Ki nem lépik egyszerre...

"Szécsi Magda cigány származású író, festő, grafikusművész rövid levélben közölte a Magyar írószövetség elnökével, hogy szeptember elsejével kilép a szervezetből, mert a testület nem lépett fel a Magyar Gárda műkődése ellen.
Szécsi Magda azt mondta, azért lép ki az írószövetségből, mert az értelmiségi szervezet egyetlen alkalommal sem határolódott el a Magyar Gárdától, és az utóbbi két évben tapasztalható megnyilvánulásoktól, a júliusi melegfelvonuláson történt atrocitásoktól, pedig ő erre hosszú ideje vár.
Döntését írásban is eljuttatta a szervezethez, és azt várja, hogy több társa is hozzá hasonlóan fog cselekedni, mert, mint fogalmazott: " az írószövetség sem mentes a cigányoktól és a melegektől".

Eddig az idézet a hirtelenjében kifutott sajtóhírből.

A magam részéről nagy kedvem lenne ugyanebben a stílusban kijelenteni, hogy én, György Attila, nem cigány származású író, stb, stb, rövid levélben közlöm a Magyar írószövetség elnökével, hogy sem szeptember, sem más hónap elsejével NEM lépek ki a szervezetből az elhatárolódások hiánya miatt, amely elhatárolódásokban sem örömemet nem lelném, sem hiányukat nem érzem.
Ugyanakkor részben igazat is adnék Szécsi Magdának, hogy minden bizonnyal az írószövetség sem mentes a cigányoktól és melegektől - kiegészíteném azonban, hogy egyáltalán nem mentes a magyar, heteroszexuális emberektől, sőt, horribile dictu, talán még a gárdatagoktól sem, ki tudja.

Mármost mindenkinek szíve joga kilépni és belépni mindenhova, ahová befogadják. A Magyar írószövetségből kilépni az elmúlt években olyan divatos lett, mint hajdanában a Dunába ugrás. Nem is baj ez, részemről sosem éreztem hiányát a kilépőknek, a szervezeten kívűl is van élet, hajaj, de még mennyire.

Na de azért lépni ki, mert egy alkotói szervezet nem határolódik el valakitől vagy valakiktől, csak úgy, zsigeri elvárás alapján, hát, ez azért a kilépőt minősíti. Ha valaki alkotói traumát szenved azért, mert az írószövetség nem határolódik el a Gárdától, vagy Döbrentei Kornéltól, vagy nemzeti radikálisoktól, lelke rajta, távozzon Isten hírével. Másokat is arra buzdítani, hogy kövessék ezen példáját, már nemcsak igazságtalanság, hanem szerénytelenség és ízléstelenség is. Ami egy alkotóember esetében nem éppen kívánatos tulajdonság.

A kilépő Sz. M. szerint ráaadásul fel sem kell szólítani az írószövetséget az elhatárolódásra, "ezt magától kellett volna megtennie, hogy így fejezze ki hovatartozását és védje meg tagjait, az emberi értékeket, a méltóságot, az identitást."
Hm. Részemről, - és ezzel minden bizonnyal én sem vagyok egyedül - pedig éppenséggel ezt teszi a Magyar írószövetség. Például olyankor is, amikor nem hagyja magát belerángatni mindenféle elhatárolósdiba, amely kifejezetten a balliberális holdudvar kedvenc társasjátéka. Az én hovatartozásom semmiképpen nem ezen elhatárolódások függvénye, identitásomban és méltóságomban pedig sem a melegség, sem a cigányság nem játszik semmiféle szerepet.

Bizony.
És csak a nyomaték kedvéért mondom még egyszer: maradok az írószövetségben. Azért is.

Ügynökmítosz

Nagy kár, hogy az olimpián nem indítottak versenyszámot külön, közéleti „nemzeti sportokból.” Mi magyarok, ha aranyérmesek nem is, minden bizonnyal dobogósok lennénk ügynök-kultuszunkkal. Mert egész bizonyosan vannak népek, akiknek sokkal, de sokkal sikeresebb ügynökhálózatuk, kémszervezeteik vannak, hatékonyabb spiclijeik: az ügynöklegenda terjedése és terjesztése azonban echte magyar performansz, kevesen csinálhatják ezt nálunk jobban.

Valamelyes hatékonyságot persze ez is jelez: hiszen ténylegesen olcsóbb néhány ügynök által elhitetni, hogy mindenki ügynök, mint valóban beszervezni az arra „érdemeseket”. Így hirtelen nem is tudnék olyan közéleti embert mondani az utóbbi emberöltőből, akiről ne hangzott volna el meggyőződéssel a varázsszó: ügynök.

