Harminchárom ok...

Harminchárom ok, amiért jól érzem magam magyarként...

(véletlenszerű sorrend, messze a teljesség igénye nélkül...)

1. A magyar nyelv

2. A székely humor

3. A Margitsziget

4. Bálványosvár

5. Csíksomlyó

6. A magyar konyha

7. Krúdy Gyula

8. Az Andrássy út

9. A villányi szőlők

10. A pozsonyi vár

11. A szablya

12. Szent László

13. A Csíki Székely Krónika

14. Könyves Kálmán törvénykönyve

15. A magyar nők

16. A gyímesi csángók

17. Az avar motívumkészlet

18. A kerecsensólyom

19. A magyar személynevek

20. Szerb Antal

21. Várkonyi Nándor

22. Az árkosi kastély

23. A Mátyás-szobor Kolozsvárott

24. A magyar vizsla

25. A magyar himnusz

26. Teleki Pál

27. A rovásírás

28. A Szent Korona

29. Zrínyi Miklós

30. A fröccs

31. A csíkrákosi táltostemplom

32. Kós Károly

33. Nagyboldogasszony-kultusz

Megtörtént!

Hát megtörtént, végre!
A Magyar Országgyűlés ma délelőtt megszavazta a magyar állampolgárság visszaadását illetve kiterjesztését az elszakított területeken és a nagyvilágban élő magyarok számára.

"A képviselők 344 igen, 3 nem szavazat és 5 tartózkodás mellett hozták meg a döntésüket. Nemmel voksolt az előterjesztésre a szocialista Gyurcsány Ferenc, Molnár Csaba és Szanyi Tibor, a tartózkodók között MSZP-s és LMP-s képviselők voltak."

(az illusztráción a szlovák kormány várható helyzete a sokat vadászott turulmadárral szemben :-))

Magyar. Verés?!

Most éppen Kézdivásárhelyen történt meg. Néhány részeg senkiházi, rendőrkölykök és katonatisztek pereputtyai - ismerjük ezt a fajtát, ezek, akik kitagadva, frusztrálva, zsoldosfattyakként nőnek fel itt a Székelyföldön - megvert pár magyar fiatalt Kézdivásárhelyen. Mert magyarul beszéltek.

Ez időszakosan megtörténik Kolozsvárott, Csíkszeredában, Ungváron, Dunaszerdahelyen és Becskereken. Kézdivásárhely azért furcsa, mert ott a román azért mutogatnivaló látványosság, legalábbis azt hittük mostanig.

Mármost magyarul beszélő fiatalokat verni csúnya dolog, az összes létező bicska kinyílik az én zsebemben is ilyenkor.

Más kérdés a sajtó viszonyulása ehhez: hogy az amúgy magas ívben nemzetietlen és még a mélyrepülő nemzeti sajtó is egyöntetűen közli: "magyarverés" történt X vagy Y helyiségben.
Ezzel együtt - szándék nélkül! - táplál és sugall egy olyasfajta közvélekedést, hogy ha magyarul beszélsz, megvernek Kolozsvárott, Csíkszeredában, Ungváron, Dunaszerdahelyen és Becskereken. Holott erről szó sincs. Itt azért nem tartunk, hál'Istennek nem chucknorrisok és terminátorok birodalmában élünk.

Ezek az esetek vérlázító, bosszúért kiáltó történetek: de nem úzus. Ha minden utcai verekedést villahegyre vennénk, amitől Isten is őrizzen meg, Erdélyben például minden áldozat, vagy az elkövető magyar, román, cigány vagy zsidó lenne. Holott többnyire "egyszerű" utcai verekedés, nem mintha az kellemes és helyeslendő lenne.

Pár évvel ezelőtt engem is leszúrt egy cigány Csíkszeredában, miközben Horthyt, Hitlert és Orbán Viktort szidta (nem vicc!!!), de eszem ágában nem volt ezt magyarszurkálásnak minősíteni. Összevarrtak, megvertük utána, az élet folyt tovább.

