Székely "konyha"

Székely? Magyar? Székelymagyar?

Azért annyira rossz dolgunk nem lehet, ha egy ideje azon vitatkozunk, hogy mennyire magyar a székely, vagy mennyire nem, adja Isten, ennél nagyobb bajunk ne legyen, a véleménykülömbségek dacára. Egyébként meg erről beszélni, vitatkozni azért is vicces számunkra, mert mindezt magyar nyelven tesszük, és ez önmagában választ ad mindenféle kérdésre.

Ha már a nyelvnél tartunk, akkor érdemes kicsit az irodalommal is foglalkozni, ez manapság ismét divatos, hogy aszongya, tényleg, akkor van-e székely irodalom, s ha igen, akkor az milyen állat?

Úgy vélem, minden irodalomelméleti vélekedés dacára, hogy az irodalomközeli embereknél nagyjából az ötven felettiek azok, akik erre határozott nemmel válaszolnak, a fiatalabbak óvatosabbak ezzel, vagy egyenesen meggyőződésük, hogy van.

Sántha Attila jeles kollégánk például, akit joggal nevezhetünk a „székely irodalom rabonbánjának”, esküszik ennek létezésére, s ebben alighanem ott van igaza, ahol annak idején a transzközép irodalom meghirdetésekor: amiben hiszünk, az van, és punktum.

A „transzközéppel” bevált a dolog, kitűnő alkotók sorait szabadította rá a kortárs erdélyi és összmagyar irodalomra.

Ha már Sánthát említjük, beszéljünk hát kicsit a napokban megjelent székely irodalmi antológiáról is. Címe, nem véletlenül: „Iszkiri a guruzsmás berbécs elől”, csak hogy az anyaországi is értse, hogy ő ezt nem érti. (Azonkívűl meg egy Sántha-vers címe.) Sántha többnyire „székelyül” ír, pontosabban a székely nyelvjárást emeli kiáltvány-szintre.

A székely antológia másik karizmatikus szerzője Orbán János Dénes, aki a kötetben a rá jellemző sokszínűséggel, mívességgel és polgárpukkasztással van jelen. Ha létezne székely Borges, ejsze’ Orbán János Dénesnek hívnák.

Fekete Vince, aki a hajdani új és jelenleg közép-nemzedéknek a mentora, e kötetben legfőként tárcákat, tárcanovellákat közöl: az ő írásaiból leginkább a székely kisváros, vagy a székely átlagember hétköznapjai köszönnek vissza, olyan otthonosan, amilyen a kapufélfán gubbasztó macska.

Muszka Sándor, az antológia szerzői közül a legfiatalabb, ismét új műfajt hozott magával, leginkább talán székely „stand-up comedy”-nek nevezhetnénk, és üdeségével, mindannyiunk számára ismerős fordulataival sok hivatásos humoristát megszégyeníthetne.

Az ötödik szerzőről nem szólok, azon egyszerű oknál fogva, hogy az jómagam vagyok, és én éppen e helyen elmélkedem a székely-magyarságról.

Ezek mind külön műfajok, mind irodalom, és mind székely.

Ugyanakkor mind magyar, ez kétségtelen.

Külön-különféle ízek, amelyek kitűnően egybeolvadnak egy terített asztalon. És ugyanolyan jól kiegészítik ezt a menüsort, ha mindenáron székelyül akarunk látni, Kányádi versei, Tamási írásai, de akár Nyirő József, vagy a kortárs székelyföldi, nevesebb költők-írók alkotásai.

Arról vitatkozni, hogy létezik-e külön székely irodalom, éppen olyan vidám, de önmagában véve értelmetlen dolog, mintha a székely konyháról értekeznénk. Persze, van székelygulyás, van „üstbetej”, és van kékes túró – de ez mind igen közeli rokonságban áll a palóclevessel, vagy hétvezér tokánnyal, a brassói aprópecsenyéről és Újházy-tyúkhúslevesről nem is beszélve.

A magyar konyha része az egész – nos, ugyanúgy ezek az irodalmi székely ízek is az egyetemes magyar irodalom részei.

Hogy önmagában is meg lehet enni, sőt jól is lehet lakni vele, az tény. De attól még egy „nemzeti konyha” részei.

Másként szólva: székelyesen főzünk, de magyarosan eszünk.
És ez legyen elég gasztronómiából. Lényeg az, hogy jók vagyunk benne.