Csend, nyugalom

Csend van és nyugalom.

Írhatnék most arról, hogy egyre idegesítőbb az anyaország nemzeti(bb)nek aposztrofált internetes sajtója. Néhány barátom kivételével frusztált emberek, akik számára egyedüli mércéje a magyarságnak, hogy aki nem ért velük egyet, az hazaáruló, és nyilván zsidó.
Gyakorló szkepto-szemita vagyok (ezennel a megnevezést levédem), de ez azért erős túlzás.

Írhatnék arról, hogy foci-vb lévén, milyen jólesett, hogy nyertek a németek az imént, de hát ez csak természetes. :-)

Írhatnék Dani barátom állásfoglalásáról, de erről azért sem, mert a világon legalább két dolog van, ami vitathatatlanul emberi döntés: ez a vallás és a szex, ebben a sorrendben. Mindenki az, aki.

Írhatnék arról, hogy hál' Istennek egy sziklára épült házban élek Csíkszeredában, ami önmagában véve is elég magason van, de alattam tizenöt méterre már lassan összefüggő tó a vidék. Ha még egy-két métert nőne, nem lenne többé sem nemzetiségi gond Romániában, sem gond a bankkölcsönnel, szinte drukkolok neki.

De mindez most valahogy nem érinti meg újra az ingerküszöbömet. Nyár van, akkor is, ha esik az eső, akkor is, ha az emberi butaság változatlan, akkor is, ha a barátok barátok maradnak: ez ebben a szép.

Csend van, nyugalom, itt, Csíkszereda fölött is, nem kell ehhez messze menni.

(képen: Marczi von Benczével örülünk a nyárnak)

...és van igazság.

Kevés jó hírt olvas manapság az ember.

Ezek egyike az, hogy a jelen oldalon többször is említett Drasius Kedys, a litván, tragikus sorsú pedofilvadász halála után is igazság szolgáltatott: a minap ugyanis holtan találták az egyik - és eddig a bűnös anya mellett utolsóként életben maradt - alakot. Név szerint Andreas Usas volt politikust, aki mit ad Isten, részegen beborult az ATV-jével egy mocsárba.

Hab a tortán, hogy a látletek szerint, a "baleset" előtt minden valószínűség szerint rettenetesen megverték és megkínozták.

Vannak ilyen balesetek.

Tényleg van igazság időnként, bármennyire valószínűtlen, és kevéssé vigasztaló is ez.

Állást foglalnak :-)

Őszintén mondom, amikor pár nappal ezelőtt arról olvastam, hogy Szegedi Csanád, Jobbik EP-képviselő irodát nyit Marosvásárhelyen, a hír el sem érte az ingerküszöbömet.

Ha elérte volna - de mondom, hogy nem! - akkor is csak azért, hogy miért nem Székelyudvarhelyen, vagy Csíkszeredában, merthogy a jobb sorsra érdemes Marosvásárhely magyarnak megmaradt, sajnos már kisebbik része is kollaboráns feudum.

Nyilvánvaló, hogy Szegedi Csanád irodanyitása egyfajta előremenekülés, miután az anyaországban lassan kifogta a Jobbik vitorlájából a Fidesz a szelet. Ezzel nincs is semmi baj. Azzal pláne nincs baj, hogy a Jobbik EP-irodát nyit Marosvásárhelyen, nyithat Nürnbergben vagy Oslóban, vagy Dublinban is: európai parlamenter irodája, nem?!

Ilyenkor lóg ki a lóláb, és bármennyire is szeretném végre agyalágyult gyerekekként szívemre ölelni az erdélyi "liberálisokat", nem, és nem lehet. Mert ezek a szegény, szerencsétlen, nem is tudom, kit-mit féltő emberek, akik ráadásul rútul át vannak verve, hiszen hangadóik és "példaképeik" már rég átálltak az új magyar kormány - és igen, a Fidesz! - szekértolóinak friss, éhes táborába - még mindig zsigerileg gyűlölnek mindent, ami "magyar".

Stocholm-szindróma, persze, ismerjük. Meg hát jó részük nem is magyar, ez is tény.