A történetek kapcsán nem kell túlpolitizálni az eseményeket. Mindössze gyakorlati kérdések maradnak fenn, azokra pedig egyszerű a válasz. Ha egy utcai verekedésben - legyen ez akár a magyar nyelvhasználat miatt, vagy mert nincs kalap - mi, magyarul beszélők nyerünk, akkor sima verekedés, ami pénzbüntetéssel jár. Ha megver a túlerő - mert rendszerint túlerőben támadnak ezek a sz.rháziak -: úgy igenis ez kell legyen a bíróságon az alap, ilyenkor nem az a vesztes, akinek monoklija van, hanem az, akit elítél a bíróság.

És elítélik, mert olyan, amilyen, de mégiscsak jogállamban élünk, és a támadó a bűnös.

A tanulság: hogy nem kell ettől megijedni. Nem kell elhinni a "magyarverések" mítoszát. Történnek esetek, persze: de ez legyen a rendőrség, súlyosabb esetben a diplomácia vagy politikai érdekvédelem dolga. Ha veszítünk.

Addig is, vissza kell ütni. Mert azért többnyire mi nyerünk, csak ilyenkor nem szaladgálunk rendőrhöz, és ez maradjon is így.

Bármi áron

Van egy emberfajta - ciklikusan, időnként magam is hajlamos vagyok ilyen lenni- : akinek már tényleg semmi nem jó. Ahogyan idéztem már egyszer: "oly sokáig voltunk lenn/ hogy nem is tudjuk milyen fenn".

Nehéz eltekinteni a klasszikus anekdotától, ugye, amikor a pesszimista és az optimista gyereknek is egy nagy adag lószart hoz a Mikulás, de a pesszimista szerint ez csak az előétel, míg az optimista úgy gondolja, kapott egy lovat, csak valamerre elkóborolt...

Most éppen a magyar állampolgárságról van ez megint így - tudatosan nem kettős állampolgárságot írok, nem ugyanaz!!! -, hogy hiába, hogy ott van immár tálcán, előttünk, csak kezünket kell nyújtani majd érte: nem, van egy réteg, akinek ez csupán a mindenkori borzalmak megtévesztő előjátéka.

Ha ezelőtt négy évvel valaki csak fölvetette az elszakított magyarság alanyi jogú állampolgárságát, az a nemzeti oldalon hős volt. Joggal.
Ma, amikor ez valósággá válik, és meglesz: Likud-párti trójai faló, szemkiszúrás, és szodoma-gomorra ugyanezen emberek szerint. Akik úgy vélik, hogy az a határon túli magyar, aki olyan mint ők, aki életében maximum egyszer járt a határon túl, és könyvet is csak olyat olvasott, amit lehetőleg vitézi előnévvel írt valaki. (Mielőtt megköveznének: büszke vagyok rá, hogy dédnagyapám vitéz Antal György volt még...)

Nekem is megvan a magam baja a Fidesszel, szó se róla: nagyrészt emberi bajok ezek, ősrégi mondás, hogy "két dolog van a világon/ ami mindig biztos/ lapjára es' a tehénszar/ s a politika piszkos".

Ez tény. De nemzeti ügyekről szólva, minden fenntartásom ellenére nem tudom elfelejteni, mit jelentett, mekkora hatása volt annó az egyébként pótcselekvésszerű státus-törvénynek. Ezért például utólag is készséggel kinyilvánítom hálámat minden illetékesnek. Pedig ki sem váltottam a saját státus-igazolványomat. Nem, erre nem nekem, hanem azoknak a százezreknek volt szüksége, akiknek akár a másodrangú magyarság is többet jelentett, mint az elsőosztályú román, tót, vagy ukrán. Azoknak, akiknek az elvieken kívűl is, fontosabb volt a magyar állam oktatási támogatása, mint a pünkösdi turista vállveregetése: és ismét csak joggal.

