Könyvajánló: Panek Kati

Ilyen sem gyakran történik: olyan könyvet ajánlok, ami még meg sem jelent. Sőt olyan könyveket, - mert hogy legalább két misét megérne a kiadó hiénáknak Panek Kati eddigi termése, az fix.

Panek Katiról most nem fogok beszélni, nem ismerem, illetve úgy ismerem, ahogy íróemberek között egészséges: sosem láttam, és Mikszáth óta tudjuk, az író olyan, mint a havasi kürt: minél távolabbról hallod, annál jobb.

De ez a gyönyör, amit elművel a magyar nyelvvel, gondolkodásmóddal, habitussal…. Talán igaza is van abban, hogy nem vesztegeti gyöngyeit irodalmi folyóiratok disznai elé szórni. Gyakorló szerkesztőként mondom: kár lenne.

Eleve fel van adva a lecke: itt van egy ízig-vérig írónő, teljes ember, remek humorérzékkel, élettapasztalattal, irodalmi hagyományokkal megáldva (mert az édesapa „is” Panek volt, ezt azért ne feledjék el az értők!!!), aki úgy konzervatív, hogy a legmodernebb kommunikációs eszköz által szórja gyöngyeit a már említett disznók elé: és erre tessék gombot varrni, mármint, aki még tudna gombot varrni bármire.

Panek Kati, írásai alapján ember, a maga teljességében, még akkor is, ha tulajdonképpen „csak” fehérnép, ami ugye a Székelyföldön csak majdnem ugyanaz. De ő az, aki ételt tesz az „ember” elé, alighanem meg is rendszabályozza, ha kell, azon kívűl olyan egészséges iróniával, öniróniával, és hűséggel szemléli a nemzeti létet, amiről csak álmodni mernének nemzetpolitikai tudoraink.

Panek Kati első könyve talán „A” szakácskönyv lenne, egy erdélyi nagyasszony használható és használatos receptjei, ami attól (is) különleges, hogy az ízek nem csak a kakukkfűtől, hagymától és ezer más összetevőtől érnek össze benne: hanem az igazi fűszer bennük az emberismeret, a humor, az élet ismerete, ahogyan csak az tudja, aki vérmes, idegesítő, kicsapongó, harcos férfiaknak főz, na meg az eljövendő idők hasonlóan nyűgös kölykeinek.

És ott van benne a végső fűszer: valami olyan humor, ami csak az anyós halálához hasonlítható: könnyet csal a szemekbe, de belülről olyan jólesik…

Ha Bornemissza Anna aszonyunk valami sci-fi folytán kezébe venné Panek Kati szakácskönyvét, első olvasás után minden bizonnyal messze dobná, majd jól fejbeverné a fakanállal a cselédeket. Aztán újra odahozatná magának, és csendes magányában elmosolyodna rajta: „Azért ez is jó erdélyi fehérnép. Magunkfajta.”

A második könyve Panek Katinak: az erdélyi rémmesék. Bocsásson meg Czakó Gábor, hogy kölcsönveszem könyvsorozata címét, de ezek tényleg azok. Mesék, rémek, szépek, iszonytatóak, nevetségesek és csontig hatolnak, velőt vágnak.

Ilyet csak az tud írni, aki maga is volt boszorkány, aki megsütötte Jancsit és Juliskát, de Juliska is volt, sőt Jancsi is, bonyolult kérdés ez, ettől író valaki.

Napkeltétől napestig lehetne sírni ezeken a meséken, ha ne lenne elfáradva akkorra a rekeszizmunk a nevetéstől: mert ezt a szörnyű magyar, erdélyi, emberi tragédiát ismét olyan humorral oldja fel, tálalja, vágja a fejünkhöz Panek Kati, ami után székelyesen csak annyit mondhat a ’zember: „de igenis, az én anyám p…-ja.” Bocsánat, de ez így van, aki érti, érti.

Nem véletlen – de hiszem Panek Katinál semmi sem véletlen – hogy mindezek „Miénk itt a tér” ciklus-cím alatt jelennek meg.

Mert miénk itt a tér.

A bővérű, jó humorérzékű, művészethez, humorhoz, élethez értő embereké, akik még tisztában vagyunk örökségünkkel, hagyományainkkal, azzal is, hogy ami baj van a világon, „nem baszik egy öltést sem”, mindaddig, amíg úgy valljuk, ami számunkra az egyetlen valóság:.

„Miénk itt a tér”.

(fotó: Panekkati, facebook)