volt a nevetés képessége, s itt minden hajós és harcos tarsolyában hordozta ezt a képességet: a legváratlanabb és legodanemillőbb pillanatokban is képesek voltak őszintén felkacagni – egyszerűen nem létezett olyan, ami miatt érdemes lett volna egy csattanót kihagyni. Leginkább talán az a helyzet a jellemző erre, amikor késsel a bordái között támolyog ki a legény a kocsmából. Fáj-e erősen, komám? – kérdi aggódó barátja. – Csak ha röhögök – sziszeg a legény.

Fölöttébb ritkán mosolyogtak ezek az emberek. A mosolyt meghagyták visszafogottabb, csiszoltabb, önbizalomhiányban szenvedő népeknek: itt a nevetés, kacagás, röhögés, legenyhébb esetben is a vigyorgás volt a divat, hangosan, látványosan és felszabadultan. Tanult emberek leginkább helyzetkomikumnak nevezték volna a székelyek humorát – a tanult emberek ezen véleményén megint csak ropogósat nevettek, ahogyan azon a társadalomkutatón is, aki egy alkalommal hosszú és izzadmányos könyvben fejtette ki: tulajdonképpeni székely humorérzék nem is létezik. E tézis egyszerű cáfolataként azonban elég volt ránézni a szerző gyomorbajos arcára, és ilyenkor szánakozó derű szállta meg újra a székely lelkeket. Megbocsátottak neki, akár az angol nagykövetnek, aki erre jártában előadást tartott a kisebbségi létre kötelező másság iránti befogadásról, amire nyájas válaszként érkezett a baráti kioktatás a közönségből: „nem jól beszélsz, jó gyermek…

Helyzetkomikum, fekete humor, csipkelődés, önirónia, sovinizmus – mindez mind benne volt ezekben a ropogós kacagásokban, és még további jónéhány adalék is. A székely vicc lassan márkajelzéssé vált még azok között is, akik nem igazán értették, a köményes pálinka és a kürtőskalács mellett vitte el a sosemvolt nép hírét, s faragott belőlük mitikus Gargantuákat. „Vicc volt-e ez, vagy való, komám? – kérdezte a gyimesi juhász a társát, miután az jól fejbecsapta a pásztorbottal. – Ez bizony való, komám – válaszolja zordon amaz, mire előbbi megkönnyebülten sóhajt fel: - na, akkor jól van… mert viccnek erősen hülye vicc lett vóna…

Hát, igen. Humorban itt sem ismertek tréfát.

1 megjegyzés:

viga vendel írta...

Van ez a magyar (?) vicc (csak hogy a közérzetről valamit):

Öreg néni a botjával felszáll Pesten a villamosra. A foglalt ülőhelyek egyikéről fiatal srác beszól a néninek:
- Nyanya, legközelebb húzzon gumit a botjára, hogy ne kopogjon olyan hangosan!
Mire a néni:
- Apád f*szára kellett volna gumit húzni. Akkor most lenne helyem.