És kevesen emlékeznek rá, mekkora elégtétel volt, amikor ezt a sokat szidott státustörvényt egy falatban nyomta le Orbán Viktor az akkor román és szlovák kormány torkán, úgy hogy ők még meg is köszönték ezt. Talán - mostanig! - az utolsó büszkeséget adó gesztus volt. Így is lehet.

És most itt van az áhított, kért, követelt non-plus-ultra, a szavazati joggal is jár(hat)ó magyar állampolgárság. A szerbek már közölték, részükről a fáklyásmenet. A románoknak megvan a maguk baja, éppen éhséglázadás előtt áll az ország, kisebb bajuk is nagyobb ennél. A tót szálkáról pedig majd kiderül, elroppantható fogpiszkáló: a szlovák külügyminiszter máris bejelentette, tárgyalnának róla.
Persze, tárgyalásról szó sincs, legfennebb felvilágosítás lehet, mint nagyon helyes mondta Semjén, a konzultáció egy másik kormány és másik világ önfeladási szinonimája volt.

Ilyen egyszerű: önbizalom kell, határozottság, céltudatosság. Ebből értenek az utódállamok. Nemcsak beszélni róla kocsmában, internetes kommentekben: hanem megtenni.

A többit lehet ragozni, rágódni rajta, összeesküvéselméleteket keresni: az eredmény számít.
És ha az én nemzeti érdekeim százszázalékosan megvalósulnak egyszer: ehhez még az ördög is jó szövetség lenne.
Legfennebb belőle is magyar lesz

(Megjelent a Magyar Hírlap május 14-i számában. A mellékelt fotón édesanyám családja, 1942-ben. Ők még mind magyar állampolgárok voltak.)

Árpád-vonal

A jelenlegi hoki-vébé kétség kívűl szívünknek legkedvesebb részletkérdése:

Peter Budaj, illetve Budai Péter, a szlovák válogatott kapusának sisakja.

War is hell

141 kép a vietnami háborúról.

ITT.

Rövid hír, hosszú ész

Vannak az életben olyan pályák, amelyek nem kecsegtetnek különösebb elégtétellel és társadalmi megbecsüléssel, ám kétségtelenül rengeteg vidámságot okoznak a magamfajta elvetemült embernek. Ilyen például a rendőrfogalmazó. Vagy mondjuk, jelen esetben a Magyar Nemzet Online rövidhíreinek megfogalmazója, szerkesztője.
Évek óta a Magyar Nemzet internetes kiadásával kezdem a lapot, régi reflex, ráadásul szeretem is a lapot (- ezt is! -), jó néhány barátom és pályatársam dolgozik ott, ráaadásul magam is gyakori szerzőjük voltam.
A napi rövidhírek című rovatuk azonban valóban egyedülálló a maga nemében, és a magyar bulvársajtó legjobb hagyományait hordozza tovább. Minden különösebb előjáték nélkül, nézzünk csak néhány címet, szinte találomra.

Aszongya például, hogy:

A csimpánzok is használnak szexuális segédeszközt.
Ki korán kel, hamar meghal.
A békából valóban lehet király.

Ezek már így önmagukban véve szinte költészettel érnek fel.
De még mielőtt metafizikai magaslatokba emelkednénk, mindjárt ilyen címeket lehet olvasni:

Csak az ágyéka állíthatja meg.
Féltéglával dobta meg párja udvarlóját.
Hebegő tolvajt fogtak a diákok.
Verte az iskola falát, biciklijét a földhöz csapkodta.
Megindult a szülés, a fodrász megoldotta.

Ebből messze a biciklis a kedvencem, de a hebegő tolvajt fogó diákok is megérdemelnek egy-két barackot a fejük búbjára.
És folytatódik, tovább, rendületlenül az olvasó sokkolása:

Állakodalmi tyúkok.
Szégyen: azt se tudják, mit esznek.
Hihetetlen: kötélen táncolt a kecske.
Beleharapott az ápolónőbe és nem engedte el.

