Vagyunk.

- Hogyan jutottunk idáig?

Fel lehet tenni ezt a kérdést rosszallóan, de büszkeséggel is.

Elgondolkodhatunk, hogyan jutottunk idáig, hogy idegen zászlók alatt ünnepeljük államiságunk ezersokadik évfordulóját, Csíkszeredától Ungvárig, és Szabadkától Pozsonyig. Hogy miként, micsoda történelmi katasztrófa árán veszett el az ezeréves ország, és hogyan lett egy birodalomból legénylakásnyi ország...

De ez a nap nem ezeké a gondolatoké. Inkább arra gondoljunk, hogy történt, ami történt, mégiscsak van egy ország, ahol az adjonistent magyarul viszonzzák. És ez az ország több mint ezer éves, és van a világon úgy tizenötmillió ember, aki Európában kétségbevonhatatlanul magyar, és Magyarországon európai.

És amikor Magyarországról szólok, akkor az itthonról beszélek, mert a szívünkben még mindig, és mindenkor Magyarország alakú űr maradt, ahol Csíkszereda is Magyarország, Ungvár is Magyarország, Kassa is Magyarország, és Szabadka is Magyarország.

És ezer év után újra magyar állampolgárok is vagyunk, ezt azért nem szabad említés nélkül hagyni. Gondolom, ha erre gondol, akkor valahol ott a szentek társaságában István királyunk is elmosolyodik, és biccent kicsit.

Mert íme, eljutottunk idáig.

És ha idáig eljutottunk, lesz ez még tovább is. Hiszen ez a Máriának, a Szűzanyának, Boldogasszony anyánknak felajánlott ország valóban Mária kötényében van, ahogyan mi, székelyek mondjuk. Gondot visel ránk, és gondját viseljük magunknak.

Bő ezer évvel ezelőtt, az Európában ma létező államok közül csupán kettő létezett. Magyarország és Anglia. Ebben a sorrendben. És ha erre gondolunk, akkor nyugodtan veregessük vállon magunkat, és mindenféle álszerénység nélkül kimondhatjuk: a történelem, Európa mi magunk vagyunk. Legalábbis nélkülünk nem az lenne, ami.

És akinek a Jóisten kimért ezer évet, annak további ezret is kimér. Az elbukott szabadságharcok, Trianon, a vissza-visszatérő gazdasági és politikai csapások: olyanok számunkra mint a légy zümmögése. Minden elmúlik, csak a nemzet marad, és az ország, amely akkora, amekkora, de amíg létezik, benne van a lehetőség az újabb dicsőségre. A nagyhatalmi státus ugyanis a szívekben lakik, és nem négyzetkilométerekben mérik. Példa erre a nyolc aranyérem, amelyekkel a nagyhatalmak sorába tértünk vissza Londonban.

Legyünk hát olyan büszkék magunkra ezen a napon, amilyenek napfényesebb napokon voltak őseink. És legyen olyan hitünk továbbra is, amilyen a borús időkben volt őseinknek.

Mert élni kell, és éltetni – nem csak túlélni. És ha ez mi jól tesszük, akkor meglehet, további ezer év múlva is hálát adnak majd unokáink. Talán éppen ezen a helyen is.

Úgy legyen.