De ez azért vicces. Ha egy belga, francia, szlovák, osztrák képviselő nyitna irodát Marosvásárhelyen, állítom, az aláírók sorban állnának a fogadási svédasztalok előtt, majd hosszan értekeznének egymás között az egységes Európa szépségéről. De ha egy magyar párt - jelen esetben éppen a Jobbik nyit irodát -, nos, Szodomea és Gonorrhea következik.

Mit tehet a frusztrált senkiházi, ilyenkor, állást foglal, és ha már fizetett állás nincsen, aláírást gyűjt, ezt megszokta, ez semmibe nem kerül, ez legalább megjelenik, fontosnak érzi magát. És gyűjti, és gyűjti az aláírást, mindig, mindenkor, most éppen a marosvásárhelyi Jobbik-iroda ellen.

Az közben eszébe se jut, hogy éppen ezzel ad súlyt az irodának és a Jobbik-képviseletnek, de hát ez már az ő lelki szegénysége.

Ha egyszer valaki veszi a fáradtságot, nézze már végig az elmúlt években zajlott erdélyi "liberális"-aláírásgyűjtéseket. Hol éppen Wass Albert ellen, hol a Fidesz ellen, hol szerénységem ellen, hol a vélhetően jobboldalról fújó passzátszél ellen. Az aláírókat szinte fénymásolni lehetne: ugyanaz a két-háromszáz (és ez egy jó arány azért!) ember, plusz-mínusz néhány tucat alkalmi preferencia.

Azért ezek az aláírási listák jók. Ezek legalább őszinte lelkiszegények. Le lehet menteni ezeket a listákot, el lehet nézegetni őket, ki lehet elemezni. Ki, mit, miért, kivel, mikor, miért, miért nem.

Tanulságos.

Errefele sosem lehet tudni, ki az ember barátja. De hogy ki nem, arról lassan, nekünk, erdélyi magyaroknak, politikai pártállástól függetlenül: van egy listánk.

Tarquiniai levél

Kétezerötszáz éve hegyeim voltak, tavaim, lovaim és hajóim, és emberek, akik életben tartottak mindent, ami arra érdemes. Akkor is, ha ezért életet kellett elvenni: mert örök törvény, hogy valamit valamiért. A mérték határoz meg mindent.

A mértéket én határoztam meg.

A mértéktelenség a legveszélyesebb és legérthetőbb emberi tulajdonság.

Mértéktelen a szerelem, a szeretet, a lojalitás, a hit és az akarat. És mégis mindez kellő mérték nélkül semmivé lesz. A mérték a szerető, a haza, az Istenek és önmagunk. Ez megmarad túl az időkön, akkor is, amikor már nincsenek hegyek, tavak, lovak és hajók, és emberek helyett is csak alattvalók élnek.

De még egyszer bizonyosan eljön az idő.

Ismét lesznek hegyek, tavak, lovak és hajók, emberek, és lesz akit szeretni, aki teljessé teszi a mértéket. Lesz majd lobogó, lesz kard, lesz kézcsók, arc-csók és szerelmes csók. Harc lesz és megnyugvás a veszteségben, harc lesz, és felhőtlen öröm a diadalban. És folytonosság, fiúk és lányok örökítik majd át a jó vért, ahogyan eddig is történt.

Utánunk majd lobogók maradnak, gyűrűk, istenek, nevek és érzelmek, amik időzített bombaként élnek a sejtek legmélyén. És nemcsak valakik, de Valaki, akiért mindezt érdemes volt.

És megmaradunk mi, az emlékezettel, amit úgy hordunk magunkban, mint az asszonyok az áldást.

Mert semmi más nem fontos, de tényleg: csak az élet számít.

Rónin

Miért lettem rónin?

Ágoston Dániel nyílt levele. Tanulságos.

Huszárok az ezeréves határon

Mátyás-huszárok a gyimesi ezeréves határon. Trianon-megemlékezés, Nemzeti Összetartozás Napja.

Kilencven év...

Kilencven éve történt volna?