Természetesen egy magára valamit is adó napilap nem mellőzheti a napi színesekben sem a nélkülözhetetlen politikát. Például:

Ünnepi harsonaszónak hitték a szlovák himnuszt.

Ez nagyon tetszett. Persze, az sem piskóta, miszerint:

Van ilyen nálunk? Bolond Őrjöngő Szörny Pártja.

Sajnálatos módon van, adja magát a válasz a honi politikai élet ismeretében.
A hab a tortán azonban két, közvetlen egymás után következő rövidhír-cím:

Síróssá teszi még a legmacsóbb férfiakat is
Lendvai május elsején elmondja, hogyan képzeli a jövőt.

Senki ne mondja, hogy ez csupán a véletlen műve...

Amikor a csatának vége

(részlet a Harcosok Könyvéből)

Ha a küzdelem vége életben talál: győztél, bárhogyan történt is.

Megharcoltad, elvégezted azt, amire hivatásod szólított; és csak az, aki maga is harcos, vagy művész, értheti meg azt a feltétlen és végletes odaadást, amit a harc kíván.

A csata végén majd, ha remegő izmokkal és pattanásig feszült idegekkel, leülsz és térdedre fekteted fegyvered, egy ideig semmi másra ne gondolj, csak a győzelemre. Füledben ott dobol majd a felajzott vér, idegeid rángatóznak és lélegzeted akadozik – lelkedet azonban ellepi a nyugalom és a halálos fáradtság.

Élvezd ki ezt a pillanatot. Olyan emberi élmény ez, amelyhez hasonló nincs más. Ilyenkor ne gondolj a harcra, ne gondolj az öldöklésre és ne gondolj sebeidre. Arra gondolj csupán, hogy élsz, hogy győztél, és továbbra is rád süt a nap.

A harcnak ezzel még nincsen vége. Harcos vagy, tehát harcolni fogsz egy életen át, jobb és rosszabb ügyek szolgálatában – de a megnyert csaták utáni diadalmas nyugalom egyedül csak a tied. Élvezd ki és meríts erőt belőle: mert megérdemled, és mert szükséged lesz rá. Ennyivel erősebb, jobb és több leszel a következő ütközetben.

Ilyenkor, a győzelem órájában megbizonyosodsz arról, hogy legyőzhetetlen vagy. E hit nélkül nem lehet meg a harcos – ezért higgyél benne, és engedd át magad a diadal ittasságának.

Légy méltóságteljes ilyenkor. Vagy légy túláradó, és légy harsány; légy erőszakos, vagy légy megbocsátó: de engedd át magad teljes lényeddel az ünneplésnek. Feltétel nélkül és parttalanul ünnepeld magad.

Győztél.

Babba Mária

Ki nem ismerné?
És talán mégsem ismerjük.

A Csíksomlyói Kegyszobor, a Szűzanya szobra, Babba Mária mindannyiunk megtartó, szakrális anyja.

És olvasom János Jelenéseit, és hirtelen szó megszakad, hang fennakad.

Az Apokalipszis Könyvében az eljövendő Megváltó Édesanyjáról szól János. Nem Szűz Máriáról, hanem az újjászülető Megváltó anyjáról. Emígyen:

^"(12)Ekkor nagy jel tűnt fel az égen: egy asszony, akinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold, és a fején tizenkét csillagból álló korona."

Ez, a maga teljes valóságában a csíksomlyói Babba Mária. Véletlenül ilyet nem ábrázolnak, ennyire szöveghűen, a napba öltözött asszony a termékenységszimbólumon állva, tizenkét csillaggal koszorúzva.

Nem a múlt, imádott Nagyasszonya - bár azért is köszönet járna -: hanem a leendő újjászületésé.

Mindig is hittem: a jövő népe vagyunk. A Csíksomlyói Boldogasszony nem a múlt hálás emléke: az eljövendő Megváltás ígérete.