Levél barátainkhoz

Az egyiptomiaknak még könnyű volt. Ők még hét szűk, és hét bő esztendőben számolhattak.

Mi most – akárhogy nézem: túl vagyunk a hét szűk esztendőn, és a nyolcadik is meglesz az ígéret előtt. Vagy ígéret után: de ezt megint csak mi értjük.

Hogy világos legyen: ki az a mi?

Mi, akik nemzetben, hitben, hazában, értékekben gondolkodunk az érdekek helyett.

Persze, ilyen is, olyan is van közöttünk. Mindjárt az első buktatója a dolognak, hogy most, kormányzat előtt ismét fontos lett mérlegelni, ki, mikor, hol, miként, mennyire… Holott egyetlen dolog lenne fontos: miért?

És ezt most tényleg nem lenne szabad szem elől téveszteni. Nem elegáns, és nem PC-dolog nevén nevezni az ilyen „barátok közti” dolgokat, de én most magamra veszem ennek ódiumát. Legyek én, aki kimondom, és pontosan tudom, hogy ezennel kizárom magam a kedvezményezettek köréből: pedig éppen ezért szólok.

Az elmúlt hét évben, a hét szűk esztendőben Kis- és Nagymagyarországon egyaránt emberek milliói szurkoltak a hitnek, hogy, lehet még jobb világ Magyarországon. Szurkolnak – és ami még fontosabb: szavaznak – ma is, ezért lehetséges, sőt bizonyos a „visszarendeződés”. Vissza egy olyan világba, amiben hiszünk.

És a szurkolás mellett százezrek tettek hitet életvitellel, kitartással, anyagi áldozattal. Ezrek tették kockázatra hétköznapi egzisztenciájuk, karrierük, mindenük.

Sokan tették e történelmi, világnézeti fogadásra tehetségük, képességük, szakmai hitelük: mert érdemes. Mi másért, ha nem a hitért?!

És most itt állunk: a remény kapuja előtt. Változik Magyarország. Reméljük és hisszük. Nemcsak a kormány: hanem a mi kis- és reményeink szerint nagy magyar világunk.

Ebben ne csalódjunk. Ebbe tényleg ne.

Ne az legyen, ami a legutóbbi „megváltásban”. Tudom, négy év kevés volt: más kérdés, miért volt képtelen e négyből tizenhatot csinálni a magyar jobboldalnak.

Elsősorban azért: mert nem volt igazán nemzeti. Megadhatta volna a kettős állampolgárságot, kiterjeszthette volna a Széchenyi-tervet, felvásárolhatta volna a határon túli magyar területeket, kiépíthette volna a maga feudumait, sőt: visszaszerezhetett volna megszállt területeket, például a Délvidéket: de nem. Fontosabb volt az üres megfelelés (kinek is?), az ezerszer eredménytelen korrektség egy olyan kedvező időben, amire ma csak nosztalgiával gondolhatunk.

Nos, ami volt, az volt.

Ezért veszített a jobboldal, illetve amit annak tartunk.

Ez még egyszer ne történjen meg.

Igenis: eleget kell tenni azoknak a vádaknak, amikkel alaptanul illették és illetik a jobboldalt. Mert így lehet csak hazát, nemzetet építeni: legjobban azok tudják ezt, akik tagadják.

Igenis: kedvezni kell saját embereinknek. Kedvezni kell azoknak az embereknek, akik kitartottak az elmúlt hét szűk esztendőben. Azoknak, akik pártállástól függetlenül, de közös cél érdekében működtek. Annak a néhányszáz vidéki polgármesternek, akik még tartják az életet Magyarországban. Azoknak a vállalkozóknak, akik önzetlenül adtak, mikor, amennyit lehetett, viszonzás nélkül. Azoknak az önkénteseknek, akik nem kérdezték: mennyiért? És legfőként: azoknak az alkotóknak, hangadóknak, véleményformálóknak: - nincsenek sokan – akik az elmúlt években kitartottak az elvek, a hitük mellett, akkor is, ha éppen legfőbb értékük: minőségük vonták kétségbe emiatt.

Nem azt tenni, amit legutóbb, hogy kormányra jutva megpróbáljuk lefizetni ellenségeinket, és barátaink majd éhesen is harcolnak mellettünk.

Mert ez volt a stratégia akkor, ismerjétek be.

Nem: a lojalitást megfizetni kell, a barátokat megbecsülni, az ellenséget lesújtani. A bocsánatnak is helye van: de nem most. Majd akkor, ha az ország helyreállt: és az nem holnap lesz.

Egyszerűen: mert ez így működik. És ideje van az aratásnak, és a vetésnek, és a jutalmazásnak és a büntetésnek, és még ezer szakállas bölcsesség: de tény. „Nemcsak igéből él az ember”.

Hát ezért, már most, jó lesz ezen elgondolkodni. Aki teheti. Persze, a hatalom birtokában hirtelen átértékelődnek majd a dolgok, egy multi adókedvezménye és egy isztriai nyaraló sokszor fontosabb, mint a barátok évtizedes kitartása: igen, emberi dolog ez is. De éppen ebben hiszek még mindig: hogy talán mégse. Legalábbis nálunk nem.

Más tőkénk, nekünk, magyaroknak már aligha van, mint a szellemünk, kreativitásunk, kitartásunk, munkavállalásunk. Ez éppen elég. Ezt viszont táplálni kell és fenntartani: kellő megbecsüléssel. Bátorítással, jutalmazással. Ez a következő kormány, a mi kormányunk feladata. Ha nem: nem a miénk.

Mindenek atyja a moralitás, mondták a sztoikusok.

Igen. És a moralitás éhen hal, ha nem etetik. Ezt is ki kell mondani. Másként nem lesz folytatás.

Pedig azt szeretnénk mindannyian, nem?