Annyi szörnyűséget olvasunk, látunk naponta.És csak fogy a nemzet, és szodoma és gomorra, és második, meg első világháború (közben ’56), negyvennyolc, harmincéves háború, napóleoni inszurgensek, Mohács, Mohi, és kuruc-labanc, Báthoryak és Bethlenek hadjáratai, előtte ötödik keresztes hadjárat, az Anjouk északi hadviselése, és pozsonyi csata, és kalandozások, és amíg átverekedtük magunkat a hazáig...
És lám, „él még nemzet e tájon”. És a legszívmelengetőbb mindenek között – pedig most sem kényeztet minket a történelem: éppen költ egy kerecsensólyom a Bükkben.
De milyen szép a magyar nyelv: költ... verset, életet.
Kerecsensólyom: a mi turulmadarunk. Pikkelyes tollpáncéljában, akár a szarmata lovasok, ül, őrzi utódait: és ez látható, valós időben. Ilyenkor ismét rájön az ember: a modern technológia értéksemleges. Arra használod, amire akarod. Az internet: egyik ablakban nézheted a Facebookot. Másikban a költő kerecsensólymot.
Egyik muszáj, a másik lelket nyugtat.
Mert nagy baj nem lehet, amíg emberi akarat van bekamerázni az egyedül Kárpát-medencében őshonos ragadozót, a kerecsenyt, a mi szerelmetes turulmadarunkat. Ahogyan éppen tojásain ül, így, Húsvét előtt, kikölti az új jövendőt, óvja őket, a párja meg eteti, és nézhetjük, hátradőlve: példát ad nekünk, ezt kellene tenni.
Mást nem tehetünk: nézzük. Gyönyörű. Páncéltollazatában, élő jelképként: semmi nem veszett el. Itt fészkel, hollók, csókák, verebek között. Ő A Ragadozó. Olyan szeretettel, amilyen csak isteni mércével mérhető.
A kicsid édes. Ahogy a székelyek mondják.
Na itt tessék nézni: http://sakerlife2.mme.hu/hu/content/webcam-1
