2009. február 23., hétfő

Fő(?)város

Aligha véletlen, székely, (vagy erdélyi) ember BudapestRE utazik, ha arra viszi dolga, és BukarestBE például, ha éppen oda vezérli a balsors.

Minden nyelvészkedési okfejtés helyett maradjunk annyiba: a fővárosba felutazni szokás. Akkor is, ez a főváros ma hivatalosan nem a mienk: persze, az érzelmeket, a származást, a kultúrást nehéz lenne mindenféle hivatalossággal meggyőzni.

Múlt héten Budapestre utaztam, ügyes-bajos dolgaimmal. Bevallom, nem túl nagy lelkesedéssel: holott valamikor nagyon szerettem ezt a „szép, hiú és buta” várost, ahogyan Márai nevezte. Szerettem az Andrássy-utat, az Erzsébetvárost, a Szabadság-hidat, a Gellérthegyet, mindazt, ami kicsit akkor is enyém, ha éppen román személyazonosságival zsebemben sétálok rajtuk.

Igazából most is változatlan szeretem.

Csakhogy… Nyakigláb Edward angol királyt parafrazálva: Budapesttel mostanság az a baj, hogy túl sok benne a budapesti. Nem szép dolog általánosítani, néha azonban, különösen felületes szemlélőként, megkockáztatható: a pesti átlagember (- Budát most kihagyjuk, mindig is más bolygón volt, -) szinte olyan, mintha külön tenyésztette volna ki valami tréfás kedvű kontraszelekciós istenség.

Mogorva, megkeseredett, felületes, rátarti, ugyanakkor bizalmaskodó típus, aki ideig-óráig lehet elbűvölő, kedves, színes egyéniség, a végén csak lehull róla a kultúra és a közös összetartozás értéke, mint az a bizonyos ruha ama boldog szerelemben.

Állítólag ezek is véreink.

Nem akarok bántó, sem igazságtalan lenni igen sok kitűnő pesti barátommal. De talán ők tudják a legjobban, mennyire megélhetetlen, depressziós, frusztrált város lett ebből a szép öreg hölgyből, rigolyáival, állandó sietségével és úri allűrjeivel együtt.

A néhai főváros…

Tulajdonképpen mindenkori. Európa egyik legszebb városa, a Margit-szigettel, a budavári siklóval, a Lánchíddal és az elzálogosított(!) Országházzal.

Azért nem kevés odanemfigyelés, nemtörődömség és lustaság kellett ahhoz, hogy ennyire lelakják ezt a várost…

Utolsó kellemes emlékem Budapesttel lassan majdnem tízéves. Akkor még mosolygós embereket is láttam az utcán, bizonyos kerületek szemlátomást csinosodtak, a vendéglátókedv megnőtt, és előre köszöntek, ha bementél a kocsmába vagy étterembe.

Ha valaki azt hiszi, hogy a változásban elsősorban a kormányzatnak van szerepe, erre csak azt tudom mondani, minden hasonlóság a szocialista kormányzattal, „hozzáértéssel” természetesen nem a véletlen műve. Nemrégiben, ugye, csak úgy simán elloptak egy fél kerületet, ami valljuk be, Piszkos Frednek is dicsőségére válna.

Szóval múlt héten Budapesten jártam, ismét. És sok mindent elmond a kezdő kaland, noha jól tudom, személyes tapasztalatból nem kéne általános következtetést levonni. És mégis.

Az autóbusz, amellyel balszerencsémre utaztam, reggel fél ötkor érkezik a hajdani fővárosba. És itt kezdődik minden bajnak forrása.

Mert kiderül, amelyre a magamfajta vidéki lélekben nincs felkészülve: Budapesten hajnali négy és tíz között gyakorlatilag nincs amit tenni, nincs ahová beülni, nincs ahogyan eltölteni azt a pár igen kínos órát, ha éppen nincs előre foglalt szállásod.

Budapesten a reggeli – mit reggeli? Délelőtti! –tíz órai nyitásrend a decensebb helyeken olyan sérthetetlen, mint az Ószövetségi parancsolatok. Persze, vannak olyan helyek, amelyek a hajnali órákban is nyitva tartanak: nevezhetjük őket székelyes szóhasználattal köpködőnek, lajbitépőnek, becsületsüllyesztőnek, szinte kivétel nélkül csupa olyan hely, ahová ilyenkor kizárólag játékgépeket püfölő, látványosan kisebbségi és részeg „polgárokért” rajongóknak érdemes járni.

Azért egy világvárostól ez kissé szokatlan, mit ne mondjak, kínos.

Hozzá lehet tenni a kutyagumis utcákat, a sakáli tehetséggel megáldott taxisofőröket, a gyanakvó embereket, a hajléktalanokat, az arrogáns és ugyanakkor mihaszna rendőröket: na ez az, ami most, és aminek nem lenne szabad Pestnek lennie.

Hogyan is mondta valamikor a Kormányzó úr? „Tetemre hívom e bűnös várost, mely feledve ősi múltját, vörös rongyokba öltözött…”

Bizony, ideje lenne már egy átöltözéshez. Méltatlan ez a mai viselet egy ilyen szép öreg hölgyhöz.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Naponta osztozom abban, amit megéltél, tudván, hogy vannak sebek, amelyek sohasem gyógyulnak...

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Igen.