A karaván halad

Jellemző a mai(?) magyar politikai közéletre: ha nemzetpolitikai kérdésről van szó, az első felvetés mindig erről szól: jó ez a kormánypártnak? Az ellenzéknek? A határon túliaknak? A palesztin-izraeli konfliktusnak? Vagy a szlovákoknak, vagy a csendes-óceáni bennszülötteknek?

És mindez mindig külön-külön, valakinek, nyilván, sose jó.

Amúgy, ami sosem jó a fentebb felsoroltaknak, és ezer más tényezőnek, azok kivétel nélkül mindig a nemzet egészét érintő kérdések.

A magyar nemzeté, nyilván.

Legyen az státustörvény, kedvezményes honosítás, Alkotmány, Szent Korona említése, nyugdíjpénztár, a pingvinek vagy a magyar tengeralattjáró-flotta fejlesztése:

1. Ha magyar, az rossz, és senkinek nem használ.

2. Már rég megmondták, nem jó ez így.

A baj „csak” azzal van, hogy mindezt folyamatosan azok mondják, akik csődbe vitték az országot, gazdaságilag, erkölcsileg, kulturálisan és önbecsülés szempontjából egyaránt.

Ettől még mindig ők a megmondóemberek, a „független” szakértők, akik igaz, hogy lehet, huszonéves újoncok, vagy veterán kommunisták, egy közös bennük: nem sok közük van a való élethez. De azért ők azok, akik mindig, pártkurzustól és kormánytól függetlenül nyilatkoznak: nem jó, ami a magyar nemzetpolitikát építi.

Persze, ezt nem így mondják. Most éppen nem, mert nem merik. Lehet ezt másképp is mondani, hogy például, a határon túliaknak azért nem szabad megadni a választójogot, mert: „Nem ismerjük a határon túli magyarok pártszimpátiáját, és az sem valószínű, hogy túlságosan érdeklődnének a magyar belpolitika iránt.”

Cinizmusból jeles. Ha már ez is szempont… hogy nem ismerik a pártszimpátiát. Miért, ehhez kellene kötni a szavazati jogot, és nem a magyar állampolgársághoz?! És hogy nem valószínű az érdeklődés… Azért megkérném Orsolyát, a Nézőpont Intézet munkatársat, aki ezt a Transindex kérdésére válaszolta, nézzen már szét kicsit az erdélyi prérin, és ne csak a Transindexből informálódjon.

Az erdélyi ember, ahogyan a felvidéki, kárpátaljai, délvidéki: határon túli, de nem hülye.

Ha hülye lenne, nem kérne magyar állampolgárságot, szavazati jogot, egyáltalán: élne, csak úgy „a világba”, és ha állást kapna egy intézettől, politikai elemzéseket írna arról, hogy miért nem jó, ha a magyarok magyarokra szavazhatnak.

Azért az elemzők dacára, vagy "csakazértis": a helyzet biztató. Jelen pillanatig 70 000 ember kérte a magyar állampolgárságot, év végéig bőven meg lesz a 150 000. Magyarország nem fogy, a „természetes” fogyás dacára, hanem nő. Hatvanöt év óta, újra: a magyarság intézményesen is egyesül. Nem csak névlegesen, hanem ténylegesen.

Ilyenkor már értem is, miért nem jó ez, és miért fanyalognak ilyenkor a hivatásos elemzők azon, hogy, jaj, ez ennek nem jó, de annak sem jó.

Arról véletlenül sincs szó: ez tizenötmillió embernek jó. Akkor is, ha még nem tudja.

A nemzet sorsa nem egyéni, és még kevésbé a pillanatnyi politikai érdekek döntése. Végre ezt is megértük, hogy volt, aki ezt felismerte: kétharmadnyi többséggel.

É hogy mi jó nekünk, mi jó a magyaroknak: hadd ne mondják meg azok, aki eddig csupa vesztes és nemzetellenes ügy mellett tették le voksukat.

Illetve hadd mondják: csak ne figyeljünk rá.

A karaván halad, a kutya üget mellette.