Mindezek közül egyetlenegyről, szegény, szerencsétlen Medgyessy Péterről derült ki, hogy valóban az volt – nem is lett néki ebből semmi baja. Annál többet árt ez azoknak, akikről csak suttogják a jól értesültek. Ügynök ebben az egyre kevésbé vidám bolondokháza-barakkban Orbán Viktor és Patrubány Miklós, Toroczkay és Budaházy, Sólyom László és Bayer Zsolt, sorolhatnám a lap aljáig, és még azon is túl. (Szerény személyem is ügynök, ennél mi sem természetesebb, még nem tisztázódott, a románok, izraeliek, vagy az ő szemszögükből éppen a magyarok fizetnek, no de ez részletkérdés.)

Éppen ezért sosem hittem igazán a magyar ügynökmítoszban, teljesen nyilvánvaló volt – és számomra ma is az – hogy aki közélettel foglalkozik, ne’adjisten radikális véleménye van valamiről, és meglehetős meghallgatásra talál: az egyszerűen „ügynökké” válik egy idő után. Veszélyes és kártékony jelenségnek tartom persze, ami ellen csupán a michaelcollinsi stratégiával védekezhetni: nem szabad tudomást venni róla.

És éppen ezért annyira meglepő, mi több: viszolyogtató, amikor kiderül, hogy hát, márpedig a hétköznapi ügynök mégsem hamupipőke, hétfejű sárkány, jamesbond és urban legend: időnként és helyenként létezik. Rendszerint saját környezetünkben is. És ezt a legnehezebb elhinni, mert az önvédelmi ösztön és a barátok iránti ösztönös lojalitás eleve kizárja ennek elméleti lehetőségét. Ha nem, akkor az illető paranoiás. (Ami nyilván nem azt jelenti, nem üldözik.)

Bizony, szegény ügynök lehet barát, hitves, szerető, kolléga, néha egészen emberformájúnak látszik, és kitömött, átformált bőre alatt minden bizonnyal az is. Lelke is lehet neki, és ha elég találékony, azt is hiheti, hazájának dolgozik; na meg azért rendszerint a fedőszakma sem utcaseprés, tehát annyira mégsem kényelmetlen a dolog.

Mindezek ellenére, a kezdeti meglepetés után mégsem kell őket túl komolyan venni. Az egyetlen dolog, amit valóban veszélyeztetnek, a saját lelkük. Ha mi nem veszünk tudomást róluk, ha szinte senki nem vesz tudomást róluk, tökéletesen ártalmatlanok maradnak. Hatástalan marad legfőbb fegyverük: a mítosz, a bénító és mindenhová beférkőzött ügynökök mítosza.

Legfennebb a pénzünket, az adófizetői pénzt pazarolják rájuk, de hát azt amúgy is.

Jászok

Aláírásokat gyűjtenek a magyarországi jászok: külön nemzetiségként, Magyarországon honos kisebbségként akarnak mostantól szerepelni. Aki erről többet szeretne tudni, keresse csak fel honlapjukat:

http://jasznemzet.blogspot.com/.

Namármost nem tartozom azok közé, akik rajonganak a különféle őshonos, és még kevésbé őshonos nemzeti kisebbségekért a Trianonban amúgy is szabályszerűen körülmetélt Magyarországon. Ez esetben azonban őszinte örömmel, és némi székely szolidaritással tekintek erre a kezdeményezésre. Bizonyos vagyok benne, hogy ettől a jászok nem lesznek kevésbé magyarok. Sőt. Valahol ott bujkál bennem, már régóta a meggyőződés, hogy igazán magyarok, a szónak érzelmi értelmében immár csupán a hajdani “keleti elemek” maradtak.

Jópár évvel ezelőtt derék karcagi kun barátommal, Kovács Sándorral eljátszadoztunk a gondolattal: talán megérett az idő egy új törzsszövetségre. Márcsak a magyarság érdekében is. Pedig akkor még még nem is volt akkora sz*rban Kispannónia, mint mostanság.

És mivel álmodni könnyű, (gondolják sokan, persze nem olyan könnyű) hát azt álmodtuk, milyen szép lenne, ha akár csak deklaratíve, összefognának a székelyek, palócok, kunok, jászok, csángók, matyók… És e szimbolikus összefogásból intézményes kulturális életet, sőt miért ne, gazdasági együttműkődést teremteni.

Na persze, álom volt. De valahogy mégiscsak folytatódik az ébredés után. Az anyaországi magyarság nemzeti mélyrepülésével egyenes arányban fokozódik e keleti részeknek azonosságtudata és gyökér-erősítése. Valami olyasmi lehet a háttérben: ha más nem, hát mi leszünk magyarok. Ahogyan azok voltunk a hajdani törzsszövetség idején is.

Az oszétok különösen. Ők már a hunok mellett is harcoltak alánokként, s ha létezik lojális, hűségben eggyé forrott nemzetiség a magyarral, úgy a székelyek mellett a jászok (is) azok.

