Az teljesen nyilvánvaló volt már e könyv olvasása előtt is, hogy a keleti és a nyugati ember, kultúra és világnézet között semmi különbség nincsen: csak mint ég és föld, tűz és víz. De hiszen mindkettő ugyanannak az egésznek része, a fény az árnyéké, ésatöbbi.
Mi ezt teljességnek nevezzük, ők Tao-nak, mások dialektikának, kinek-kinek lelke rajta.
De az is igaz, hogy például annál jobban szeretem Shakespeart, minél több kínai szerzőt olvasok. Hiszen ugyanazt mondja el nekünk, európai, nyugati embernek néhány veretes strófában, amit keleten lehet, csak a beavatottak tanítanak. Szinte mellékes a megfogalmazás ilyenkor, hogy azt mondom, hogy „nincs új a nap alatt”, vagy mint Csuang Csou, hogy ugyanazt a pillangót álmodjuk.
Valami ilyesmire tanít, nyilván, sokkal elegánsabban Kuan Szajhung is, a Taoista történet főszereplője. És sokal hitelesebben is. A főhős történet valamikor az ezerkilencszázhúszas években kezdődik – és tulajdonképpen ma sincs vége, de erről később.
Kuan Szajhung minden bizonnyal egyike a huszadik század legszínesebb életű személyiségeinek. Holott semmi mást nem tett, mint követte az utat, pontosabban szólva: az Utat, amelyet tízéves korában kijelöltek számára egy kínai taoista kolostorban. Olyan lojalitással, hittel és önfeláldozással, milyen csak a középkori legendákban létezik.
Pedig Kuan Szajhung hús-vér ember, ez az egészben a legmeglepőbb. Dúsgazdag kínai hadvezéri klán sarja, aztán szerzetestanonc, majd vándorló taoista, közben harcol a japán-kínai háborúban, átvészeli a kínai forradalmat, egyetemre jár, politizál a kommunisták oldalán(!), színészkedik, nem utolsósorban kiváló harcművész, majd Amerikában pincér, szakács, ahogyan a sors, illetve a nagybetűs Út hozza. (Nem véletlen a könyv alcíme „Egy taoista mester titokzatos élete és vándorlásai”.)
„Casanova tökéletes taoista volt” – jelenti ki egy helyen Kwan mester, és számunkra, nyugati fülnek ez példázza a legjobban a kettősség és különbözőség egységét. Nem a befogadásét és az egyenlőségét ám, ahogyan mások mondanák: hanem egyszerűen az egységét.
Hab a tortán, hogy legjobb tudomásom szerint Kwan mester, a könyv főszereplője az időnként teljesen valószerűtlen, varázslatszerű világ és kalandok ellenére – vagy éppen azért – ma is él. Sőt, ha hinni lehet – és miért ne lehetne – még az ő Nagymestere is, pedig ott legalább száznegyven esztendősnek kell lenni.
A könyv szerzőjéről is illene szólni itt – de róla nem lehet. Olyan szerénységgel van megírva ugyanis a könyv, hogy a szerző gyakorlatilag mintha nem is létezne. Csak éppen egy rövid zárszó, és egy röpke beköszöntő árulja el, hogy ez mégsem önéletrajz. Több mint dicséretes.
Ahogyan dicséretes a fordító, Lokodi András hihetetlen munkája is, aki ezt az apróbetűs, nem hétköznapi szaktudást igénylő, több mint négyszázoldalas könyvet lefordította, középkori szerzetesekhez illő alázattal.
Semmi egyebet nem lehet hozzáfűzni Szajhung mesterhez, a szerzőhöz, fordítóhoz és a könyvhöz, mint a végső felismerést, hogy: a Tao meghalt, éppen ezért létezik. Biztos vagyok benne, megértik, mire gondolok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése