2009. december 16., szerda

Húsz év

Itthon ülök, kinn legalább negyvencentis hó, és még mindig havazik, sokadjára befűtök a kályhába, a macska nem eszi a Kitekatot (legszívesebben fenéken rúgnám), az asszonnyal kicsit veszekedtem, kinyitok egy sört és leülök a tévé elé, mint jobb pillanataiban Al Bundy.

És a román tévé közli velem, hogy húsz éve.

Húsz évvel ezelőtt nagyjából ebben az órában, amikor ezeket a sorokat írom, kinyílt a bákói tüzérkaszárnya egyik "batalionjának" harmadik "plutonjának" hálószobája, ahol nagyrészt enyhe részegségben feküdtünk kimenő után, és a halálsápadt Paraschiv hadnagy közölte velünk, hadiállapotban állunk Magyarországgal.

Igen, igen. Hadiállapotban Magyarországgal.

A harmincegy emberből ketten voltunk magyarok, én és "Mufi" barátom, mindketten Csíkszeredából, meglehetősen belénk fagyott, ami belénk fagyhatott: eleinte még nevetgélt a társaság, aztán pillanatokon belül hozták a lőszeres ládákat és kiosztottak fejenként két tár, azaz 60 darab éles lőszert. Na innentől fogva senki nem nevetgélt.

És igen, nekünk is adtak, a két magyar gyereknek, ma sem értem miért. Igaz, utána, megpróbálták visszavenni, de ez egy másik kérdés, és akkor már tizennyolc évesen is tudtuk, ha kiadjuk kezünkből a fegyvert, nekünk annyi. Na de a történet nem erről szól.

Közben most ismét felkelek, teszek a tűzre, a feleségem már lefeküdt, és a Duna Tv-n nézi a visszaemlékezéseket, nekem valahogy nincs kedvem hozzá: a házastársi tévében, a háttérben valami másodosztályú focimeccs megy...

Aztán odajött akkor, húsz évvel ezelőtt egy bukaresti srác a hadiállapot bejelentése utáni fagyos csend után, és azt kérdezte: ha lövünk, Ti kire lőtök?
Udvariasan kérdezte, ahogy kérdezni lehet egymástól, amikor éles töltényű fegyver van a kezeid között.

Mondtam neki: Nem tudom. Pedig tudtuk, és aznap este, bármilyen patetikusan hangzik, felnőttek lettünk Mufi barátommal. De az egyetlen lehetséges válasz ez volt. Geru, a román srác bólintott, és ez többet nem került szóba öt napon keresztül. Senkitől.

Aztán eljött az a pillanat is, öt nap múlva, amikor a gyakorlótérről visszatérve, ugyanúgy állig élesen felfegyverezve, közölték, a diktátor elfutott. A tiszt egy kicsit káromkodott, majd óvatosan megkérdezte: tényleg?! majd beültünk a hálóban, és a tévében néztük, ahogyan közölték velünk, győzött a román forradalom, a hadsereg átállt. Akkor hallottam először Tőkés László nevét.

Tényleg, most, ahogy kinézek az ablakon, és nézem a hóesést, akár fel is hívhatnék valakit, és mondhatnám: Te, húsz évvel ezelőtt gondoltuk volna? De minek... Inkább teszek a tűzre.

Talán egy óráig feledkeztünk bele az élő tévéadásba, amikor azonnal kivezényeltek bennünket Bákó főterére, az átállt román hadsereg első fecskéiként. Aztán néhány napon keresztül azt tettük, amit, gondolom, minden háborúban tesznek a katonák. Őrködtünk, hallgattuk a lövöldözést, néha lőttünk is, aludtunk, amikor lehetett, fogadtuk a lakosság fraternizálását, és egyfajta ébrenálomban elteltek ezek a napok.

Álmosan, fáradtan, piszkosan és harcrakészen érkeztünk az új világba. Húsz év múlva már ilyen butaságot is le lehet írni.

Közben azokban az irreális napokban meghalt Laci, Brassóban. Lelőtték. Meghalt egy román srác mellettem, akinek már nevét sem tudom. És arról beszélgettünk a ritka ébrenléti pihenés alatt, hogy lehet, eljön az az idő, amikor majd whiskyt vehetünk az üzletben. Nem vicc, tényleg ilyen álmaink voltak, tizennyolc évesen.

A whiskyt azóta se szeretem, most inkább egy új sört bontok.

És eltelt húsz év, és aki azt mondja, nem történt semmi, nem lett jobb a világ, nem jutottunk előbbre, hát, jót tudok mosolyogni rajta.

Semmi sem az, amit akartunk. Merthogy akkoriban nem igazán akartunk semmit, éppen csak kinyílt a szemünk, mint a macskakölyöké.

Hogy húsz év múlva mi lesz? Csak ennyi megvalósítás legyen, ami az elmúlt húsz alatt volt. Semmi baj nem lesz. De tényleg.

És így, ilyenkor, egyetlen dolog mégiscsak kikívánkozik belőlem, húsz év után. A köszönet. Nem tudom, kinek. A Gondviselésnek, a végzetnek, a bátor embereknek, igen: Tőkés Lászlónak. Történt, ami történt. Húsz évvel ezelőtt jeges rémülettel táraztam be egy géppisztolyba.

Most pedig felkelek, és ismét teszek a tűzre.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Attila ! Lacihoz talan en voltam a legkozelebb sajnalatos halalakor es hinni nem tudtam a szememnek ahogy behuztak a mentobe es elvittek a katonakorhazba!!! 18 eves gyerekfejjel Rambot jatszani Brasso utcain, 6 napot egy daru labai alatt fekudni es remalmokat latni a feltetelezett terroristak erkezeserol nem volt semmi.Eltelt 20 ev es az emlekek elesek mert melyen belenk vesodtek, talan mert az eletunknek legnagyobb valtozasa volt( eddig) !! Orulok hogy azok az emberek akik aktiv reszei voltak a ( Minek nevezzem ? forradalom? ) azok legalabb beszelnek rola es nehanyan veszik a faradsagot es le is irjak mert csak igy marad meg az utokornak!! Hargita nepe 1992 koruli napi kiadvanyaban megjelent egy sorozat : Egy kiskatona vallomasai,lehet emlekszel ra ,talan meg te is ott voltal nem tudom ,ha megtudad valahonnan szerezni nagyon halas volnek neked.JO lenne ennyi ev tavlatabol ujraolvasni akkri vilagnezeimet es elkepzelesemet.
Ne hagyd a tuzet kialudni mert meg van aki taplalja ha messzirol is!!
LORAND

György Attila írta...

Hát, igen, Lóri. A cikksorozatnak utánanézek, egészen biztosan megvan a megyei könyvtárban, majd lefénymásoltatom valakivel. Akkoriban jelent meg nekem is egy kisregény-szerűségem nekem is Laciról, talán emlékszel még rá, engem is érdekelne akkori önmagam. Minden jót Neked, kitartást, ha majd itthon-fele jársz, koccintsunk!

Do-Mi írta...

1."Most pedig felkelek, és ismét teszek a tűzre."
Jól teszi...én is teszek rá...fát!

2."...engem is érdekelne akkori önmagam"
És a mai Önmagam?
És a holnapi Önmagam?
És Önmagunk Önmagunkja,a magány?
A Harcosok magánya ?
A Magáramaradottak magánya ?
Az Égők magánya ?
A Kiégettek magánya ?

3.Magam elé képzelem Lorándot, a 18 éves srácot a daru alatt Rambót játszani a Nagy Mocskos Játékok árnyékában...és Lacit,a Veletek örökké élő Lacit...és meghatódok!
Mind ritkábban fordul elő velem!
Most meghallgatom az Ave Maria-t. Hátha nyugodalmat hoz...?

Névtelen írta...

Attila!
Tetszett. Tényleg írhatnál ide gyakrabban.

Üdv: Kata