Amúgy az egyetlen tökös népség a napokban ismét csak ők, a jászok voltak az anyaországban. Kötelezte őket a vér szava és a becsület: szót emeltek Dél-oszétiáért, ahogyan illik, és rámutattak az érem másik oldalára is. Mert nem a grúzoknak kéne fájnia nekünk, de nem bizony, ahogyan nem Afganisztán, és nem Irak lenne a magyar katonák “játszótere”.

Szóval: kicsit jász vagyok ezekben a napokban én is. Aki teheti, segítsen nekük “nemzetiséggé” válni. Hiszen nemzetként már régóta bizonyítottak.

Olimpia

Nem tudom, máshol is így van-e: de Erdélyben, a Székelyföldön a sport, ha magyar vonatkozásai vannak, sokkal több, mint baráti vetélkedő. Intézménnyé válik, haza-pótlékká, ok a büszkeségre, vagy éppen pillanatnyi szomorúságra. És a magyar sport jellegénél, minőségénél fogva mindmostanáig többnyire büszkeségre adott okot.
(Na jó, most nem a reumás magyar futballról beszélek, ha egyetlen csepp önbecsülés lenne a magyar sportéletben, azonmód betiltanák ezt a futballnak nevezett paródáit, amit ott művelnek.)

Namármost gyurcsányferenc, december ötödike, általános gazdasági szabadesés és cigánykérdés után úgy esett ez az olimpiai szereplés minden magyarnak mint üveges tótnak a hanyattesés. Kicsit istenbizony ránk fért volna a sikerélmény. Megmutatni a világnak, hogy bizony, áll még Buda vára, él még a magyar. Hogy küzdeni tudunk, jók vagyunk.

Na igen. Mert jólesik az embernek ilyesmikkel szédíteni magát. Szeretnénk ezt hinni. Holott erről már szó sincs. Ezen az olimpián - ami egyébként is minden szempontból rossz ómennel indult - aztán végképp kiüríthetjük a keserű poharat. Többé még vívótőrre se tudok rá nézni undor nélkül. Kézilabdás lányaink már vagy ötezredik alkalommal hozzák ránk a frászt. Csapatsportjainkban nyilvánvalóan látszik: ide nem edzők kellenek, hanem pszichológusok. A magyar sportolók megtanulták azt, amire jó ideje nevelik őket: megtanultak kicsik lenni.

Mert ebben (ebben? abban!) a kicsi, szerencsétlen országban mindig a beletörődés a kulcsszó. Mindig "a részvétel a fontos". A túlélés. Ne provokáljunk senkit a sikereinkkel.

Valahol, bármennyire is kiábrándító, várható volt ez a gyalázatos, szánalmas szereplés. Hiszen ugyanolyan gyalázatos és szánalmas, mint a kismagyarországi közélet. Mint a lelkiismeretlen, lelki doppingon élő "kormány". Mint a tehetetlen, impotens ellenzék. Gyurcsány szerintem a puszta jelenlétével mély letargiába sodorta szegény jobb sorsra érdemes magyar sportolókat.

Végül is: ami fent van, az van lent is, ami kint van, az van bent is. Az éremtáblázatban még Mongólia is megelőzött. Méltán és joggal, azt hiszem.

Hajrá magyarok... egyszer már valahol "benn" kellene rendet tenni. Aztán lesz majd érem is. Addig nem.

