Könyvajánló: Mika Waltari

„Én, Lars Turms, a halhatatlan, arra ébredtem, hogy tavasz van, és láttam, és hogy a fű zöldellni kezd.”

Hát így kezdődik egy Nagy Regény. Ilyen egyszerűen, keresetlenül, mellbevágóan.

És így végződik:

„Egyszer majd visszatérek, én, Turms, a halhatatlan”.

Ami a kettő között van, remekmű. Már ez a két mondat lelki sebeket gyógyít, bájital: és van még ilyen mondat legalább tizenkettőezer ebben a könyvben.

Mika Waltari: Turms a halhatatlan című könyvéről van szó. Nem hiszem, létezne a világon ismeretlenebb híres könyv.

Híres, mert gyakorlatilag minden ismert nyelvre lefordították, és olvasóinak száma alighanem vetekszik a Harry Potterével (bocsássa meg nekem Waltari a méltatlan hasonlatot) – és ismeretlen, mert a „szakma” (különösen a hivatásos magyar irodalomrecepció) egyáltalán nem ismeri, nem foglalkozik vele. Ónagy Zoltán írja valahol, ennek egyedüli észszerű oka az irodalmi sznobság, hogy eleve „nem olvasunk” míves, szépen megírt, klasszikus történelmi regényeket.

Ezen Waltari egyáltalán nem lepődne meg. Hiszen ez a könyve is arról szól, hogy a nagyokat, a „visszatérőket” szinte soha nem ismerik fel a kortársak, ha igen, akkor elhatárolódnak tőlük.

A „Turms...” egy isten története. Egy etruszk istené, és ez már eleve vérlázító: micsoda pimaszság kell ahhoz, hogy valaki egy isten nevében írjon könyvet, egyes szám első személyben?!

Egyetlen mentsége lehet: hogy ez maradaktélan remekmű. Olyannyira, hogy az első oldal után elhiszem Neki, hogy ez valóban Turms, az etruszk lukumó (papfejedelem) emlékirata, legyen az ő baja, hogyan jutott ez az örökség egy finn író birtokába.

Persze, ezt még meg is magyarázza, szép, gyógyító mondatokkal. Nem mesélem el a könyvet, legyen ennyivel is szegényebb az, aki nem olvassa el. Arról szól, amit mindannyian átélünk, és arról, amit nagyon kevesen: hogy vagyunk, akik vagyunk, ott él a bennünk rejlő istenség, amit vagy felismerünk, vagy elnyom a kéj-, pénz-, és hatalomvágy. Persze ezek mind együtt is megélhetők: ehhez azonban bölcs kell lenni.

Olyan bölcs, mint Waltari.

Aki emellett megírta a Szinuhet, az Emberiség ellenségeit, az Ország titkát, a Joánnész Angéloszt, a Mikháél-trilógiát, és sok mást, amiről ismét mondom: vagy lelkiszegénységből, vagy frusztrációból nem veszünk tudomást.

Ami egyébiránt érthető, mert egy Waltari könyv után az íróemberben erős a késztetés végképp letenni a tollat: mi a búbánatos nyavalyát írhatnánk még ezek után?!

Nem véletlen, hogy ennek a csodálatos embernek szinte minden könyve mentegetőzéssel kezdődik: hogy amit elír, felesleges, és csupán önmagának szól. Ez egészséges önzés. Márai, hazaibb tájakon valami hasonlót írt, ő úgy fogalmazott: a mű egy időzített bomba, ami egyszer majd csak felrobban valaki lelkében.

Ilyen tekintetben Mika Waltari tömegpusztító fegyver. Ha rajtam múlna, kötelező olvasmányá tenném 16 és 18 év között. Ha nagy filmrendező lennék, megpróbálnám filmmé ültetni ezeket a műveket: de majd egyszer ez az idő, és ez az ember is eljön.

A Turms a halhatatatlan, akárcsak a többi történelmi eposz: nemcsak remekívű regény. Nem csak hihetetlen mesterségbeli tudással felvázolt emberi sorstörténet, de iszonyatos történelmi lecke is, olyan háttérinformációkkal, amelyektől történelemszakos egyetemi előadók elszégyelhetnék magukat. A „Turms…” kézzelfogható, szinte szagolható közelségbe hozza Milétoszt, Spártát, az ókori Szicíliát, az akkoriban még farkasivadékok által lakott Rómát és az etruszkokat. Átad valami olyan bölcsességet, amire a mi, racionálisnak tartott korunkban nincs magyarázat. Beavatás.

„Én, Lars Turms, a halhatatlan, arra ébredtem, hogy tavasz van, és láttam, hogy a fű zöldellni kezd.”

Ha ezt a sort valaki megérzi, átérzi, olvassa el a könyvet.

Más színben fog tűnni a világ, és más színben az irodalom.

(megjelent a Székelyföld kulturális folyóirat októberi számában)