Igen, azt mondják, a trianoni békeszerződést 1920, június negyedikén írták alá. Elhisszük, tudjuk, érezzük: igen, valamikor valamit aláírtak a győztes nagyhatalmak – és aláíratták azokkal, akiket legyőztek. Vae victis: jaj a legyőzötteknek, ezt már kétezer éve ismerjük.

De hogy kilencven éve?! Relatív ez. Számomra 1971 augusztusában írták alá, amikor megszülettem. Beleszülettem egy olyan ország jogrendjébe és szokásvilágába, amely percig sem volt hazám: mindössze egy rám erőszakolt jogi keretet adott létezésemnek.

Másoknak ez húszéves, vagy hatvanéves diktátum. Nagyapáinknak a legfájdalmasabb, mert ők még megtapasztalhattak négy évi Hazát, hogy aztán másodjára is elveszítsék az országot.

És ez most mégsem a kesergés pillanata. Mert ahol kilencven év megszállás után is ennyire elevenen él a haza, ott nagy baj nem lehet. Nem lett nagy baj a nemzet lelkében a százötven éves török uralom, az ötvenéves szovjet uralom után sem.Nem lett nagy baj a kétfejű labanc sasok és a madéfalvi veszedelmek után sem. Még mindig „él nemzet e hazán”, s aligha van a világnak olyan sarka, ahol majd’ évszázados idegen uralom után is töretlen hittel és változatlanul önmagaként marad meg a nép.

Hát erre büszkék lehetünk. Szokás azt mondani rólunk: ünnepeink vesztes csaták emlékei, hogy a magyarság önmaga siratásának emlékműve.

Egy fenét.

Mutassanak még egy népet nekünk Európában, amely ezer éve is ugyanazon szavakkal imádkozott, és amelynek a haza ugyanaz maradt, a térkép változásaitól függetlenül. Egyformán magyarok maradtunk, a pozsonyi, a gyimesi, az ungvári és a zentai: sok esetben sokkal magyarabbak, mint a megcsonkított országon belüliek. Ez önmagában véve egy csoda: Magyarország nem volt, és nem lesz: Magyarország van.

Amikor úgy tűnt, hogy elveszik, akkor sem mások döntötték ezt el. Nem: az a belső ellenség, és a kishitűség eredménye volt. Magyarország sorsa nem a versaillesi kis palotában dőlt el, hanem az akkori, elvérzett ország hazaáruló politikusai miatt.

„A környező államok haderőinek bevonulását a belgrádi egyezmény tette lehetővé, amelyet 1918. november 13-án, 23 óra 15 perckor írt alá Linder Béla, a magyar kormány megbízottja. Ebben Magyarország hozzájárul a demarkációs vonalak és demilitarizált övezetek antant-csapatok általi megszállásához.”

Ugyanez a Linder Béla békés nyugdíjasként halt meg – na hol is? Szerbiában! – a megszolgált zsold birtokában. Nem ő volt az utolsó, sajnos, rákosik, ötvenhatos horngyulák, december ötödikei gyurcsányok követték a sorban… És mégis: újra él nemzet a hazán, és egyre inkább.

Sosincs veszve semmi. Ki mondta volna meg ezernégyszázban, hogy legeltető-vándorló, a történelem akkori kulisszáin kívül rekedt népek öröklik majd el a Kárpát-medence oldalsó részeit? És ki mondhatja most azt, hogy kétezernégyszázban nem lesz egy erős, vezető Magyarország?!

Mert magyarnak lenni nem demográfia, nem(csak) politikai döntések, hanem kultúra, emlékezet, hit kérdése. Valami, ami nem erről a világról való. Ezek segítenek majd meghozni a megfelelő demográfiai és politikai vállalásokat: nem fordítva.

Trianon? Majd egyszer elfoglalja a maga szégyenteljes helyét mohi, mohács, világos mellett. Része lesz történelmünknek: de semmiképpen nem végzetes. Nem is lehet. Hiszen mindig születni fognak új magyar lelkek, akik számára Trianon mindig friss lesz, mindig begyógyítani való.

Amíg majd egyszer begyógyul. Mert efelől semmi kétségem. Egyszer majd, talán éppen ezen a helyen, valaki elmondja:

Trianon? Rossz álom volt csupán.