Grúzia

Aligha kapok majd ezért a bejegyzésért fair-play díjat: mindazonáltal, csak ki kell mondanom, ebben az orosz-grúz „konfliktusban”, hát igen, a grúzok sajnos csak azt kapták, amit „kampós pálcával” keresgéltek már jóideje, ahogyan ezt a művelt csángó mondaná.
Először is, az esemény nem „konfliktus”, teljesen rendben levő, ’a la carte” háború. Ha nem csalódom – és nem csalódom – ez egy hosszabb koitusznak az előjátéka, amelynek során majd jól megb*sszák a jelenleg fennálló világrendet. Ezzel a kaukázusi nagyhatalmi játékkal hirtelen többismeretlenessé válik az egyetlen. Ez jó nekünk, magyaroknak, például, nagyban növeli a közösségi túlélési esélyeket.
Persze, Magyarországnak most egyetlen dolgot kellene tenni, befogni a száját, és nagyon sűrűn kussolni, hallgatni. Orbán Viktornak pláne nem kéne ’56-al példálózni, sántít is, hamis is a hasonlat. ’56-ban, sajnos, Magyarország nem tört be, mondjuk a Felvidékre, visszafoglalni a „szakadár” államocskát. Hogy Gyurcsányék mit mondanak, az végképp tökmindegy, nekük már a köszönésüket sem hiszik. Amúgy ők teljesen más okokból inkább hallgatnak, Putyin reszpekt.
Visszatérve: Grúzia addig babrált a pofonosláda dobozával, amíg kinyitotta azt. Senki ne higgye, a történet Dél-oszétiáról szól, arról a hatvanezer derék jászról, akik még rokonaink is valahol, szegről-végről, fehér lótól. A történet a folyamatos grúz „provokációról” szól. A NATO-csatlakozhatnékról, az izraeli fegyverszállítmányokról, az amerikai „katonai szakértőkről”, a zsidó miniszterekről. Gondolom, maguk sem gondolták komolyan, Oroszország eltűri ezt a folyamatos packázást. Csak azt számolták el, amit eddig mindenki az oroszok szomszédságában: hogy Amerika és a „művelt” Nyugat le sem sz*rja azt, aki bajban van. Különösen, ha az oroszokkal van bajban.
A Kaukázus különben is egy ilyen hely. És bizony, nem lenne jobb akkor sem, ha amerikai érdekszféra lenne. Vagy akár „európai”, ez mondjuk, abszolút baromság. Anno a perzsáknak is beletörött a foguk.
NATO-ide, Sárközy repkedése oda, McCain és további pillanatnyi paprikajancsik véleménye pláne amoda – Grúzia mostantól ismét hosszú ideig megszokja majd a joghurt és a hosszú élet mellett a tartós orosz „barátságot” is. És az igazság az, szava sem lehet ellene.
Az erősebb kutya nemcsak b*szhat, sajnos. B*szik is. Ez egy ilyen világ.

Székely humor

Dallamos, erőteljes női nevetés hangzott fel valahol a közelben, Szindbád pedig maga is derűsen kereste a hang forrását: olyan fehérnép nevetése volt ez, aki ebéd után kimártja a házikenyérrel a tányért, s szemrebbenés nélkül vágja el a tyúk vagy a hűtlenkedő férj nyakát. Az érett asszonyok többsége persze ilyen volt – ezért voltak képesek őszintén és mesterkéltség nélkül nevetni a legvaskosabb tréfán is, amennyiben az „állta a helyét”.

Talán ezért is érezte Szindbád ennyire jól magát e nép között: mert számára is fontos volt a nevetés képessége, s itt minden hajós és harcos tarsolyában hordozta ezt a képességet: a legváratlanabb és legodanemillőbb pillanatokban is képesek voltak őszintén felkacagni – egyszerűen nem létezett olyan, ami miatt érdemes lett volna egy csattanót kihagyni. Leginkább talán az a helyzet a jellemző erre, amikor késsel a bordái között támolyog ki a legény a kocsmából. Fáj-e erősen, komám? – kérdi aggódó barátja. – Csak ha röhögök – sziszeg a legény.

Fölöttébb ritkán mosolyogtak ezek az emberek. A mosolyt meghagyták visszafogottabb, csiszoltabb, önbizalomhiányban szenvedő népeknek: itt a nevetés, kacagás, röhögés, legenyhébb esetben is a vigyorgás volt a divat, hangosan, látványosan és felszabadultan. Tanult emberek leginkább helyzetkomikumnak nevezték volna a székelyek humorát – a tanult emberek ezen véleményén megint csak ropogósat nevettek, ahogyan azon a társadalomkutatón is, aki egy alkalommal hosszú és izzadmányos könyvben fejtette ki: tulajdonképpeni székely humorérzék nem is létezik. E tézis egyszerű cáfolataként azonban elég volt ránézni a szerző gyomorbajos arcára, és ilyenkor szánakozó derű szállta meg újra a székely lelkeket. Megbocsátottak neki, akár az angol nagykövetnek, aki erre jártában előadást tartott a kisebbségi létre kötelező másság iránti befogadásról, amire nyájas válaszként érkezett a baráti kioktatás a közönségből: „nem jól beszélsz, jó gyermek…”

Helyzetkomikum, fekete humor, csipkelődés, önirónia, sovinizmus – mindez mind benne volt ezekben a ropogós kacagásokban, és még további jónéhány adalék is. A székely vicc lassan márkajelzéssé vált még azok között is, akik nem igazán értették, a köményes pálinka és a kürtőskalács mellett vitte el a sosemvolt nép hírét, s faragott belőlük mitikus Gargantuákat. „Vicc volt-e ez, vagy való, komám? – kérdezte a gyimesi juhász a társát, miután az jól fejbecsapta a pásztorbottal. – Ez bizony való, komám – válaszolja zordon amaz, mire előbbi megkönnyebülten sóhajt fel: - na, akkor jól van… mert viccnek erősen hülye vicc lett vóna…”

Hát, igen. Humorban itt sem ismertek tréfát.